Mikor a 2000-es évek elején még nem tudtam eldönteni, hogy egy hónapban GameStar vagy PC Guru magazint könyörögjek ki a szüleimtől (mindkettőt nem lehetett, az mégiscsak luxus lett volna!), valamelyik lapban szembejött velem a Silent Hill 2 több oldalas tesztje. A játék össze lett hasonlítva a Blair Witch Volume I: Rustin Parr horrorjátékkal, amiért én nagyon odavoltam egy időben. Emlékeim szerint a Silent Hill 2 került ki győztesen a párbajból, mivel a cikkíró szerint ennek az atmoszférája sokkal ütősebb, nyomasztóbb és a történet is jóval komorabb. Mikor évekkel később – valahol a Silent Hill 4: The Room környékén – nekiálltam ledarálni az összes addig megjelent részt, valahogy bennem is leginkább a második epizód maradt meg. Ez az egyébként 2001-es alkotás nemcsak technológiai fronton hozott újat a műfajban – a sztori külön megérne egy komplett kiveséző-cikket. Direkt nem szeretnék spoilerezni, mert biztos akad köztetek is, akinek kimaradt a Silent Hill 2 annak idején és most a remake-kel kezdi meg az ismerkedést James Sunderland pokoljárásával, viszont annyit szeretnék kiemelni, hogy a Silent Hill 2 előtt videójátékban soha nem kaptunk olyan összetett, sötét, drámai és ütős csavarral operáló történetszálat, mint amit a Team Silent összehozott. Most, 2024 októberében pedig itt van nekünk a hivatalos remake, méghozzá nem mástól, mint a Layers of Fear és a The Medium mögött is álló Bloober Teamtől.
A mi különleges helyünk
A történet ugyanaz. James Sunderland levelet kap három éve halott(nak hitt) feleségétől, aki Silent Hill kisvárosában várja őt, a különleges helyükön. A legnagyobb eretnekség lett volna belenyúlni ebbe a remekül megírt sztoriba, úgyhogy a Bloober csak nagyon minimálisan finomított itt-ott, természetesen szorosan együttműködve a Konamival. A főbb változtatások inkább a játékmenetet érték, ami rögvest szembetűnik, amint James kilép a játék elején lévő (igencsak koszos és lepusztult) útmenti mosdóból. A remake immár nem rögzített kamerát használ, hanem TPS-nézetet – csak úgy, mint a Resident Evil 2 Remake pár évvel ezelőtt. Ez egy éles váltás, de kellett. Ha megtartották volna az eredetit, akkor a játék sokkal jobban hasonlítana egy mezei remaster-kiadásra, mintsem egy alapjaitól újraépített rebootra. Ahogy megkapjuk az irányítást, azonnal elcsodálkozhatunk a grafikán: a Silent Hill 2 ugyanis gyönyörű lett! Ahogy haladsz végig a kis erdőn a városka felé és utadat pocsolyák, meg ködlepte messzeségek szegélyezik, az valami egészen fantasztikus élmény! Én teljesítmény-módban pörgettem a játékot és még így is leesett az állam néhány területet meglátva. Silent Hillbe érve aztán jönnek a jól ismert teendők: feltűnik Angela, később Maria és Laura, eljutunk a lakóépületbe, majd további ismerős helyszínekre. Ami ötletes, hogy maga a városka kicsit nyitottabbnak tűnik. Most már bemehetünk olyan helyekre is, amiket az eredeti játékban nem látogathattunk meg, mivel le voltak zárva. Kirakatokat és ablakokat betörve lazán bemászhatunk helyekre, ahol értékes lootot (gyógyító-ital vagy lőszer) zsákmányolhatunk.
Ez egy picit engem a megboldogult Downpourra emlékeztetett, ahol különféle mellékküldetéseket is vállalhattunk a fő-sztoriszál mellett. Természetesen ahogy haladunk előre, megjelennek ocsmány szörnyek is, akiknek el kell látnunk a baját. A közelharcot jól oldották meg, helyet kapott benne egy dodge (kitérés) gomb, amit érdemes is használni – pláne, amikor több ellenfél áll körbe. Idővel szert tehetünk egy pisztolyra, illetve puskára is, lőszerből viszont nem leszünk ellátva még legkönnyebb fokozaton sem, úgyhogy nagyon érdemes spórolni és az utcán például inkább elszaladni a rondaságok mellett, mintsem mindegyiket külön-külön bucira verni. Említettem a legkönnyebb fokozatot. Három nehézségi szint közül lehet választani, ami nemcsak a harcokra korlátozódik, hanem a logikai feladványok nehézségére is – mindenki szabadon dönthet, hogy melyiket preferálja. A térkép pontosan annyira jól átlátható, mint az eredeti játékban és minden fontosabb helyet jelöl nekünk. A sztori szempontjából fontosabb épületekben azért néhányszor megugrott a pulzusom, mivel a remake még az eredetinél is jobban nyomasztja az embert. Piszok sötét van a legtöbb szobában, a zseblámpánk fénye ellenére sokszor az orrunkig is alig látni, az ellenfelek pedig képesek a legváratlanabb helyekről a nyakunkba ugrani. A nálunk lévő rádió sistergése persze ugyanúgy felhívja a figyelmünket a veszélyre, csakhogy akadnak olyan rémségek, amik mozdulatlanul állnak és csak akkor támadnak, ha megközelítjük őket – ezeket például nem jelzi előre a rádiónk. Egyébként poén, hogy a sistergés PS5-ön a DualSense kontrollerből jön, ami szerintem rengeteget hozzáad az élményhez.
Úton a megváltás felé
Viszont a fényerőt érdemes már az elején feljebb tolni, mert tényleg kegyetlenül sötét bizonyos részein a játék – mondjuk ez a nyomasztó hangulathoz is hozzá tud adni pár lapáttal. A távolsági harc is remekül működik, sőt, TPS-nézetben sokkal egyszerűbb dolgunk van, mint rögzített kameránál. Hasonló az egész a már említett Resident Evil 2 Remake-hez, csak itt sokkal kevesebb lőszerrel gazdálkodhatunk. Át lehet kutatni fiókokat, konyhapolcokat, viszont nem fogunk minden esetben találni valami zsákmányt. Éppen ezért a Silent Hill 2 eléri, hogy szép lassan, óvatosan haladjunk előre és ne ész nélkül rohanva, mert így James nagyon könnyen fűbe haraphat. A logikai feladványok kifejezetten ötletesek lettek és remekül illeszkednek a Silent Hill világába – egyedül csupán a lepkés puzzle volt az, ahol egy kicsit megakadtam. A grafikát már méltattam, de nem győzöm hangsúlyozni, hogy elképesztő, amit a Bloober itt összehozott! Az Unreal Engine 5 gyönyörűen muzsikál a játék alatt, az utcák, a boltok és a környezeti elemek szinte lemásznak a képernyőről, a pazar külső helyszínek mellett pedig végre a belső terek is kellőképpen kidolgozottak lettek. Egy átlagos hotelszoba is van annyira nyomasztó, hogy az ember már fél perc után inkább kimenekülne onnan, a kórházban látható fény-árnyék effektek pedig kenterbe vernek bármit manapság! A Silent Hill 2 a definitív next-gen élmény 2024-ben: valahogy így kellene kinéznie minden UE5-ös játéknak. Nagyon remélem, hogy a jövőben ez a cím egy hivatkozási pont lesz.
És akkor ott van még a zene! Fogalmam sincs, hogy Akira Yamaoka hogy volt képes rákontrázni az eredeti zenéire, de összejött neki a bravúr! A Silent Hill 2 ismerős dallamokat bújtat új köntösbe, miközben minden egyes melódia visszaidézi bennünk az eredetit – Yamaoka a nosztalgia húrjait pengeti, de ez nagyon jól áll a játéknak. Ráadásul a Silent Hill 2 sehol nem lett megvágva, nem hagytak ki belőle fontos részeket, sőt, hozzáadtak az egészhez néhány olyan extra-elemet, amelyek még tovább emelik ennek a hátborzongató utazásnak az élvezeti értékét. Rendkívül aprólékos beállítási módokat találhatunk a menüben, a DualSense kontroller maximálisan ki lett használva (például az életerőnket is jelzi a világítás színe), aki pedig a különböző befejezésekre hajt, az előtt ezúttal is fel van adva a lecke – és igen, mind az UFO, mind a Dog Ending elérhető. Szinte hihetetlen, de ez a remake van olyan jó, sőt, igazság szerint még JOBB is, mint az eredeti Silent Hill 2 – és ezt bármiféle túlzás nélkül ki merem jelenteni. Át lett emelve a játékmenet a modern korba, abszolút a 2024-es igényekhez igazítva, ugyanakkor tisztán látszik, hogy a Bloober alázattal kezelte az alapanyagot és tényleg csak ott nyúltak bele, ahol feltétlenül szükséges volt.
A végeredmény legalább annyira jól sikerült, mint a 2019-es Resident Evil 2 Remake és ha azzal a Capcomot rögtön piedesztálra emelték (emlékezzünk csak, hogy több helyen is Év játéka lett!), akkor most ugyanez lesz a helyzet a Konamival. A 2024-es Silent Hill 2-nek minden joga megvan arra, hogy indulhasson a GOTY-szavazásokon év végén és erősen bízom benne, hogy több helyen első helyen fog végezni. A Bloober Team pedig ezzel bizonyította, hogy a legnagyobb klasszikusokat is simán rájuk lehet bízni, mert nem fogják szétbarmolni a végeredményt. A Silent Hill 2 ezzel a kiadással felemelkedett az olyan címek mellé, mint a Resident Evil 2 és a Dead Space, amelyek mind kaptak egy tisztességes remake-et, ami tovább öregbítette a hírnevüket – bárcsak több ilyen felújítást kapnánk! Azt hiszem, felesleges tovább ragoznom: aki szerette az eredetit, annak ez KÖTELEZŐ vétel. Aki eddig nem ismerte, de szívesen megismerkedne vele, az nyugodtan kezdje a remake-kiadással és ha bejött, akkor rá lehet menni a 2001-es játékra (amihez magyar szinkron is készült!). Le a kalappal az egész fejlesztőcsapat és a Konami előtt!
