Fura egy szerzet a Sanctuary RPG: Black Edition. Egy dolog, hogy egyesíti a roguelike, a dungeon crawler és körökre osztott szerepjátékok erényeit, de száműzi a jelenkor rákfenéjének számító poligonok és pixelek keltette mesterséges feszültséget oly módon, hogy ASCII-karakteres formában idézi meg a szöveges kaland- és szerepjátékok aranykorát, méghozzá SID-szerű chiptune-ba bújtatva. Bizarr? Az. A mai generációra jellemző színes-szagos felület hiánya elsőre rendkívül puritánnak tűnhet, ám a harmincas éveiket taposó kockáknak egykoron bizony az írott szöveg volt a szárnyaló képzelet féktelen doppingszere. No, azért nem a „Neil üti részeg punk – használ Ásó”-szerű szöveges interpreterekre tessék gondolni: a Sanctuary könnyed, mondhatni modern, ám számtalan variációban űzhető mechanikája ennél azért sokkal talpraesettebb, és a beépített tutorialnak hála könnyedén meg is tanulható. Mégis, a szöveges kalandjáték egyik legszembetűnőbb erénye a humora: feltehetően már a mókás ASCII-monsztákért sem kellett a fejlesztőknek a szomszédba menni, de az üresjáratok közben olvasható írott szöveg ereje a találó és jópofa tippekkel, aktualitásokkal könnyedén passzol a gyakran még önmagát is kifigurázó történet összképébe.
KARAKTERES
Mivel a külcsín meglehetősen könnyed, az erőforrásokat nyíltan a tartalom hizlalásának szentelték: relatíve gyorsan, de akár a statpontok útvesztőjében eltévedve is megteremthetjük a mindenkit megmentő nagybetűs hősünket, hiszen az öt kaszt (barbár, paladin, bérgyilkos, varázsló, druida, ranger), kilenc faj és egyedi skilljeik egész armadája sorakozik az elosztható pontjainkra várva. Töprenghetünk ugyan a pontok elosztásán, de a legfontosabb kérdés úgy is az lesz, hogy bevállaljuk-e a permadeath elrettentő erejét, vagy csak a kevésbé fájó softcore-gyengélkedőben toljuk végig a játékot. Bár előbbi opció csábító, nem ajánlott félvállról venni – a Sanctuary ugyanis variálhatóságának köszönhetően iszonyú módon képes kitolni a játékossal, és ezt még csak nem is titkolja.
A variációk mélységét jelzi, hogy a fejlesztősrácok elmondása szerint bő 10.000 órányi munka áll a kockadobásokat szimuláló játékmenet mögött, amely már a karaktergeneráló képernyő sokoldalúságában is nagyszerűen hozza az AAA-kategóriás RPG-k hordozta szabadságfokot, már ha észben tartjuk, hogy az ott leírt sajátosságok tényleg a játékmenet részét képezik majd.
A mellékelt fotókat elnézve egyébként biztosan úgy tűnhet, hogy valami csúnya tréfa áldozatai vagyunk a karakteres szövegszerkesztővel összefirkált képernyővel, de az igazság az, hogy mindvégig logikusan felépített statképernyőket kapunk a csetepatékhoz, nem beszélve az ASCII tábla által ábrázolni próbált furfangos ellenfeleinkről, vagy a küldetésünk épp aktuális helyszínéről. Mivel a Sanctuary a térkép nélkül összeláncolt felfedezés és lootolás szabadságát a dungeon crawlerektől, harcmodorát a körökre osztott játékoktól kapta, utóbbival kerülhettek bele a lehetséges akciók közé az olyan varázsszavak, mint a repozíció, a lánctámadások, a státuszjelzők megléte (mérgezés, bódítás, sokk stb.) , vagy a kíméletlen ultratámadások: ha ügyesen, fél szemünket a HP/MP értékeken tartva játsszuk ki az ütőkártyáinkat, nem okoz gondot, hogy egy idegesítő terminál, vagy az élőhalott csontvázsereg néz-e velünk ASCII-szemet... az XP garantált lesz.
DISZKONT ÉLMÉNY
Persze a Sanctuary nemcsak a harcból áll: jobbá kalapálhatod a fegyverzeted a kovácsnál, barangolhatsz legendás felszerelések után kutatva, lógathatod a lábad a helyi lokálban, trenírozhatod magad az Arénában és a könyvtárban, de még az elmaradhatatlan kocsmárostól is becsúszhat egy-egy combos küldetés, azaz mindent megtalálsz benne, ami egy jó RPG ismérve. Menj vele egy próbakört és belátod magad is: a Black Shell játéka a legjobb példa arra, hogy nem szükséges milliós poligonszám egy jópofa és izgalmas történethez. Sőt, még pixelek sem kellenek. Csak egy remek ötlet és karakterek, amelyek mesélnek – még ha ASCII-ból vannak is.
