A zsivány visszatér
Kezdjük is azzal, ami a legjobban sikerült a Spellbound Studios alkotásában, és az pedig nem más, mint a címadó Robin Hood legendájának a feldolgozása. Filmeket megszégyenítő hűséggel és találékonysággal szembesülhetünk Sherwood és a közeli várak látogatása közben, mialatt a népszerű zsivány közel minden ismert cimboráját magunk mellett tudhatjuk Little Johntól egészen Tuck barátig. A könnyed, mindazonáltal mélyen kidolgozott történet is remekre sikerült, ugyanis bár kevesen vannak, akiket meglepetésként érhet majd a végkifejlet, az események fonalát még így is élvezetes végigkövetni, arról nem is beszélve, hogy végre egy olyan elbeszélésben lehet részünk, ahol végül minden kirakós darab a helyére kerül annak rendje és módja szerint. Mindehhez pedig jól sikerült hanghatások, hangulatos zene, és mutatós látvány (igaz, csak egy bizonyos nagyítási fokon) is dukál, úgyhogy bátran kijelenthetjük, hogy egy szinte tökéletes Robin Hood adaptációhoz van szerencsénk.
Keresztes adószedés
Az aggasztó problémák magánál a játékmenetnél kezdődnek. A műfaj kiválasztása még teljesen ésszerű, hiszen az akkortájt nagy népszerűségnek örvendő valós idejű taktikák sorába a csuklyás jótevő csapata is tökéletesen beleillik, ám a kivitelezésnél már akadtak igen súlyos hibák. Mivel a fentebb említett műfaj igen rövid ideig tartotta lázban a játékostársadalmat, és éppen ezért egyetemes elnevezést sem tudott szerezni magának (így hát a „valós idejű taktika” besorolás is szigorúan szubjektív), magát a stílust talán jobban körülírja a két legendás példa, a Commandos és a Desperados neve. A jól bevált recept, amelyekkel e játékok operáltak, felettébb egyszerű: adott pár karakter néhány különleges képességgel felvértezve, feladatunk pedig nem más, minthogy sok-sok tervezgetés, csapdaállítás, és lopakodás során a ránk bízott csapattal teljesítsük az adott pálya céljait. A Robin Hood: The Legend of Sherwood után pedig eléggé megerősödött bennünk a gyanú, hogy a készterméknek az sem tesz túlságosan jót, ha az alkotói kifelejtik belőle a lőfegyvereket.
Most pedig rögtön meg is cáfolhatnának sokan, hogy ez utóbbi kijelentésem szemenszedett hazugság, hiszen hol Robin Hood, ott íj is van. Igazuk is lenne, valóban szerepet kapott a játékban a közkedvelt adószedő kedvenc eszköze, csakhogy éppen különösebb jelentőséget nem sikerült szereznie. A gond ugyanis a következő: a készítők vagy nem ismerték eléggé, vagy nem szenteltek túl nagy jelentőséget a kiválasztott műfaj igényeinek, ugyanis a pályatervezés egyáltalán nem támogatja a lopakodásra, illetve a taktikázásra kihegyezett játékstílust.
Végül is lehet, hogy pont ezért említi meg a program, hogy ha már Robin Hoodot alakítjuk, erkölcsi szempontokból talán előnyösebb lenne, ha egy-egy mentőakció során nem mészárolnánk le fél Nottingham lakosságát, de hát ennek az etikus célnak még akkor sem tudunk megfelelni, ha igazán akarunk. Miért is? Mert a pályák tömve vannak katonákkal, a járőrözés szemmel láthatóan nem a helyőrség kedvenc időtöltése, és még csak egy rendes harcrendszer sem tántorít el minket a fegyveres tömegverekedésektől. Így hát miért is szenvednénk hosszú perceket azért, hogy kiiktassunk egy-egy katonát a százból, ha ugyanakkor befuthatunk a páncélos rosszfiúk közé, és néhány egérmozdulattal örökre megszabadíthatjuk őket a zsoldos lét földi nehézségeitől? Hát igen… Isten irgalmazzon a lelkünknek.
Sherwoodi reformok
Akkor tulajdonképpen ez egy kissé félresikerült Commandos-klón hiteles Robin Hood körítéssel? Nem! Vagyis nem egészen…
A készítők megpróbáltak némi újdonságot belecsempészni a már jól ismert műfajba, és ezek az elfuserált harcrendszerrel ellentétben valóban jól sikerültek. Vannak köztük egészen aprók is, mint a pályákon elszórt segítőkész koldusok, avagy a bírópárti besúgó polgárok, de az igazi attrakciót maga a sherwoodi vadon jelenti.
A hírhedt rengeteg egyrészt a kódorgó adószedők, valamint a katonák ellen kitűnő rajtaütési helyként szolgál, és ezt a földönfutóvá vált barátunk előszeretettel ki is használja, ami a valóságban annyit tesz, hogy különféle rejtett és aktiválható csapdák segítségével kíméletlenül behajtja az átutazókon az általa előírt nem éppen alacsony vámot.
Másrészt az erdő békésebb időkben is fontos stratégiai pontként funkcionál, amikor a hegy nem megy Mohamedhez, és jobb híján Mohamed megy a hegyhez, ami jelen esetben nem mást jelent, minthogy Robin, a rettegett adó- és vámszedő néhány cimborája kíséretében meglátogatja a közeli városokat némi jövedelempótlás reményében. Ilyenkor ugyanis a Sherwoodra némi nyugalom köszönt, mi meg egyfajta menedzselős minijátékkal leszünk gazdagabbak, amely során a rengetegben maradt követőinket némi haszontevékenységre foghatjuk; elküldhetjük őket gyógynövényekért, nyílvesszőket készíttethetünk velük, egy szó, mint száz, segítségükkel elérhetjük, hogy a közeli városokba és erődökbe be-betörő csapatunk sose legyen híján a szükséges eszközöknek. Vesszen a zsarnokság!
Atyám, vétkeztem!
Egyetlen motívumon kívül csak dicsérni lehet a Robin Hood: The Legend of Sherwoodot. Hiteles és lebilincselő adaptáció, kellemes képi- és hangvilág, újító, jól működő ötletek… Na igen, csak hát az a fránya harcrendszer módfelett érzékenyen érinti mind a játékmenetet, mind a legenda iránti hűséget. Keresztény lovagként igazán nem túl etikus és hithű eljárás katonák százait lemészárolni a nyílt utcákon, hát még csuklyás jótevőként. Nem is csodáljuk, hogy eme vészterhes lelki időkben Robin annyira ragaszkodott utolsó szellemi végvárához, Tuck baráthoz…
