Főleg úgy, hogy csak gyári mentés van, azaz szépen, egy-egy pálya teljesítése után fogunk csak új rajtpozíciót kapni. Ez leginkább a játék elején okozhat problémákat, amikor még erősen gyengécske főhősünk hajója, az ellen viszont erős, ráadásul túlerőben is van. Vegyük hozzá ehhez a felálláshoz a járművünk javításához szükséges deszkák minimális mennyiségét, a sokcsápos-sokfogú főellenfeleket, az elkábító fénysugarakat, a fafúró kis mocsok csúszómászókat, és nagyjából meg is kapjuk a játékteret.
Így utólag azt mondanám, inkább kooperatív módban állnék neki legközelebb, mintsem szólóban. Oké, hogy ha egyedül kezdesz neki a kalandnak, akkor az egyik hajóágyú automata módban üzemel, de az lassú és erősen küzd az előretartással, így távolabbi, mozgó célpontok ellen gyakorlatilag használhatatlan. Persze sokáig el lehet molyolni a hajó két oldalán lévő ágyúk közötti ide-oda rohangálással, és persze a (szerencsére végtelen) lőszeradagoló is pont középen van, de ez a koncepció tényleg kiabál a co-op módért.
Bevallom őszintén, engem először a játék színvilága fogott meg. Pasztellesen depresszív, semmi vadulás, mindent beleng a melankólia finom párafelhője. Mint egy november végi, szürkületi séta a ködös Balaton partján: emlékek suhannak át az egykorvolt, nyári napsütéses vasárnapokról – hát, a Ship of Fools világa is látott már szebb napokat. De az ember, azaz a béka (?) folyamatosan csak satnyul, megmondták ezt a görög bölcsek is, ugye. Szóval a tengeri szörnyeket elriasztó világítótorony már nem vigyáz az utazókra, hősök meg sehol, ami elég nagy baj. Nekünk, mint játékosnak mindenképp, mert innentől fogva a mi nyakunkba szakad az egész megmentősdi – melynek kezdetén egy tengerparton ébredünk, sirályok és rákok között hasalva. Remek nyitány, mondhatom…
A folytatás is kellőképpen mozgalmas, erről mindenkit biztosíthatok. Ebben fő segítőtársunk a kissé steampunk-jellegű hajónk, a Stormrider (Viharlovas), mely hű paripaként (bár a környezetből adódóan inkább vízilóként) fog minket csatáról csatára hurcolni és segíteni. Hogy pontosan hol fogjuk ütni az ellent, arra a térkép ad választ: a klasszikus hexás felosztásnak köszönhetően mehetünk fel, le és előre – de ugye mindig csak előre. Nincs visszaút, kivéve egy esetben: ha meghalunk. Márpedig sokszor fogunk meghalni, az egyszer biztos. Ekkor az adott térkép elejére dob vissza a játék, és kezdhetjük a melót elölről.
Némi könnyebbséget csak az ad, hogy a fejlesztési petymegek nem vesznek el (sőt, ha elég jól ment az előző, persze halállal végződő menet, még kapunk is pluszba egy keveset), így a hajót folyamatosan tudjuk fejlesztgetni. A magam részéről az életerő-pontokat emelő leveskét fogyasztottam leginkább, illetve Rusty, a fegyverkovács megmentése után az ágyúkat igyekeztem buffolni. Igen, leves, bizonyos képességeket ugyanis csak egy idős úrhölgy csodalöttyének a megvásárlásával és elfogyasztásával tudunk felfele pumpálni. Ez mondjuk, hangulatos kis kacsintás a fejlesztők részéről.
Nekiveselkedsz, mész, szerzel homokdollárt – mert azzal is tudunk például ládalottót venni a megfelelő szigeten –, megtanulod lassan a térképek szimbólumait. Olyan kis szöszölős, de azért gyors helyzetfelismerést és némi stratégiai érzéket is igénylő játék a Ship of Fools. Nem mondom, hogy az év legnagyobb dobása, de az indie fejlesztések között mindenképp a jobbak közül való. Néhány újrakezdést megér a dolog.
