Amikor a megjelenést köszöntő sajtóközlemény is vastag betűkkel emeli ki, hogy a levél írója egyben a játék tervezője, programozója és atyaúristene, talán nem alaptalan az esetleges önteltség gyanúja, különösen, ha a stáblistán egynél azért jócskán több név szerepel. Pedig Brian Provincianóról, a Retro City Rampage kiötlőjéről nehéz lenne elhinni a fentieket, ugyanis a játéka minden idők egyik legötletesebb, legszeretetteljesebb paródiája, ahol folyamatosan azt érezni, hogy a fejlesztő apait-anyait, sőt, a szívét és a lelkét is beleadta a munkájába. De vajon megérte ennyi évet várni rá?
MÚLTIDÉZÉS
Bill és Ted oltári kalandja; Vissza a jövőbe; A Szupercsapat; Super Mario Bros. Duck Hunt; Monkey Island; Metal Gear; Bionic Commando; Paperboy; Punch-Out. Ha a fenti címek valamelyike is ismerős lesz, garantáltan otthon fogod érezni magad a játékban. Ha egyik sem, akkor sem kell aggódnod, mert ez csak a lista eleje, a játék első tizenöt perce, a nyolcvanas évek popkultúrájára való utalások kis csomagja. És ha valamiből, hát a vicces kikacsintásokból tényleg végtelen mennyiségű van a Retro City Rampage-ben.
Ez ugyanis egy elnyújtott vicc, a modern és a régi játékok dicsőítése és egyben kifigurázása. Az eredetileg a Grand Theft Auto III NES változatának szánt, majd saját történettel és egyedi karakterrel felruházott RCR igazi szerelmes levél egy olyan gyerekkornak, amikor a videojátékozás még egy vadonatúj jelenség volt, teli meglepetésekkel, váratlan fordulatokkal, felfedezésre váró világokkal, eseményekkel, egy olyan környezetben, ahol a technikai korlátok hézagjait a fantázia töltötte ki, így bármi megtörténhetett.
ERŐSZAKIK
A korlátokat itt a falak jelentik, minden más szabad: Theftopolis városa csak rád, a játékosra vár. Lopj kocsikat, gázolj halálra gyalogosokat, csiklandozd meg a rendőrség tagjait (ólommal), vágass magadnak ultrabrutál sérót, harcolj golfütővel, palacsintasütővel, bazookával vagy gumicsirkével. Hajigálj aprót a kezdetleges arcade masinákba, dobálj újságot postaládákba, taxisofőrként fuvarozd az utasaid.
Nem hangzik túl izgalmasnak? Pedig minden sandbox, vagyis szabad világú játékban megtalálhatók ezek az elemek, ez pedig a RCR-re is igaz. Csak míg mindenki más komolyan veszi magát, addig itt a kötetlen őrültség, a szabad gyeplőre eresztett, őrült zseni ül a volánnál, és egy-egy rosszabb, vagy jobb vicc kedvéért még az anyját is eladná. A humor egyértelműen a leghangsúlyosabb elem: ott van a hirdetéseken (diplomázz a Nuke Dukem Forever végtelen szemeszterű kurzusán), a bolti táblákon (Vanillia Ice Cream fagyizó), vagy a dialógusokban. Bepattansz egy vadító fekete kocsiba, az elkezd beszélni hozzád, megemlítve, hogy a földön maradt egy sajtburger (helló, Mr. Hasselhoff). Ráadásul a küldetések is hasonló tematika szerint épülnek fel: tökéletesen felidézik a nyolcvanas évek klasszikus játékait, filmjeit, azt a kort, amire a mostani generáció már alig-alig emlékezhet, mert túl későn született.
SZÁGULDÁS, PORSCHE, SZERELEM
Viszont ennek ellenére talán ők is értékelni fogják a 8-bites látványt, a viccesen forduló kocsikat, az egyszerű tűzpárbajokat, az alig három-négy perces feladatokat, az ezernyi apró kis mellékküldetést. Nem lesz egyszerű menet, a Retro City Rampage ugyanis paródiának kiváló, önálló, saját értékekkel rendelkező, a maga lábán megállni képes játéknak már nem annyira. Poénjai erősek, a játékmechanikája viszont gyenge -- a vezetés nem élmény, a síkba helyezett városnak sajnos semmi egyénisége, a minitérkép ellenére egyáltalán nem könnyű eligazodni benne, a vicc pedig néha az élvezet kárára megy. Mert ki lehet figurázni a legunalmasabb momentumot, az autók követését azzal, hogy a játékosnak gyalog kell haladnia, menet közben pedig kávét innia, de mikor ötödszörre is azért bukjuk el a küldetést, mert a nehézkesen irányítható kocsi nekinyomódik egy civilnek vagy egy járőrkocsinak, ott azért már felsejlik, hogy itt nem klappol minden.
Pedig a tartalomra egyáltalán nem lehet panasz, a történet több tucat küldetést tartalmaz, így már az alapjáték is hosszú, de még ha hozzávesszük a mellékküldetéseket, a kötetlen tevékenységeket, a pontvadászatra gyúró, a káoszt és a rombolást éltető kihívásokat, az elrejtett csomagokat, a megvásárolható ruhákat, frizurákat, járműveket, akkor az egyenlet végén alapvetően egy rendkívül gazdag, kidolgozott programot kapunk. Egy olyan programot, ami néha hatalmas mosolyt, hangos nevetést okoz, néha viszont frusztrációt és üvöltözést, pont azt, amit egy paródiának sosem szabadna. Mert ez egy poén: nem túl olcsó, nehezen érthető (ha kimaradt a korai konzolkorszak), de mindenképp egy lelkes, semmiképp sem amatőr fejlesztő szerelmes levele. Kár, hogy hasonlóan nagy rajongónak kell lenni a játék teljes élvezetéhez.
