A sikerfilmekből készült játékátiratokat néhány kivételtől eltekintve hamar elfelejtjük, és minden okunk meg is van erre: ezen alkotások többsége kutyafuttában készül, hogy nagyjából a filmmel egy időben kijöhessen, és megelégszik középszerű játékmenettel, tudván, hogy film neve úgyis eladja majd a programot. A Mátrix-játékoktól a The Da Vinci Code-ig sorolhatnánk a példákat - sajnos, mostantól eggyel többet, ugyanis a Karib-tenger kalózai második része is erre a sorsra jutott.
Pedig az alapanyag remek volt: Jack Sparrow a harmadik évezred filmtermésének legszimpatikusabb gazembere, akinek útját kalózok, zombik és tengeri szörnyek kísérik. A kalózos programoknak pedig szép múltjuk van a Pirates!-től a Monkey Islandig - minden adott volt tehát egy jó játékhoz, csak a Bethesda megint eljátszotta azt, amit az első filmből készült átirat esetében: hogy a játék a filmmel együtt debütálhasson, olyan határidővel vállalt egy multiplatform projektet, ami lehetetlenné tette a színvonalas tervezést és kivitelezést. Ráadásul a fejlesztéssel ezúttal nem a kalózos játékokban jártas Akellát bízták meg (ahogy az első rész esetében), hanem a lagymatag filmes játékkonverzióiról ismert Seven Studiost.
Münchausen Jack kalandjai
Ezek után nem vártam sokat a Legend of Jack Sparrow-tól, így a kerettörténet eredetisége meg tudott lepni. A készítők ugyanis nem követik a film eseményeit, ezért aki látta A holtak kincse alcímű második Jack Sparrow-kalandot, annak is új lesz a sztori. A cselekmény fő- és szájhőse természetesen Jack, akit Will Turner cimborájával együtt elkapnak a spanyolok, és arra készülnek, hogy felakasszák a két haramiát. Kalózunk azonban az utolsó szó jogával élve megpróbálja kidumálni magát a szorult helyzetből, és elmeséli hóhérainak és a kivégzésre összegyűlt népnek, hogy mennyi jótettet vitt véghez, és tulajdonképpen az is csak egy aprócska félreértés, amiért fel akarják akasztani (lásd még: „Ő akarta, bíró úr!”). Az egyes pályákon Jack nagyotmondásait kell végigjátszanunk egy-egy teljesen új, és néhány, az első filmből már ismert helyszínen, ami nemcsak akcióra, de humorra is ad jó pár ziccert: különösen vicces, amikor Will Turner néha megjegyzi a nagy akciózás közben, hogy „Hé, ez nem is így történt!”.
Unalmas kalózélet
Ezek után sejthető, hogy a Legend of Jack Sparrow nem Sid Meier Pirates!-ének hagyományait követi, sokkal kevésbé összetett műfajban próbál bizonyítani. Ezt a műfajt nevezik hack’n’slashnek, slice’n’dice-nak és slash’em upnak is, vagyis az akciójátékoknak egy olyan vadhajtására számíthatunk, ahol többnyire agyat pihentető közelharci vérontás jelenti a kihívást. Ennek a stílusnak a változatosság a leggyengébb pontja, és kritikánk tárgya is leginkább ezen fut zátonyra: bár két karaktert is irányíthatunk akár felváltva, akár kooperatív módban - Jacket hol Will, hol Elizabeth segíti -, az egyes karakterek képességei szinte teljesen megegyezek (az egyetlen különbség, hogy Jack és a többiek más távolsági fegyvert használnak). A mozgástár önmagában is eléggé szegényes: 7-8 kardvágásban és egy távolsági támadásban kimerül, szóval gigakombókra és sűrűn váltott fegyverekre senki ne számítson (a pályákon talált pénzt elköltve ugyan fejleszthetjük a mozdulatainkat, de ez az animációkon nem látszik meg). A helyzetet tovább rontja az AI, vagy inkább annak hiánya. Ha nem kooperatív módban játszunk, a számítógép irányítja azt a társunkat, amelyikkel éppen nem mi harcolunk, de nem végzi valami jól a dolgát (igaz, ilyenkor nagy közös életerőmérőnk csak a mi bekapott találatainktól csökken): társunk a legvéresebb akció közben is sokszor tanácstalanul álldogál, olykor pedig falba, vagy tereptárgyba ragadva egyhelyben fut. Az ellenfelek intelligenciája is kritikán aluli: jönnek, sorszámot tépnek, meghalnak, de nemhogy csoportban, egyénileg sem mutatják bármilyen alapvető trükknek (oldallépés, erősítés hívása stb.) az ismeretét. Emiatt a játékmenet igen hamar monotonná és unalmassá válik - a csekély számú fejtörő és a néhány szkriptelt esemény édeskevés ahhoz, hogy megtartsa a játékost, aki valószínűleg már a második pálya után ásítozva keresi a kilépés opciót. Erre az opcióra pedig nem is olyan könnyű rákattintani, a játék irányítása ugyanis billentyűzettel akár egy másik film adaptációjának, a Mission Impossible-nek is megfelelne. Gamepad nélkül esélytelen végigvinni a játékot, és nem ez az egyetlen bosszantó jele annak, hogy a PC-verzió tulajdonképpen egy minden hozzáadott értéket nélkülöző konzolátirat: csak az egyes helyszínek végén lehet menteni, ami felér egy harakirivel - az amúgy is unalmas pályákat egy-egy nehezebb részen való továbbjutásért küzdje végig tucatszor az, akinek két anyja van. Ha viszont beszerzünk egy gamepadot, újabb csalódás fogad: aki a monoton, lineáris pályák ellenére is kitart, arra döbbenhet rá, hogy fél nap alatt végigjátszotta a nyúlfarknyi kis kalandot.
Tengerbe vele!
Az eddig felsorolt hibákat valamelyest enyhíthetné a hangulat és a kivitelezés. Előbbi a jó keretsztorival (amely sajnos csak keret marad, a nagy fordulatok elmaradnak) és a játék néhány - túl kevés - poénjával együtt sem éri el a film hangulatát. A kicsit Monkey Island-es atmoszférájú történetbe a kalózok és a zombik után egyre furcsább és egyre inkább környezetidegen kultúrák elemei szivárognak be, és amikor a játékos már kínai varázslókat és jégvikingeket irt halomra, joggal merül fel, hogy azért Jack nagyotmondásának is van határa. A külcsín sem segít sokat: a karaktermodellek részletesek ugyan, de animációjuk hagy némi kívánnivalót maga után (bár Jack néhány filmbéli jellegzetes mozdulatára rá lehet ismerni), és az arcanimációval sem lehetünk elégedettek. A háttér PS2-es mércével mérve sem nagy eresztés, PC-s szemmel nézve pedig kifejezetten ronda: az unalmasan megtervezett pályákon gyenge textúrák feszülnek, és ugyanaz a néhány tereptárgy fogad bennünket minden lépésnél (egyébként valamiért a sajtóverzióban nem lehetett állítani sem felbontást, sem grafikai opciókat - remélem, a bolti változatban ez nem marad így). A hangokkal sem vagyok kibékülve: az eredeti stábból egyedül Johnny Depp szólaltatja meg karakterét a játékban, de ő is érezhető unalommal teszi ezt, a többi szinkronhang és az effekttár pedig nem nyújt semmi kiemelkedőt. A zene nem rossz ugyan, de csak néha harsan fel, pedig egy állandó aláfestés nagyon hiányzik ehhez a hangulati elemekben amúgy is szűkölködő programhoz.
A The Legend of Jack Sparrow egy jó nyersanyag (azt nem mondom, hogy jó film, mert a mozi eléggé megosztotta szerkesztőségünket) rossz feldolgozása: Johnny Depp-pel együtt is túl sok hibája van ahhoz, hogy elnézően bánjunk vele, és még rövid távon sem szórakoztató. Azt nem mondom, hogy mindenki szerezze be inkább a kalózverziót (haha), viszont azt a 30 dollárt is sokallom érte, amennyiért az Amazonról jelenleg megrendelhető (a magyar ár egyelőre ismeretlen). Fanatikus Jack Sparrow-rajongókon kívül senkinek nem ajánlom - túl rövid az élet ahhoz, hogy ilyen lelketlen filmátiratoknak szavazzunk bizalmat.
Írta: Stöki
Pedig az alapanyag remek volt: Jack Sparrow a harmadik évezred filmtermésének legszimpatikusabb gazembere, akinek útját kalózok, zombik és tengeri szörnyek kísérik. A kalózos programoknak pedig szép múltjuk van a Pirates!-től a Monkey Islandig - minden adott volt tehát egy jó játékhoz, csak a Bethesda megint eljátszotta azt, amit az első filmből készült átirat esetében: hogy a játék a filmmel együtt debütálhasson, olyan határidővel vállalt egy multiplatform projektet, ami lehetetlenné tette a színvonalas tervezést és kivitelezést. Ráadásul a fejlesztéssel ezúttal nem a kalózos játékokban jártas Akellát bízták meg (ahogy az első rész esetében), hanem a lagymatag filmes játékkonverzióiról ismert Seven Studiost.
Münchausen Jack kalandjai
Ezek után nem vártam sokat a Legend of Jack Sparrow-tól, így a kerettörténet eredetisége meg tudott lepni. A készítők ugyanis nem követik a film eseményeit, ezért aki látta A holtak kincse alcímű második Jack Sparrow-kalandot, annak is új lesz a sztori. A cselekmény fő- és szájhőse természetesen Jack, akit Will Turner cimborájával együtt elkapnak a spanyolok, és arra készülnek, hogy felakasszák a két haramiát. Kalózunk azonban az utolsó szó jogával élve megpróbálja kidumálni magát a szorult helyzetből, és elmeséli hóhérainak és a kivégzésre összegyűlt népnek, hogy mennyi jótettet vitt véghez, és tulajdonképpen az is csak egy aprócska félreértés, amiért fel akarják akasztani (lásd még: „Ő akarta, bíró úr!”). Az egyes pályákon Jack nagyotmondásait kell végigjátszanunk egy-egy teljesen új, és néhány, az első filmből már ismert helyszínen, ami nemcsak akcióra, de humorra is ad jó pár ziccert: különösen vicces, amikor Will Turner néha megjegyzi a nagy akciózás közben, hogy „Hé, ez nem is így történt!”.
Unalmas kalózélet
Ezek után sejthető, hogy a Legend of Jack Sparrow nem Sid Meier Pirates!-ének hagyományait követi, sokkal kevésbé összetett műfajban próbál bizonyítani. Ezt a műfajt nevezik hack’n’slashnek, slice’n’dice-nak és slash’em upnak is, vagyis az akciójátékoknak egy olyan vadhajtására számíthatunk, ahol többnyire agyat pihentető közelharci vérontás jelenti a kihívást. Ennek a stílusnak a változatosság a leggyengébb pontja, és kritikánk tárgya is leginkább ezen fut zátonyra: bár két karaktert is irányíthatunk akár felváltva, akár kooperatív módban - Jacket hol Will, hol Elizabeth segíti -, az egyes karakterek képességei szinte teljesen megegyezek (az egyetlen különbség, hogy Jack és a többiek más távolsági fegyvert használnak). A mozgástár önmagában is eléggé szegényes: 7-8 kardvágásban és egy távolsági támadásban kimerül, szóval gigakombókra és sűrűn váltott fegyverekre senki ne számítson (a pályákon talált pénzt elköltve ugyan fejleszthetjük a mozdulatainkat, de ez az animációkon nem látszik meg). A helyzetet tovább rontja az AI, vagy inkább annak hiánya. Ha nem kooperatív módban játszunk, a számítógép irányítja azt a társunkat, amelyikkel éppen nem mi harcolunk, de nem végzi valami jól a dolgát (igaz, ilyenkor nagy közös életerőmérőnk csak a mi bekapott találatainktól csökken): társunk a legvéresebb akció közben is sokszor tanácstalanul álldogál, olykor pedig falba, vagy tereptárgyba ragadva egyhelyben fut. Az ellenfelek intelligenciája is kritikán aluli: jönnek, sorszámot tépnek, meghalnak, de nemhogy csoportban, egyénileg sem mutatják bármilyen alapvető trükknek (oldallépés, erősítés hívása stb.) az ismeretét. Emiatt a játékmenet igen hamar monotonná és unalmassá válik - a csekély számú fejtörő és a néhány szkriptelt esemény édeskevés ahhoz, hogy megtartsa a játékost, aki valószínűleg már a második pálya után ásítozva keresi a kilépés opciót. Erre az opcióra pedig nem is olyan könnyű rákattintani, a játék irányítása ugyanis billentyűzettel akár egy másik film adaptációjának, a Mission Impossible-nek is megfelelne. Gamepad nélkül esélytelen végigvinni a játékot, és nem ez az egyetlen bosszantó jele annak, hogy a PC-verzió tulajdonképpen egy minden hozzáadott értéket nélkülöző konzolátirat: csak az egyes helyszínek végén lehet menteni, ami felér egy harakirivel - az amúgy is unalmas pályákat egy-egy nehezebb részen való továbbjutásért küzdje végig tucatszor az, akinek két anyja van. Ha viszont beszerzünk egy gamepadot, újabb csalódás fogad: aki a monoton, lineáris pályák ellenére is kitart, arra döbbenhet rá, hogy fél nap alatt végigjátszotta a nyúlfarknyi kis kalandot.
Tengerbe vele!
Az eddig felsorolt hibákat valamelyest enyhíthetné a hangulat és a kivitelezés. Előbbi a jó keretsztorival (amely sajnos csak keret marad, a nagy fordulatok elmaradnak) és a játék néhány - túl kevés - poénjával együtt sem éri el a film hangulatát. A kicsit Monkey Island-es atmoszférájú történetbe a kalózok és a zombik után egyre furcsább és egyre inkább környezetidegen kultúrák elemei szivárognak be, és amikor a játékos már kínai varázslókat és jégvikingeket irt halomra, joggal merül fel, hogy azért Jack nagyotmondásának is van határa. A külcsín sem segít sokat: a karaktermodellek részletesek ugyan, de animációjuk hagy némi kívánnivalót maga után (bár Jack néhány filmbéli jellegzetes mozdulatára rá lehet ismerni), és az arcanimációval sem lehetünk elégedettek. A háttér PS2-es mércével mérve sem nagy eresztés, PC-s szemmel nézve pedig kifejezetten ronda: az unalmasan megtervezett pályákon gyenge textúrák feszülnek, és ugyanaz a néhány tereptárgy fogad bennünket minden lépésnél (egyébként valamiért a sajtóverzióban nem lehetett állítani sem felbontást, sem grafikai opciókat - remélem, a bolti változatban ez nem marad így). A hangokkal sem vagyok kibékülve: az eredeti stábból egyedül Johnny Depp szólaltatja meg karakterét a játékban, de ő is érezhető unalommal teszi ezt, a többi szinkronhang és az effekttár pedig nem nyújt semmi kiemelkedőt. A zene nem rossz ugyan, de csak néha harsan fel, pedig egy állandó aláfestés nagyon hiányzik ehhez a hangulati elemekben amúgy is szűkölködő programhoz.
A The Legend of Jack Sparrow egy jó nyersanyag (azt nem mondom, hogy jó film, mert a mozi eléggé megosztotta szerkesztőségünket) rossz feldolgozása: Johnny Depp-pel együtt is túl sok hibája van ahhoz, hogy elnézően bánjunk vele, és még rövid távon sem szórakoztató. Azt nem mondom, hogy mindenki szerezze be inkább a kalózverziót (haha), viszont azt a 30 dollárt is sokallom érte, amennyiért az Amazonról jelenleg megrendelhető (a magyar ár egyelőre ismeretlen). Fanatikus Jack Sparrow-rajongókon kívül senkinek nem ajánlom - túl rövid az élet ahhoz, hogy ilyen lelketlen filmátiratoknak szavazzunk bizalmat.
Írta: Stöki
