„Több mint tíz éve játszom Pro Evolution Soccer-játékokkal.” - olvashatjuk a Konami egyik sajtóközleményében Thierry Henry, az Arsenal és a francia válogatott oszlopos tagjának, nem mellékesen a Pro Evolution Soccer 5 egyik reklámarcának szavait (a másik fickó John Terry, a Chelsea és az angol nemzeti tizenegy kiváló védője). Henry kétségkívül zseniális támadó, de azért a suszter maradjon csak a kaptafánál: az első Pro Evo 2001-ben jelent meg PlayStationön, ami azért nem volt annyira régen. Az mondjuk igaz, hogy ha a széria igazi gyökereihez nyúlnánk, és megtapogatnánk egy bontatlan és érintetlen J-League Winning Eleven játékot, tízéves porréteget seperhetnénk le a tokról - más kérdés, hogy ez kizárólag Japánban jelent meg. (Afelől pedig erős kétségeink vannak, hogy ez a Henry gyerek akkora hardcore játékos lenne, hogy két hónappal a PlayStation európai megjelenése előtt kiutazott a Felkelő Nap Szigetére, egy japán nyelvű játékkal tolni az ipart.) A sorozat mindenesetre életképesnek, és igen képlékenynek bizonyult: átalakult párszor, nevet váltott, két ágra szakadt (egy arcade, és egy szimuláció-hajtás nőtt ki belőle) és Európába is eljött. A mi szempontunkból most egy a lényeg: PC-n immár harmadszor teszi tiszteletét.
Beautiful Game
Jogosan merülhet fel, hogy mit papolok itt holmi PES-történelemről, amikor talán azt sem tudjátok, mi ez - így dióhéjban bemutatom annak, aki nem ismerné: a derék japánok által fejlesztett játék a FIFA legnagyobb (és egyetlen) riválisává nőtte ki magát az elmúlt pár év során. Természetesen ebből következően (akárcsak a többi, riválissal rendelkező EA-sportjáték esetében) netszerte már jóval a megjelenés előtt zajlik a két rajongótábor között a néhol igen éles hangú vita a melyik a jobb, melyik a szebb, melyik tud többet témakörben. (Ami, akárcsak minden ilyen kategóriájú fórumos szájkarate, egyenes, és megmosolyogtatóan szánalmas folytatása az óvodából ismert „Az én apukám erősebb!”-mondakörnek.) Jómagam ’85 óta játszom focijátékokkal (az első szerencsés Andrew Spencer 1983-as International Soccere volt C64-re), és nem osztom ezt a nézetet: a PES és a FIFA ugyanis nagyon más játék, így bármiféle összehasonlítás értelmét veszti (nem is fogjuk ezt megtenni). Mondjon bárki bármit, a PES egyértelműen a máig megjelent legmélyebb, legkomolyabb és legtökéletesebb szimulációja annak a sportágnak, amit az angolok nemes egyszerűséggel „beautiful game”-nek, mi pedig labdarúgásnak nevezünk.
Gyorsan fussunk át a száraz adatokon, mire is számíthat az ötödik részt megvásárló játékos. Az előző rész óta a felépítésben nagyobb változás nem történt: a bemutató meccs mellett játszhatunk hét ligát (az olasz, a spanyol, az angol, a német, a francia, a holland első osztályt, illetve egy szabadon konfigurálhatót, akár válogatottakkal is), és hatféle kupáért küzdhetünk (a világbajnokság és az egyes kontinensviadalok mellett a kedvünkre összerakható Konami-kupa szerepel itt). Emellett elindulhatunk a Master League-ben, ami tulajdonképpen egy jó hosszú játékosedzői karrier szabadon választott klubcsapattal; és ha úri kedvünk úgy tartja, kihívhatjuk a világot egy online meccsre is. Ezeket nem kell túlragozni, talán csak a Master League szorul bővebb magyarázatra: klubcsapatunkkal gyakorlatilag szezonokat játszunk egymás után (a bajnokik mellett kupaküzdelmek is lesznek), mindeközben edzőmeccseket játszhatunk, játékosokat adhatunk-vehetünk, fiatal tehetségeket trenírozhatunk, megpróbálhatunk felkapaszkodni az első osztályba, majd elindulni a „nemzetközi” kupák valamelyikében, és megnyerve azt a csúcsra jutni. A nemzetközi szó azért kapott idézőjelet, mert már a konkrét bajnokság is az: a játékban szereplő összes klubcsapatból alakul ki a négy divízióra osztott mezőny, induláskor pedig megválaszthatjuk, melyikben kívánunk szerepelni. Tapasztalataim szerint a csapat sikerei mellett a legnagyobb játékélményt a fiatal tehetségek felkarolása nyújtja - a meccseken tapasztalati pontokat szereznek, amelyek az egyes tulajdonságaik növekedésére lesznek hatással (pl. rúgunk vele egy-két gólt, és megnő a lövőereje és pontossága). Ha mondjuk 18 évesen megszerzünk bagóért egy született zsenit, kellő odafigyeléssel és törődéssel két-három év alatt a csapat meghatározó játékosa, illetve világsztár válhat belőle. Remek, hosszú heteken át tartó, élvezetes szórakozást nyújthat ez a játékmód. Összesen 138 klubcsapat és 57 nemzeti válogatott (mi is benne vagyunk!), szerepel a játék kínálatában, eme csapatok pedig 27 különböző stadionban csaphatnak össze egymással.
Nincs Nistelrooy
Sajnos licencek tekintetében továbbra is erős hiányosságokat mutat a program, gyakorlatilag idén ugyanott vannak, ahová a tavalyi epizóddal eljutottak: a spanyol, a holland és az olasz ligáké rendben (bár utóbbiban a Cagliari érdekes módon Teste di Moro néven fut - talán Szardínia szigetéig már nem merészkedtek el egyezkedni a nevek jogairól?), a többi viszont sajnos fantázianeveken fut (akárcsak az összes stadion és kupasorozat). Játékosok tekintetében sem sokkal jobb a helyzet, cirka 80%-uk szerepel eredeti néven, a többieké valami elferdített ostobaság. (Igen vegyes a körkép: pl. a Manchester United csatára Van Nistelrooy, a holland válogatottban viszont Nincs Nistelrooy, pontosabban Von Mistelroumnak hívják. A nagyobb csapatok közül rajtuk kívül kamu néven szerepelnek a csehek, németek, horvátok is.) Igaz, ha valakit nagyon bosszantanak ezek a dolgok, a főmenüből szépen kiválasztja a nagyszerű editort, ahol aztán a játékos bőrszínétől a nevén át a klubcsapat címerének megrajzolásáig az ég adta világon át mindent elvégezhet.
Említettem, hogy a játék gyakorlatilag totális futball-szimuláció - és egyáltalán nem a levegőbe beszélek (nem mintha amúgy szokásom lenne…). Ha mérkőzés előtt a számtalan taktikai variációból beállítjuk a nekünk megfelelőt, illetve kikísérletezünk egy újat, meglepődve fogjuk tapasztalni, hogy a játékosok tökéletesen a beállított sémának megfelelően mozognak a pályán (még a magyarok is, ami már egyenesen utópisztikusan hangzik). A kb. 40-50 jellemző (pl. sebesség, reakcióidő, fejelés, lövéserő, gyorsulás, technika, csapatmunka) játékosonként nem pusztán csiricsáré számadat, ezt azonnal és látványosan tapasztalni fogjuk, amint egy gyengébb és egy erősebb csapatot - vagy akár játékost - szembeállítunk egymással. A fizikai modell kiváló és élethű: a játékosoknak - és ez a mostani rész egyik legjobban finomhangolt újdonsága - érezhetően súlyuk, tömegük van. A sprintelésbe való át-, illetve visszaváltás bizony időbe kerül, egy rohanó játékos nem tud azonnal kilencven fokos kanyart venni, és ha háttal állunk a kapunak, csak a legritkább esetben tudunk fordulásból veszélyes lövést megereszteni. A futó játékos a labdát sem úgy kezeli, mint amikor kocog vagy egy helyben áll: hosszabban tolja meg, rosszabb hatékonysággal lő, sőt esetenként át sem tudja venni a kapott passzt. A bírók ténykedése, a sérülések kezelése is elsőrangú. A program gyakorlatilag a tétlen les fogalmán kívül mindent ismer, előnyszabály esetén később osztja ki a sárgát, láthatunk partvonalon kívüli ápolást - sőt az idei részben még azt is bevezették, hogy a földön fekszik egy sérült játékos, de nem áll le a meccs, ha a labda akcióban van és nem történt szabálytalanság (pl. a csatárunk rosszul ugrott fel fejelni és meghúzódott) - csak egy idő után veszi el a spori a bőrt, és következhet a játékvezetői labda.
A PES igazi esszenciáját továbbra is a mérkőzések sava-borsa, azaz a gólok számtalan variációja nyújtja: szereztem már gólt 40 méterről (Adriano a király!), félfordulásból kapásból, előfordult, hogy a kapufáról lepattanó labda a kapus hátáról csorgott be, vagy hogy egy védő menteni akart, de pont egy előtte álló társára rúgta a labdát, ami így a hálóban kötött ki. Nem szükséges különösebb képzelőerő ahhoz, hogy mindez egy focifanatikusnak milyen fantasztikus élményt is nyújthat.
A szokásos feketeleves
Elérkeztünk a PC-s verzió szinte egyetlen gyenge pontjához: irányítás. Sarkalatos kérdésről van szó: ha ez rossz, mehet az egész a fenébe, senki sem fog vele játszani. Nos, azt kell mondanom, vegyes érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. Kezdjük ott, hogy ugye alapvetően konzolos átiratról van szó - ez már a kontrollbeállító képernyőn látszik, ugyanis a program egy sematikus PS2-gombkiosztást tár elénk, amit ugyan kedvünk szerint szervezhetünk át bármely nekünk tetsző billentyűre, de egyszerűen nem fogjuk tudni, mi mit csinál, azt ugyanis itt nem közlik velünk (hanem egy másik menüpontban, a Button Configurationben). Meg kell jegyeznünk, hogy a „háromszög”-et mondjuk az A-ra állítottuk, és a későbbiekben megsasolhatjuk, hogy mi a túrót is jelent ez a bizonyos „háromszög”… A menükben való navigálás (kiválasztás, visszalépés) is a jól bejáratott és előírt PS2-es sémákra épül („X” kiválaszt, „háromszög” visszalép), viszont ezt nem jeleníti meg látható formában a játék. Ez hanyag munka, ne szépítsük (nem feltételezhető, hogy a PC-s PES-vásárlók rendelkeznek PS2-vel is), nekem is az volt a piszok nagy mákom, hogy évek óta játszom PS2-n a sorozatot, fejből ismerek minden gombot, és megvan a kialakított konfigurációm, amit csak rá kellett húznom a billentyűzetre. Ez azonban csak az egyik része a dolognak. Sok órát játszottam billentyűzettel, és meggyőződésem, hogy - még ha az ember közvetlen rokoni körébe tartozik Kocsis Zoltán vagy egy polip, illetve ha Csernobil úgy hatott rá, hogy minimum hat ujj jut egy kezére - a játék bonyolultabb funkcióit (különleges cselek, emelések) nagyon nehéz ily módon előcsalogatni. Jómagam rengeteg gyakorlás után sem mernék kiállni egy kontrollerrel játszó, közepes játéktudással rendelkező ellenféllel szemben… A konklúzió egyértelmű: a játék akkor válik igazán játékká PC-n is, ha beszerzel egy jó gamepadet (ezzel nem lesz gond: akad olyan amelyik megszólalásig hasonlít a PS2 DualShock-kontrollerre és majdnem úgy is működik - lévén onnan lopták az egészet). Mindennek tetejébe a játék alapból sem könnyű darab; ha újonc vagy, jó sokáig nem lesz sikerélményed. A játék nem tűri a durvaságot - aki csapkodja a gombokat, erőből játszik, eleve kudarcra van ítélve - ezt a játékot simogatni, becézni kell, érzéssel kell hozzányúlni. Ha viszont megszereted, megszokod, profán hasonlattal élve a magadévá teszed - na akkor félelmetes lesz. Együtt élsz a mérkőzéssel, bizseregve érzed, ahogy a játékosok szinte táncolnak a kezed alatt.
Az ötödik Pro Evo epizód ismét remek alkotás lett, még azt figyelembe véve is, hogy a fizikai újdonságokon, és a sérülésrendszeren kívül gyakorlatilag semmi komoly változás sem történt tavaly óta. Viszont ez éppen elegendő: nagyon érzik ezek a japán fiúk, hogy mihez, hogyan és milyen mértékben kell hozzányúlni - ami jó, azt ne bolygassuk, annyit meg azért rakjunk bele, hogy újszerűen hasson. Külsőségek? Egyáltalán nem csúnya, a játékosok animációja nagyszerű, a stadionok is részletgazdagok - de igen bántó néhány nagyon alacsony felbontású textúra (zászlók, menük, pályamenti elemek). A zene senkit nem érdekel egy focijátékban, a kommentár pedig nagyjából partiban van Motty bácsival a FIFA-ból (mindkettőtől tíz körömmel szántjuk végig az arcunkat egy idő után). Láttunk ennél szebb focit, igen. Jobbat, hangulatosabbat viszont nem, ez biztos. Csak egy példát mondanék ennek alátámasztására: eddig bárkivel meg tudtam szerettetni, akinek csak egy parányi affinitása is volt a labdarúgás iránt. Akinek viszont nem, még az is megállt előtte: kialvatlan WoW-osok és a WC-re is egérrel járó FPS-őrültek is vetettek rá egy pillantást - majd megálltak és végignézték az általunk játszott meccset. (Nagyon kell azonban vigyázni vele: ha ezzel kelsz és fekszel, nem törődsz majd az asszonnyal…) Tiszta szívemből hálás vagyok a Konaminak, hogy megajándékoztak ezzel a sorozattal!
Beautiful Game
Jogosan merülhet fel, hogy mit papolok itt holmi PES-történelemről, amikor talán azt sem tudjátok, mi ez - így dióhéjban bemutatom annak, aki nem ismerné: a derék japánok által fejlesztett játék a FIFA legnagyobb (és egyetlen) riválisává nőtte ki magát az elmúlt pár év során. Természetesen ebből következően (akárcsak a többi, riválissal rendelkező EA-sportjáték esetében) netszerte már jóval a megjelenés előtt zajlik a két rajongótábor között a néhol igen éles hangú vita a melyik a jobb, melyik a szebb, melyik tud többet témakörben. (Ami, akárcsak minden ilyen kategóriájú fórumos szájkarate, egyenes, és megmosolyogtatóan szánalmas folytatása az óvodából ismert „Az én apukám erősebb!”-mondakörnek.) Jómagam ’85 óta játszom focijátékokkal (az első szerencsés Andrew Spencer 1983-as International Soccere volt C64-re), és nem osztom ezt a nézetet: a PES és a FIFA ugyanis nagyon más játék, így bármiféle összehasonlítás értelmét veszti (nem is fogjuk ezt megtenni). Mondjon bárki bármit, a PES egyértelműen a máig megjelent legmélyebb, legkomolyabb és legtökéletesebb szimulációja annak a sportágnak, amit az angolok nemes egyszerűséggel „beautiful game”-nek, mi pedig labdarúgásnak nevezünk.
Gyorsan fussunk át a száraz adatokon, mire is számíthat az ötödik részt megvásárló játékos. Az előző rész óta a felépítésben nagyobb változás nem történt: a bemutató meccs mellett játszhatunk hét ligát (az olasz, a spanyol, az angol, a német, a francia, a holland első osztályt, illetve egy szabadon konfigurálhatót, akár válogatottakkal is), és hatféle kupáért küzdhetünk (a világbajnokság és az egyes kontinensviadalok mellett a kedvünkre összerakható Konami-kupa szerepel itt). Emellett elindulhatunk a Master League-ben, ami tulajdonképpen egy jó hosszú játékosedzői karrier szabadon választott klubcsapattal; és ha úri kedvünk úgy tartja, kihívhatjuk a világot egy online meccsre is. Ezeket nem kell túlragozni, talán csak a Master League szorul bővebb magyarázatra: klubcsapatunkkal gyakorlatilag szezonokat játszunk egymás után (a bajnokik mellett kupaküzdelmek is lesznek), mindeközben edzőmeccseket játszhatunk, játékosokat adhatunk-vehetünk, fiatal tehetségeket trenírozhatunk, megpróbálhatunk felkapaszkodni az első osztályba, majd elindulni a „nemzetközi” kupák valamelyikében, és megnyerve azt a csúcsra jutni. A nemzetközi szó azért kapott idézőjelet, mert már a konkrét bajnokság is az: a játékban szereplő összes klubcsapatból alakul ki a négy divízióra osztott mezőny, induláskor pedig megválaszthatjuk, melyikben kívánunk szerepelni. Tapasztalataim szerint a csapat sikerei mellett a legnagyobb játékélményt a fiatal tehetségek felkarolása nyújtja - a meccseken tapasztalati pontokat szereznek, amelyek az egyes tulajdonságaik növekedésére lesznek hatással (pl. rúgunk vele egy-két gólt, és megnő a lövőereje és pontossága). Ha mondjuk 18 évesen megszerzünk bagóért egy született zsenit, kellő odafigyeléssel és törődéssel két-három év alatt a csapat meghatározó játékosa, illetve világsztár válhat belőle. Remek, hosszú heteken át tartó, élvezetes szórakozást nyújthat ez a játékmód. Összesen 138 klubcsapat és 57 nemzeti válogatott (mi is benne vagyunk!), szerepel a játék kínálatában, eme csapatok pedig 27 különböző stadionban csaphatnak össze egymással.
Nincs Nistelrooy
Sajnos licencek tekintetében továbbra is erős hiányosságokat mutat a program, gyakorlatilag idén ugyanott vannak, ahová a tavalyi epizóddal eljutottak: a spanyol, a holland és az olasz ligáké rendben (bár utóbbiban a Cagliari érdekes módon Teste di Moro néven fut - talán Szardínia szigetéig már nem merészkedtek el egyezkedni a nevek jogairól?), a többi viszont sajnos fantázianeveken fut (akárcsak az összes stadion és kupasorozat). Játékosok tekintetében sem sokkal jobb a helyzet, cirka 80%-uk szerepel eredeti néven, a többieké valami elferdített ostobaság. (Igen vegyes a körkép: pl. a Manchester United csatára Van Nistelrooy, a holland válogatottban viszont Nincs Nistelrooy, pontosabban Von Mistelroumnak hívják. A nagyobb csapatok közül rajtuk kívül kamu néven szerepelnek a csehek, németek, horvátok is.) Igaz, ha valakit nagyon bosszantanak ezek a dolgok, a főmenüből szépen kiválasztja a nagyszerű editort, ahol aztán a játékos bőrszínétől a nevén át a klubcsapat címerének megrajzolásáig az ég adta világon át mindent elvégezhet.
Említettem, hogy a játék gyakorlatilag totális futball-szimuláció - és egyáltalán nem a levegőbe beszélek (nem mintha amúgy szokásom lenne…). Ha mérkőzés előtt a számtalan taktikai variációból beállítjuk a nekünk megfelelőt, illetve kikísérletezünk egy újat, meglepődve fogjuk tapasztalni, hogy a játékosok tökéletesen a beállított sémának megfelelően mozognak a pályán (még a magyarok is, ami már egyenesen utópisztikusan hangzik). A kb. 40-50 jellemző (pl. sebesség, reakcióidő, fejelés, lövéserő, gyorsulás, technika, csapatmunka) játékosonként nem pusztán csiricsáré számadat, ezt azonnal és látványosan tapasztalni fogjuk, amint egy gyengébb és egy erősebb csapatot - vagy akár játékost - szembeállítunk egymással. A fizikai modell kiváló és élethű: a játékosoknak - és ez a mostani rész egyik legjobban finomhangolt újdonsága - érezhetően súlyuk, tömegük van. A sprintelésbe való át-, illetve visszaváltás bizony időbe kerül, egy rohanó játékos nem tud azonnal kilencven fokos kanyart venni, és ha háttal állunk a kapunak, csak a legritkább esetben tudunk fordulásból veszélyes lövést megereszteni. A futó játékos a labdát sem úgy kezeli, mint amikor kocog vagy egy helyben áll: hosszabban tolja meg, rosszabb hatékonysággal lő, sőt esetenként át sem tudja venni a kapott passzt. A bírók ténykedése, a sérülések kezelése is elsőrangú. A program gyakorlatilag a tétlen les fogalmán kívül mindent ismer, előnyszabály esetén később osztja ki a sárgát, láthatunk partvonalon kívüli ápolást - sőt az idei részben még azt is bevezették, hogy a földön fekszik egy sérült játékos, de nem áll le a meccs, ha a labda akcióban van és nem történt szabálytalanság (pl. a csatárunk rosszul ugrott fel fejelni és meghúzódott) - csak egy idő után veszi el a spori a bőrt, és következhet a játékvezetői labda.
A PES igazi esszenciáját továbbra is a mérkőzések sava-borsa, azaz a gólok számtalan variációja nyújtja: szereztem már gólt 40 méterről (Adriano a király!), félfordulásból kapásból, előfordult, hogy a kapufáról lepattanó labda a kapus hátáról csorgott be, vagy hogy egy védő menteni akart, de pont egy előtte álló társára rúgta a labdát, ami így a hálóban kötött ki. Nem szükséges különösebb képzelőerő ahhoz, hogy mindez egy focifanatikusnak milyen fantasztikus élményt is nyújthat.
A szokásos feketeleves
Elérkeztünk a PC-s verzió szinte egyetlen gyenge pontjához: irányítás. Sarkalatos kérdésről van szó: ha ez rossz, mehet az egész a fenébe, senki sem fog vele játszani. Nos, azt kell mondanom, vegyes érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. Kezdjük ott, hogy ugye alapvetően konzolos átiratról van szó - ez már a kontrollbeállító képernyőn látszik, ugyanis a program egy sematikus PS2-gombkiosztást tár elénk, amit ugyan kedvünk szerint szervezhetünk át bármely nekünk tetsző billentyűre, de egyszerűen nem fogjuk tudni, mi mit csinál, azt ugyanis itt nem közlik velünk (hanem egy másik menüpontban, a Button Configurationben). Meg kell jegyeznünk, hogy a „háromszög”-et mondjuk az A-ra állítottuk, és a későbbiekben megsasolhatjuk, hogy mi a túrót is jelent ez a bizonyos „háromszög”… A menükben való navigálás (kiválasztás, visszalépés) is a jól bejáratott és előírt PS2-es sémákra épül („X” kiválaszt, „háromszög” visszalép), viszont ezt nem jeleníti meg látható formában a játék. Ez hanyag munka, ne szépítsük (nem feltételezhető, hogy a PC-s PES-vásárlók rendelkeznek PS2-vel is), nekem is az volt a piszok nagy mákom, hogy évek óta játszom PS2-n a sorozatot, fejből ismerek minden gombot, és megvan a kialakított konfigurációm, amit csak rá kellett húznom a billentyűzetre. Ez azonban csak az egyik része a dolognak. Sok órát játszottam billentyűzettel, és meggyőződésem, hogy - még ha az ember közvetlen rokoni körébe tartozik Kocsis Zoltán vagy egy polip, illetve ha Csernobil úgy hatott rá, hogy minimum hat ujj jut egy kezére - a játék bonyolultabb funkcióit (különleges cselek, emelések) nagyon nehéz ily módon előcsalogatni. Jómagam rengeteg gyakorlás után sem mernék kiállni egy kontrollerrel játszó, közepes játéktudással rendelkező ellenféllel szemben… A konklúzió egyértelmű: a játék akkor válik igazán játékká PC-n is, ha beszerzel egy jó gamepadet (ezzel nem lesz gond: akad olyan amelyik megszólalásig hasonlít a PS2 DualShock-kontrollerre és majdnem úgy is működik - lévén onnan lopták az egészet). Mindennek tetejébe a játék alapból sem könnyű darab; ha újonc vagy, jó sokáig nem lesz sikerélményed. A játék nem tűri a durvaságot - aki csapkodja a gombokat, erőből játszik, eleve kudarcra van ítélve - ezt a játékot simogatni, becézni kell, érzéssel kell hozzányúlni. Ha viszont megszereted, megszokod, profán hasonlattal élve a magadévá teszed - na akkor félelmetes lesz. Együtt élsz a mérkőzéssel, bizseregve érzed, ahogy a játékosok szinte táncolnak a kezed alatt.
Az ötödik Pro Evo epizód ismét remek alkotás lett, még azt figyelembe véve is, hogy a fizikai újdonságokon, és a sérülésrendszeren kívül gyakorlatilag semmi komoly változás sem történt tavaly óta. Viszont ez éppen elegendő: nagyon érzik ezek a japán fiúk, hogy mihez, hogyan és milyen mértékben kell hozzányúlni - ami jó, azt ne bolygassuk, annyit meg azért rakjunk bele, hogy újszerűen hasson. Külsőségek? Egyáltalán nem csúnya, a játékosok animációja nagyszerű, a stadionok is részletgazdagok - de igen bántó néhány nagyon alacsony felbontású textúra (zászlók, menük, pályamenti elemek). A zene senkit nem érdekel egy focijátékban, a kommentár pedig nagyjából partiban van Motty bácsival a FIFA-ból (mindkettőtől tíz körömmel szántjuk végig az arcunkat egy idő után). Láttunk ennél szebb focit, igen. Jobbat, hangulatosabbat viszont nem, ez biztos. Csak egy példát mondanék ennek alátámasztására: eddig bárkivel meg tudtam szerettetni, akinek csak egy parányi affinitása is volt a labdarúgás iránt. Akinek viszont nem, még az is megállt előtte: kialvatlan WoW-osok és a WC-re is egérrel járó FPS-őrültek is vetettek rá egy pillantást - majd megálltak és végignézték az általunk játszott meccset. (Nagyon kell azonban vigyázni vele: ha ezzel kelsz és fekszel, nem törődsz majd az asszonnyal…) Tiszta szívemből hálás vagyok a Konaminak, hogy megajándékoztak ezzel a sorozattal!
