Megszokott dolog a Nintendót azzal vádolni, hogy a szokások rabja, még ha a tények ennek ellent is mondanak. Mert ugyan minden idők egyik legsikeresebb és legismertebb videójáték-istállója valóban szereti a hagyományokat, és ragaszkodik a már bevált karakterekhez, világokhoz, sorozatokhoz, de ugyanennyire elkötelezett a megújulás mellett is. Elvégre a Mario 64 volt az, amely nem elsőként, de maradandóan átlendítette a 3D-s világba a platformereket; a Pokémon Red/Blue egy komplett műfajt teremtett, amit két évtized elteltével még mindig dominál; az Ocarina of Time az alapoktól újította meg a Zelda-receptet, amit aztán több generációval később a Breath of the Wild ismételt meg. Éppen ezért a szokásosnál is izgalmasabb, amikor a Nintendo valami teljesen újba vág bele, még ha ez nem is mindig sül el jól – erről pedig a Wii U tudna mit mesélni, hiszen a Wii újragondolt változata legendásan nagyot bukott, és ezzel magával rántott amúgy egészen kiváló, sok esetben innovatív játékokat is. Ezt a szerepkört pedig tökéletesen magára vállalta az a 2015-ös Splatoon, amely a Nintendo-platformok egyik nagy űrjét hivatott betölteni: a multiplayer-centrikus játékokét. Ehhez végtelen mennyiségű tintát és egy maximálisan furcsa világot hívott segítségül, az eredmény pedig egy olyan elsöprő siker lett, amely esport bajnokságot, mangát, zenei koncerteket, és egy hatalmas rajongótábort szült, majd egészen a Nintendo Switchig kellett várni a folytatásra.
GYÁRLÁTOGATÁS
Jobban mondva folytatásokra, hiszen az elődjére építő Splatoon 2 még a Nintendo Switchcsel párhuzamosan került a boltokba, a gép repertoárjának egyik sikercímeként vonulva be, de kiteljesedéséhez nem csupán egy nagyobb adag tartalmi és funkcióbeli frissítésre volt szüksége, de egy grandiózus kiegészítőre is, amely egy meglepően jól kidolgozott kampánnyal igyekezett a Splatoon lore-ját bővíteni. Ezek után pedig talán nem meglepő, hogy öt év várakozás ide vagy oda, a Splatoon harmadik része is inkább az iteráció, semmint a forradalom útját választotta. Ott van például a kampány: a multiplayer szerverek inaktivitása okán korábban már részletesen bemutatott egyszemélyes mód gyakorlatilag az Octo-kiegészítő továbbgondolása, azaz egy olyan 8-10 órás, történet-centrikus egyszemélyes mód, ahol egy központi terület, Alterna, és annak hat szigete vár arra, hogy felfedezd, miután az emlősök visszatérése kerül napirendre.
A Splatoon 3 ezen része pedig rendkívül tartalmas lett: ahelyett, hogy egy egybefüggő, nagy világot kellene felfedezni, inkább minden sziget egy önálló terület, ahol tucatnyi apró, 5-6 perces misszió vár, melyek során teljesen eltérő keretek között kell eljutni A-ból B-be, hol időre, hol egyetlen eszközre korlátozva, hol limitált mennyiségű festékkészlettel, máshol pedig logikai feladványokkal felérő akadályokkal. Ez a dinamizmus pedig nagyon jól áll neki, még ha a pályák alapvetően meglehetősen sablonosak is (alapvetően ugyanazokból a modulokból áll az összes), és esetenként, főleg a szigetek végi bossharcok során, brutális nehézségi tüske vár. Ahhoz azonban kiváló, hogy részletesen megismerhesd a Splatoon 3 fegyverrepertoárját, és elsajátítsd azt a mozgáskultúrát, amely a multiplayerben való boldoguláshoz kell.
LAZACFIESZTA
Merthogy félreértés ne essék, kampány ide vagy oda, a Splatoon 3 továbbra is egy multiplayer-centrikus shooter, továbbra is rendkívül frissnek és egyedinek ható elemekkel, még ha ezeket igazából harmadszorra is látod. Gerincét ezúttal is a Turf War mód adja: ennek során két, egyenként négy főből álló csapat igyekszik három perc leforgása alatt a maga színével befesteni a pályát, miközben a riválisok ideiglenes kiiktatásáról is gondoskodni kell. Amikor az idő lejár, az az oldal távozik győztesként, amely a lehető legnagyobb százalékban borította be a térképet. A pályakínálat ezúttal is pazar, nem csupán a felépítést, de külsejüket is tekintve, és az sem meglepő, hogy a repertoár dinamikusan érhető el: előre meghatározott idősávokban mindig új térképpár aktív, így nemcsak érdemes, de egyenesen kötelező is különböző napokon és napszakokban visszatérni hozzá.
Nemcsak azért, hogy újabb térképeken mutathassuk meg tudásunkat, de azért is, mert a Splatoon 3-ban talán még elődeinél is gazdagabb, addiktívabb a fejlődési rendszer. Egyrészt van egy központi karakterszint, amit muszáj feltornázni, mert bizonyos játékmódok – például a teljes kompetitív rész – csak a 10. szint felett érhetők el. Másrészt több olyan árus is van, akik fegyvert, öltözetet és egyéb kiegészítőt kínálnak, ez a repertoár pedig szintén karakterszinthez, illetve az adott naphoz kötődik. Az utólagosan megvásárolható cuccok ráadásul nemcsak látványelemek, hanem mindegyikük rendelkezik valami egyedi tulajdonsággal (mondjuk több tintát biztosítanak, esetleg annak visszatöltését gyorsítják meg, vagy az elhalálozást követően hosszabb respawn idővel büntetik a játékost és az ellenfelet is), és ez idővel gyarapodásnak indul, ahogy a karakter és annak loadoutja is fejlődni kezd. A leglátványosabb ugrás egyértelműen a fegyverek terén tapasztalható, ahol több mint egy tucat új eszköz csatlakozott az alapkínálathoz, ezzel pedig drasztikusan megnőtt a hosszútávon is hatékony loadout-konfigurációk lehetséges száma, arról nem is beszélve, hogy lényegesen változatosabbak és élvezetesebbek a meccsek úgy, ha a csapat ki is aknázza ezt a mélységet.
Küzdeni és visszanézni van miért, hiszen a térkép-rotáció mellett most is vannak Splatfestek, ahol egy pár napos bajnokság keretén belül három frakció egyikét képviselve kell kivívni a győzelmet, de a legnagyobb visszatérő mégis a SalmonRun, a négyfős, kooperatív hordamód, ahol egyre nehezedő hullámok során kell közel egy tucatnyi különféle bossal és azok minionjaival szembenézni, orbokat gyűjteni, és további karakterkiegészítőket bezsebelni. És míg a Splatoon 2 esetében ez csak bizonyos időközönként volt elérhető, addig itt permanens része a rendelkezésre álló playlisteknek. Mindehhez pedig ezúttal is pazar tálalás társul. A Splatoon 3 sokszor egészen döbbenetesen jól néz ki, és ami még ennél is meghökkentőbb, az az, hogy ez mennyire nem akad meg a Switch torkán. Bár a Hub kifejezetten alacsony képfrissítéssel fut, a multiplayer során akadásnak, belassulásnak jele sincs, még úgy sem, ha mind a nyolc fő épp egyszerre ontja magából a festéket, a szebbnél szebb pályák egyikén. A kampány ugyan közel sem annyira lebilincselő és maradandó az utolsó harmadban, mind az elsőben, és a multiplayer is inkább elődje hibáit orvosolja (és olyan alapvető funkciókat hoz el, amiket a Splatoon 2 csak patchek sokasága után kapott meg), arról nem is beszélve, hogy annyira sok innovációt sem hoz, de az biztos, hogy a Splatoon-élmény közel sem volt még annyira csiszolt és addiktív, mint harmadjára – és ennél jobb multiplayer játékot keresve sem találni jelenleg a platformon!
