Ezúttal sincs másként, a Savage második része dög nehéz, noha sokkal kiterjedtebb gyakorló módot biztosít a játék, továbbá a játékosok is segítőkészebbnek tűnnek, mint 2003-ban az első rész tesztelésekor. Sok minden mondjuk nem változott a játékmechanikában, mégis sikerült a fejlesztőlányoknak annyit csavarni a dolgon, hogy még élvezetesebb legyen, és egyre több embernek álljon kézre a játék stíluskeveréke.
Newerth világa nem csak szebb lett, hanem sokkal több lehetőséget rejt, mint legutóbb. A Battlefield sorozat már évek óta sikeresen alkalmazza a „parancsnok” szerepkört is felajánló játékmódot, mikor nem a csatatéren rohangálva kell FPS módban pumpálni az ólmot az ellenfelekbe, hanem stratégiai segítséget nyújthatnak az ezen szerepkörbe bújt játékosok. Mégis, a Savage már 2003 óta többet és jobban nyújt azok számára, akik a csapatukban lévő maradék játékost kívánják irányítani.
Sajnos még mindig adott, hogy csak és kizárólag olyan emberekkel játszva lehet igazán élvezni a játékot, akik hallgatnak a parancsnokukra és hajlandók még a legbugyutábbnak tűnő ukázt is végrehajtani, mert a főbossz azt kívánja. Ha ez nem történik meg, akkor legalább a csapat egyik fele a haját fogja tépni és az sosem jó dolog.
Több karakterosztály van, eddig bárki segíthetett például az építésnél (az épülő cuclik mellett kellett nyomogatni az egérgombot), most már csak az erre alkalmas karaktertípus képes gyorsítani a folyamatot. Mellettük még távolra puttyogtató (ranger/sniper féle), Sumo birkózó (közelharci) és C vitamint zsákszámra szóró (gyógyító-mágus) egységek lehetnek a játékosok. Továbbra is az emberek és a büdösebbik faj küzd egymással, továbbá van két új egység, melyet mindkét fél használhat, amint megfelelő mennyiségű kontrollpontot tart saját felügyelete alatt a pályán és adott mennyiségű magas szintű ellenfelet már leölt. Ez a két lény elég zsíros és erős, az egyik olyan, mint egy csontokkal teli bádogosház, a másik pedig mint egy kisebb zsebördög, hatalmas karddal.
Első ránézésre a menürendszer és a kis skill-fegyver képecskék egy az egyben a World of Warcraft által ihletett elosztást és színvilágot koppintják, a legjobb az, hogy második ránézésre is. Hiába, ami szép és jó, ott még a betűtípust is érdemes elszipkázni, hogy tuti legyen a dolog. Szerencsére ízléssel „loptak” a fejlesztők, így a saját pluszaikat belecsempészve, nagyon használható és jó HUD-ot sikerült összetapasztaniuk a nagy vattacukros hordóban. Az időjárási viszonyok váltakozása is nagyon jól eltalált, a pályák kivitelezésével együtt, bár több clipping és beakadásos probléma is vár rátok, ha úgy döntötök, hogy hentelni szeretnétek iszonyatos sebességgel váltogatva 3rd person és 1st person nézet között. Színes, kontrasztos és jól animált harcok hozhatók össze a játék során, repked majd a pörköltszaft rendesen.
Muszáj kiemelnem a játék zenéjét, mely fantasztikusan zsírbüféfrencsájzul szuperségesre sikeredett, bárkinek kettéharapom a fülét, ha inkább saját mp3-akat hallgatna játék közben, vagy legalábbis kikapcsolná a zenét. Tökéletesen illeszkedik az akciójelenetekhez, építős fázishoz és egyszerű felderítéshez. A harc közben szinte érezni, ahogy az adrenalin szerteáramlik az emberben (ahogy lennie kell, bármilyen jól megcsinált intenzívebb játékban), s ez nem kis mértékben a muzsikának köszönhető.
Szintén óriási pukedli jár azért (és nem összetévesztendő a szó a hátsó kimeneti nyílásokon távozó, nagynyomású levegővel!), hogy a játék hivatalos weboldalán hihetetlen szintű statisztikarendszer lapul, kamionnyi információt tolnak a játékosok alá, akik ki akarják bogozni, hogy épp melyik játékuk alatt, miért vesztettek, mikor tizenöten voltak, az ellenfél pedig csak egyedül és szénné csalta magát. A játékos feljelentéseken kívül, a minden apró hangyamellnyi részletre kiterjedő követő rendszer van, ami tényleg előnyére válna bármelyik online kompetitív játéknak.
Az irányítás messze nem olyan nehéz, mint elsőre tapasztalhatjátok. Hihetetlen könnyedséggel lehet navigálni a nézetek között és a gyorsbillentyűk segítségével előbb-utóbb már zongoraművészeket megszégyenítő módon fogtok varázsolni, parancsokat osztogatni, izgatni az ellenfelet és csapattársakat az automata beszólásokkal. Sajnos a beépített VOIP még nem működik, de hamarosan ezt is orvosolják majd a fejlesztők. Nem is nagyon van rá egyelőre szükség, mivel egyelőre nagyon kevesen játsszák a játékot, közel 45 ezer ember regisztrált hivatalosan. Mindegyik többjátékos játék jövőjét az határozza meg, hogy mennyire tartja életben a játékos társadalom – jelenlétükkel és kéréseikkel. Ha a Savage 2 ugyanarra a sorsra jutna, mint az első rész, nagyon szomorú lennék, mivel tényleg van annyira újító a koncepció (noha mint mondottam már pár éves az elv), hogy érdemes legyen foglalkozni vele. Összeáll annyira a játék, hogy első ránézésre izgalmas, másodikra megfelelően mély, harmadikra pedig addiktív módon beszippantó legyen.
Biztos vagyok benne, hogy az első pár frusztráló óra után mindenki élvezni fogja a játékot, amennyiben szán rá elég időt. Ne hagyjátok, hogy a szokatlan stílus és a már rutinosabb játékosok ingerült megjegyzései eltántorítsanak attól, hogy mélyebben megismerjétek a Savage 2-t. Egy szó mint száz, kifejezetten javaslom azoknak, akiknek már elege van a standard FPS-ekből és az unalomig ismert online hentelős lövöldözős játékokból. Tény, hogy a Savage 2 egy hangyányit mélyebb, mint szerintem kellene, de fogjuk fel inkább úgy, hogy amennyiben nem koca gamerek szeretnének játszani vele, nagyon jól fogják érezni magukat.
Newerth világa nem csak szebb lett, hanem sokkal több lehetőséget rejt, mint legutóbb. A Battlefield sorozat már évek óta sikeresen alkalmazza a „parancsnok” szerepkört is felajánló játékmódot, mikor nem a csatatéren rohangálva kell FPS módban pumpálni az ólmot az ellenfelekbe, hanem stratégiai segítséget nyújthatnak az ezen szerepkörbe bújt játékosok. Mégis, a Savage már 2003 óta többet és jobban nyújt azok számára, akik a csapatukban lévő maradék játékost kívánják irányítani.
Sajnos még mindig adott, hogy csak és kizárólag olyan emberekkel játszva lehet igazán élvezni a játékot, akik hallgatnak a parancsnokukra és hajlandók még a legbugyutábbnak tűnő ukázt is végrehajtani, mert a főbossz azt kívánja. Ha ez nem történik meg, akkor legalább a csapat egyik fele a haját fogja tépni és az sosem jó dolog.
Több karakterosztály van, eddig bárki segíthetett például az építésnél (az épülő cuclik mellett kellett nyomogatni az egérgombot), most már csak az erre alkalmas karaktertípus képes gyorsítani a folyamatot. Mellettük még távolra puttyogtató (ranger/sniper féle), Sumo birkózó (közelharci) és C vitamint zsákszámra szóró (gyógyító-mágus) egységek lehetnek a játékosok. Továbbra is az emberek és a büdösebbik faj küzd egymással, továbbá van két új egység, melyet mindkét fél használhat, amint megfelelő mennyiségű kontrollpontot tart saját felügyelete alatt a pályán és adott mennyiségű magas szintű ellenfelet már leölt. Ez a két lény elég zsíros és erős, az egyik olyan, mint egy csontokkal teli bádogosház, a másik pedig mint egy kisebb zsebördög, hatalmas karddal.
Első ránézésre a menürendszer és a kis skill-fegyver képecskék egy az egyben a World of Warcraft által ihletett elosztást és színvilágot koppintják, a legjobb az, hogy második ránézésre is. Hiába, ami szép és jó, ott még a betűtípust is érdemes elszipkázni, hogy tuti legyen a dolog. Szerencsére ízléssel „loptak” a fejlesztők, így a saját pluszaikat belecsempészve, nagyon használható és jó HUD-ot sikerült összetapasztaniuk a nagy vattacukros hordóban. Az időjárási viszonyok váltakozása is nagyon jól eltalált, a pályák kivitelezésével együtt, bár több clipping és beakadásos probléma is vár rátok, ha úgy döntötök, hogy hentelni szeretnétek iszonyatos sebességgel váltogatva 3rd person és 1st person nézet között. Színes, kontrasztos és jól animált harcok hozhatók össze a játék során, repked majd a pörköltszaft rendesen.
Muszáj kiemelnem a játék zenéjét, mely fantasztikusan zsírbüféfrencsájzul szuperségesre sikeredett, bárkinek kettéharapom a fülét, ha inkább saját mp3-akat hallgatna játék közben, vagy legalábbis kikapcsolná a zenét. Tökéletesen illeszkedik az akciójelenetekhez, építős fázishoz és egyszerű felderítéshez. A harc közben szinte érezni, ahogy az adrenalin szerteáramlik az emberben (ahogy lennie kell, bármilyen jól megcsinált intenzívebb játékban), s ez nem kis mértékben a muzsikának köszönhető.
Szintén óriási pukedli jár azért (és nem összetévesztendő a szó a hátsó kimeneti nyílásokon távozó, nagynyomású levegővel!), hogy a játék hivatalos weboldalán hihetetlen szintű statisztikarendszer lapul, kamionnyi információt tolnak a játékosok alá, akik ki akarják bogozni, hogy épp melyik játékuk alatt, miért vesztettek, mikor tizenöten voltak, az ellenfél pedig csak egyedül és szénné csalta magát. A játékos feljelentéseken kívül, a minden apró hangyamellnyi részletre kiterjedő követő rendszer van, ami tényleg előnyére válna bármelyik online kompetitív játéknak.
Az irányítás messze nem olyan nehéz, mint elsőre tapasztalhatjátok. Hihetetlen könnyedséggel lehet navigálni a nézetek között és a gyorsbillentyűk segítségével előbb-utóbb már zongoraművészeket megszégyenítő módon fogtok varázsolni, parancsokat osztogatni, izgatni az ellenfelet és csapattársakat az automata beszólásokkal. Sajnos a beépített VOIP még nem működik, de hamarosan ezt is orvosolják majd a fejlesztők. Nem is nagyon van rá egyelőre szükség, mivel egyelőre nagyon kevesen játsszák a játékot, közel 45 ezer ember regisztrált hivatalosan. Mindegyik többjátékos játék jövőjét az határozza meg, hogy mennyire tartja életben a játékos társadalom – jelenlétükkel és kéréseikkel. Ha a Savage 2 ugyanarra a sorsra jutna, mint az első rész, nagyon szomorú lennék, mivel tényleg van annyira újító a koncepció (noha mint mondottam már pár éves az elv), hogy érdemes legyen foglalkozni vele. Összeáll annyira a játék, hogy első ránézésre izgalmas, másodikra megfelelően mély, harmadikra pedig addiktív módon beszippantó legyen.
Biztos vagyok benne, hogy az első pár frusztráló óra után mindenki élvezni fogja a játékot, amennyiben szán rá elég időt. Ne hagyjátok, hogy a szokatlan stílus és a már rutinosabb játékosok ingerült megjegyzései eltántorítsanak attól, hogy mélyebben megismerjétek a Savage 2-t. Egy szó mint száz, kifejezetten javaslom azoknak, akiknek már elege van a standard FPS-ekből és az unalomig ismert online hentelős lövöldözős játékokból. Tény, hogy a Savage 2 egy hangyányit mélyebb, mint szerintem kellene, de fogjuk fel inkább úgy, hogy amennyiben nem koca gamerek szeretnének játszani vele, nagyon jól fogják érezni magukat.
