Hogy miről szól a Reservoir Dogs című játék? Vannak ezek a fejlesztők, akik látják, hogy jelentik be sorra a klasszikus gengszterfilmek - Keresztapa, Sebhelyesarcú - játékadaptációit, és úgy döntöttek, elkészítik a sajátjukat. Tarantino filmjeit mindenki ismeri, így a Kutyaszorítóban, mint alapanyag tuti volt. Annyira tuti, hogy különösebben színvonalas játékot már nem is kell alápréselni, ám nekik - részben - mégis sikerült. Nos, erről szól...
Ez nem játszótér
Hogyan lehet játékot csinálni egy gengszterfilmből, amiben a pisztoly a legutolsó szereplő, és akció helyett leginkább a pergő párbeszédek, valamint a remek forgatókönyv dominál? Sehogy. Egy kalandjátékban (mint mondjuk a Farenheit volt) talán meg lehetne oldani, de az persze rengeteg munkát igényelne - és amúgy is, minek ezzel ennyit törődni, ha a cím úgyis eladja? Ezért a derék fejlesztők, félretéve a józan észt, úgy döntöttek, akciójátékot hoznak össze. Az ötlet már eleve érdekes, hiszen egy kezünkön meg lehet számolni, hány pisztolylövés dörrent a filmben.
A csavar az a dologban, hogy a játékban a filmből hiányzó jelenteket (az eseményeket, amiről csak beszélnek) kell végigküzdenünk, ami jórészt lövöldözésből, emberek megkínzásából, élve felgyújtásából, és jelentős mennyiségű dohányzásból áll. Miután a filmben a szereplők általában alantasnak tartják a lövöldözést, és elmebetegnek, aki ezzel próbálkozik, a játékban sem csak az lesz a feladatunk, hogy megismerünk egy adott helyszínt, majd kezünkben pisztollyal kinyírunk mindenkit, aki megmozdul.
Meglepő, vagy sem, de ellenfeleink tökéletesen fel vannak készítve arra, hogy megizzasszák kicsit a deli játékost. Remekül kihasználják a terep adta lehetőségeket, ritkán tévesztenek célt a lövéseik, és ha éppen egy társukra fogunk fegyvert, megpróbálnak olyan pozícióba kerülni, ahonnan tisztán elintézhetnek minket. A fő kérdés az: mit is tesz egy jó gengszter?
Kiismeri a terepet, lehetőleg anélkül, hogy bármit összevérezne, beleértve a saját öltönyét is. Már rögtön az elején megtanulhatjuk, hogyan lehet fegyverrel a kezünkben érvényesülni. A jó öreg Doom-taktika, miszerint megyek előre, és lövöm az ellenséget, nem vezet sikerre, ki kell használnunk a terepet is. Lehetőségünk van fedezékbe húzódni, guggolni, valamint alkalmazni a „bullet festival” nevű opciót, amely valójában a jó öreg bullet time, új néven. Ha megfelelő mennyiségű ellenfelet likvidálunk, egy gomb lenyomásával leállíthatjuk az időt - megnézhetjük a karakterekhez rendelt, a filmből ismerős jópofa animációkat - majd az azonnali halál kockázata nélkül kiállhatunk a terepre és leadhatunk pár jól célzott lövést. A rövid ideig tartó lassulást követően minden visszatér a régi kerékvágásba - és menekülhetünk vissza valami golyóálló mögé - egy látványos snitt után, amelyben megtekinthetjük, mekkora pusztítást vittünk végbe. Bár a filmért rajongó énem határozottan tiltakozott ez ellen, el kell ismerni, nagyon megdobja a játék hangulatát ez a momentum, még akkor is, ha annyira illett ide, mint az Egri Csillagokba a farmeres törökök.
Túszokat ejt, hogy elkerülje a vérontást, illetve, hogy elhárítsa az elé gördülő akadályokat. Még a tutorial során megtanulhatjuk, hogy a lövöldözés csak az egyik út, amelyet profi rablóként követhetünk. Van egy sokkal tisztább, amelyet Mr. Blonde-ot leszámítva az összes szereplő szívesebben követ: lehetőségünk van túszokat ejteni, amelyek haszna magától értetődik. Először is, leszerelhetjük lövöldözés nélkül a fakabátokat. A recept egyszerű, torkon ragadunk egy civilt (vagy zsarut), a fejéhez szorítjuk a pisztolyt, majd némi üvöltözéssel arra utasítjuk a rend őreit, hogy dobják el a fegyvereiket, és adják meg magukat. Némelyikük hajlandó erre bármiféle egyéb ráhatás nélkül is, mások kissé kitartóbbak. Persze erre is van megoldás egy alapos fejbekólintás képében, amit a túszunkon ejtünk meg: Ettől még a legelszántabb törvényi szolga is önként és dalolva teszi meg, amire kérjük. Márpedig kérhetjük őket sok mindenre - és itt jön a képbe egy újabb eljárás. Utunk során rengeteg zárt ajtóra bukkanhatunk, amelyeknek kinyitása amúgy nem egyszerű. Vagyis igen, hiszen csak szét kell őket lőnünk, azonban a hangos puffogtatás felkelti a rendőrség figyelmét, és erősítéssel rontanak ránk. Miután ezt mi nem szeretnénk, erélyesen felkérhetjük ideiglenes kísérőnket, hogy némán tegye meg nekünk az ajtónyitást.
Átkozottul jól vezet, hogy el tudjon pucolni a rendőrök elől. Amikor ugyanis éppen nem lövöldözünk, vagy túszokat ejtünk, autót kell vezetnünk. Sokan bizonyára most hátrahőköltök, hiszen láttuk már, hogyan lehet filmadaptációban csúfosan elrontani a vezetős részeket (elég csak az Enter the Matrixra gondolni) de ez a probléma itt nem jelentkezik. Az első, ami az ember eszébe jut, miközben tép a sztrádán, és a hetvenes évek slágereit hallgatja a rádióból, a Grand Theft Auto. Járművünk viselkedése, törése, fizikája, egyszóval mindene a Rockstar nagysikerű játékát idézi, nyakon öntve a Driver sérülési modelljével. Menet közben lehetőségünk van kapcsolgatni a különböző muzsikák között (sajnos, humoros rádiókonferansziék nincsenek), lövöldözni a forgalom többi résztvevőjére, valamint ugratókat használni.
Nem minden felni, ami nem fénylik
Egy súlyos probléma akad csupán a programmal: a kinézete. Nem tudom, kinek nem tűnt fel a felelősök közül, hogy a grafika olyan, mint a lassan aggastyánkorba lépő GTA3-é, de én alaposan fenéken billenteném az illetőt. Először is: a program elején szemrevételezhetjük a játék szereplőit, akiknek a neve és stílusa tökéletesen megegyezik a filmben látottakkal, a külsejük azonban nem. Az egyetlen, aki valamennyire hasonlít önmagára, az Michael Madsen, mindenki más azonosításához nagyon erős fantázia szükséges. Érdekes, hogy a reklámszlogenek szerint maga Tarantino felügyelte a program munkálatait, ebben az esetben viszont nem értem, miért nem adta a hangját, vagy az arcát is a dologhoz. Az egyetlen egyező színész (csóri Madsen már tényleg mindent elvállal…), kivételével mindenki mást az eredetire még csak nem is hasonlító, más hanglejtésű és beszédstílusú színész próbál meg visszaadni - s miután a film a zseniális szereplők miatt lett olyan, amilyen, a hangulat itt meg is bukik. Persze ha csak ez lenne a probléma, és élvezhetnénk minden mást gyönyörű grafika és hihetetlen effektek közepette, nem hőbörögnék. Azonban a megjelenítés tényleg olyan, mint valami másodosztályú, ócska sharware játéké. Ronda külső helyszínek, emberre messziről is alig hasonlító karaktermodellek és ízléstelenül alkalmazott, elavult trükkök sokasága tesz róla, hogy újra és újra kibillenjünk a hangulatból. A csorbát csak a hangeffektusok kalapálják ki cseppet: a fegyverek hangja, a gellert kapott golyók tompa csörrenései, a mély basszusban zengő robbantások mindegyike képes a legmegrögzöttebb fülelőket is mosolyra fakasztani. Na és természetesen a zene! Azok a csodálatos hetvenes évek…! - kezdhetném, de nem kezdem, mert alapvetően ki nem állhatom ennek a kornak a zenei világát, viszont a Tarantino által kiválogatott muzsikák mindig is ügyesen ragadták meg a korszak hangulatát, sikeresen megtalálva az összes olyan zenét, amit még el lehet viselni. A fejlesztők megkapták a film aláfestő zenéinek a jogait, így autókázás közben a már megismert dallamok tesznek róla, hogy borsóddzon kicsit a hátunk. Azonban a muzsika és a hangok nem tudják feledtetni azt, amit játék közben néznünk kell: a program pont ott vérzik el, ahol némi plusz energiaráfordítással a legkönnyebben lehetett volna nagyot villantani….
Verdikt
A grafika nevetséges, a film hangulata sem jön át teljesen, akkor miért is tetszik ez a játék? Nehezen tudom megmondani. A legjobb az egészben az, hogy mint játék, a dolog egészen élvezetes, minden monotonitása ellenére is. A beszólások ugyan kilógnak a mozi által teremtett hangulatból itt-ott, a játék nehézsége már az elején is izzasztó tud lenni - mégis, az embernek kedve van újra és újra betölteni egy-egy jobb pályát, vagy egy-egy nyugodtabb küldetés során autókázni a remek muzsikákat hallgatva. Az egyetlen dolog, amin nehezen tudom magam túltenni, hogy ha ezek a srácok ennyire kellemes játékot tudtak összehozni, miért nem gyúrtak rá kicsit a filmre, a szereplőkre és - legfőképpen - a grafikára? Amíg ezt megtudom, addig ajánlom a Kutyaszorítóban játékverzióját azoknak, akik nem szentírásként tekintenek a filmre, akik szeretik az okos akciójátékokat, és minden álmuk, hogy lassítva nyírjanak ki pár zsarut Mr. White-tal.
Ez nem játszótér
Hogyan lehet játékot csinálni egy gengszterfilmből, amiben a pisztoly a legutolsó szereplő, és akció helyett leginkább a pergő párbeszédek, valamint a remek forgatókönyv dominál? Sehogy. Egy kalandjátékban (mint mondjuk a Farenheit volt) talán meg lehetne oldani, de az persze rengeteg munkát igényelne - és amúgy is, minek ezzel ennyit törődni, ha a cím úgyis eladja? Ezért a derék fejlesztők, félretéve a józan észt, úgy döntöttek, akciójátékot hoznak össze. Az ötlet már eleve érdekes, hiszen egy kezünkön meg lehet számolni, hány pisztolylövés dörrent a filmben.
A csavar az a dologban, hogy a játékban a filmből hiányzó jelenteket (az eseményeket, amiről csak beszélnek) kell végigküzdenünk, ami jórészt lövöldözésből, emberek megkínzásából, élve felgyújtásából, és jelentős mennyiségű dohányzásból áll. Miután a filmben a szereplők általában alantasnak tartják a lövöldözést, és elmebetegnek, aki ezzel próbálkozik, a játékban sem csak az lesz a feladatunk, hogy megismerünk egy adott helyszínt, majd kezünkben pisztollyal kinyírunk mindenkit, aki megmozdul.
Meglepő, vagy sem, de ellenfeleink tökéletesen fel vannak készítve arra, hogy megizzasszák kicsit a deli játékost. Remekül kihasználják a terep adta lehetőségeket, ritkán tévesztenek célt a lövéseik, és ha éppen egy társukra fogunk fegyvert, megpróbálnak olyan pozícióba kerülni, ahonnan tisztán elintézhetnek minket. A fő kérdés az: mit is tesz egy jó gengszter?
Kiismeri a terepet, lehetőleg anélkül, hogy bármit összevérezne, beleértve a saját öltönyét is. Már rögtön az elején megtanulhatjuk, hogyan lehet fegyverrel a kezünkben érvényesülni. A jó öreg Doom-taktika, miszerint megyek előre, és lövöm az ellenséget, nem vezet sikerre, ki kell használnunk a terepet is. Lehetőségünk van fedezékbe húzódni, guggolni, valamint alkalmazni a „bullet festival” nevű opciót, amely valójában a jó öreg bullet time, új néven. Ha megfelelő mennyiségű ellenfelet likvidálunk, egy gomb lenyomásával leállíthatjuk az időt - megnézhetjük a karakterekhez rendelt, a filmből ismerős jópofa animációkat - majd az azonnali halál kockázata nélkül kiállhatunk a terepre és leadhatunk pár jól célzott lövést. A rövid ideig tartó lassulást követően minden visszatér a régi kerékvágásba - és menekülhetünk vissza valami golyóálló mögé - egy látványos snitt után, amelyben megtekinthetjük, mekkora pusztítást vittünk végbe. Bár a filmért rajongó énem határozottan tiltakozott ez ellen, el kell ismerni, nagyon megdobja a játék hangulatát ez a momentum, még akkor is, ha annyira illett ide, mint az Egri Csillagokba a farmeres törökök.
Túszokat ejt, hogy elkerülje a vérontást, illetve, hogy elhárítsa az elé gördülő akadályokat. Még a tutorial során megtanulhatjuk, hogy a lövöldözés csak az egyik út, amelyet profi rablóként követhetünk. Van egy sokkal tisztább, amelyet Mr. Blonde-ot leszámítva az összes szereplő szívesebben követ: lehetőségünk van túszokat ejteni, amelyek haszna magától értetődik. Először is, leszerelhetjük lövöldözés nélkül a fakabátokat. A recept egyszerű, torkon ragadunk egy civilt (vagy zsarut), a fejéhez szorítjuk a pisztolyt, majd némi üvöltözéssel arra utasítjuk a rend őreit, hogy dobják el a fegyvereiket, és adják meg magukat. Némelyikük hajlandó erre bármiféle egyéb ráhatás nélkül is, mások kissé kitartóbbak. Persze erre is van megoldás egy alapos fejbekólintás képében, amit a túszunkon ejtünk meg: Ettől még a legelszántabb törvényi szolga is önként és dalolva teszi meg, amire kérjük. Márpedig kérhetjük őket sok mindenre - és itt jön a képbe egy újabb eljárás. Utunk során rengeteg zárt ajtóra bukkanhatunk, amelyeknek kinyitása amúgy nem egyszerű. Vagyis igen, hiszen csak szét kell őket lőnünk, azonban a hangos puffogtatás felkelti a rendőrség figyelmét, és erősítéssel rontanak ránk. Miután ezt mi nem szeretnénk, erélyesen felkérhetjük ideiglenes kísérőnket, hogy némán tegye meg nekünk az ajtónyitást.
Átkozottul jól vezet, hogy el tudjon pucolni a rendőrök elől. Amikor ugyanis éppen nem lövöldözünk, vagy túszokat ejtünk, autót kell vezetnünk. Sokan bizonyára most hátrahőköltök, hiszen láttuk már, hogyan lehet filmadaptációban csúfosan elrontani a vezetős részeket (elég csak az Enter the Matrixra gondolni) de ez a probléma itt nem jelentkezik. Az első, ami az ember eszébe jut, miközben tép a sztrádán, és a hetvenes évek slágereit hallgatja a rádióból, a Grand Theft Auto. Járművünk viselkedése, törése, fizikája, egyszóval mindene a Rockstar nagysikerű játékát idézi, nyakon öntve a Driver sérülési modelljével. Menet közben lehetőségünk van kapcsolgatni a különböző muzsikák között (sajnos, humoros rádiókonferansziék nincsenek), lövöldözni a forgalom többi résztvevőjére, valamint ugratókat használni.
Nem minden felni, ami nem fénylik
Egy súlyos probléma akad csupán a programmal: a kinézete. Nem tudom, kinek nem tűnt fel a felelősök közül, hogy a grafika olyan, mint a lassan aggastyánkorba lépő GTA3-é, de én alaposan fenéken billenteném az illetőt. Először is: a program elején szemrevételezhetjük a játék szereplőit, akiknek a neve és stílusa tökéletesen megegyezik a filmben látottakkal, a külsejük azonban nem. Az egyetlen, aki valamennyire hasonlít önmagára, az Michael Madsen, mindenki más azonosításához nagyon erős fantázia szükséges. Érdekes, hogy a reklámszlogenek szerint maga Tarantino felügyelte a program munkálatait, ebben az esetben viszont nem értem, miért nem adta a hangját, vagy az arcát is a dologhoz. Az egyetlen egyező színész (csóri Madsen már tényleg mindent elvállal…), kivételével mindenki mást az eredetire még csak nem is hasonlító, más hanglejtésű és beszédstílusú színész próbál meg visszaadni - s miután a film a zseniális szereplők miatt lett olyan, amilyen, a hangulat itt meg is bukik. Persze ha csak ez lenne a probléma, és élvezhetnénk minden mást gyönyörű grafika és hihetetlen effektek közepette, nem hőbörögnék. Azonban a megjelenítés tényleg olyan, mint valami másodosztályú, ócska sharware játéké. Ronda külső helyszínek, emberre messziről is alig hasonlító karaktermodellek és ízléstelenül alkalmazott, elavult trükkök sokasága tesz róla, hogy újra és újra kibillenjünk a hangulatból. A csorbát csak a hangeffektusok kalapálják ki cseppet: a fegyverek hangja, a gellert kapott golyók tompa csörrenései, a mély basszusban zengő robbantások mindegyike képes a legmegrögzöttebb fülelőket is mosolyra fakasztani. Na és természetesen a zene! Azok a csodálatos hetvenes évek…! - kezdhetném, de nem kezdem, mert alapvetően ki nem állhatom ennek a kornak a zenei világát, viszont a Tarantino által kiválogatott muzsikák mindig is ügyesen ragadták meg a korszak hangulatát, sikeresen megtalálva az összes olyan zenét, amit még el lehet viselni. A fejlesztők megkapták a film aláfestő zenéinek a jogait, így autókázás közben a már megismert dallamok tesznek róla, hogy borsóddzon kicsit a hátunk. Azonban a muzsika és a hangok nem tudják feledtetni azt, amit játék közben néznünk kell: a program pont ott vérzik el, ahol némi plusz energiaráfordítással a legkönnyebben lehetett volna nagyot villantani….
Verdikt
A grafika nevetséges, a film hangulata sem jön át teljesen, akkor miért is tetszik ez a játék? Nehezen tudom megmondani. A legjobb az egészben az, hogy mint játék, a dolog egészen élvezetes, minden monotonitása ellenére is. A beszólások ugyan kilógnak a mozi által teremtett hangulatból itt-ott, a játék nehézsége már az elején is izzasztó tud lenni - mégis, az embernek kedve van újra és újra betölteni egy-egy jobb pályát, vagy egy-egy nyugodtabb küldetés során autókázni a remek muzsikákat hallgatva. Az egyetlen dolog, amin nehezen tudom magam túltenni, hogy ha ezek a srácok ennyire kellemes játékot tudtak összehozni, miért nem gyúrtak rá kicsit a filmre, a szereplőkre és - legfőképpen - a grafikára? Amíg ezt megtudom, addig ajánlom a Kutyaszorítóban játékverzióját azoknak, akik nem szentírásként tekintenek a filmre, akik szeretik az okos akciójátékokat, és minden álmuk, hogy lassítva nyírjanak ki pár zsarut Mr. White-tal.
