A Perish a tökéletes példa arra, hogy játékot tesztelni sem mindig móka és kacagás – láttam már pár rossz játékot, de ilyen botrányosan rosszat még esküszöm, hogy nem. És a jóisten látja lelkemet, nem szívesen gázolok bele mások munkájába, amibe szívüket-lelküket beletették. De nem is hazudhatom azt tiszta lelkiismerettel, hogy szódával elmegy, ha egyszer nem úgy van. Pedig a trailer és a képek láttán az első benyomásom az volt, hogy „Azta, ez nagyon metal!”. Mert mi tagadás, az Unreal Engine nem egy rossz játékmotor, és a környezet mellett a dizájn egyes elemei és a szörnyek is egészen pofásra sikeredtek. De a telepítés és az indítás után nem kellett sok idő, hogy rájöjjek a rút igazságra – mozgásban és gyakorlatban mindez egyáltalán nem fest jól, de ami még rosszabb, nem is működik jól.
Görög tragédia
Pedig az alapelképzelés nem lenne rossz – adott egy örökkévaló karakter, aki mindenáron szeretne kijutni a görög alvilágból, de minden alkalommal, mikor elbukik, kezdheti elölről a sziszifuszi munkát. Egy idő után az összeharácsolt vagyonnal újabb, hatékonyabb eszközöket nyithatunk meg, hogy könnyebb és gyorsabb legyen az utunk felfelé. Honnan is ismerős ez? Ja, hát persze, minden roguelike alapja ez, de a témaválasztás miatt különösen a Hades az, ami beugrik az embernek. Leszámítva, hogy itt egy belsőnézetes lövöldéről van szó. Már amikor nem hack 'n' slash akar lenni, de ki akarna közelharcba elegyedni, ha végtelen lőszerrel, távolról is legyilkolhat bárkit? Az arzenál háromnegyede tehát eleve érdektelen, már csak azért is, mert a közelharci „rendszer” iszonyatosan béna, az animációktól kezdve a visszajelzéseken át a hatékonyságáig. De mindenki megnyugodhat, lövöldözni sem sokkal jobb ám.
Az már csak hagyján, hogy az ellenfelek nonstop születnek a hátsónkba, pláne, hogy konkrétan zéró veszélyt jelentenek, a folyamatos ugrálás és/vagy körözés hihetetlenül bonyolult manővere minden és mindenki ellen 100%-os védelmet nyújt. Bizony, még a főellenségek sem nagyon tudnak ezzel megbirkózni, abban a ritka esetben pedig, ha elég messzire és elég nagyot csapnak, akkor még egy kis oldalazás közbeiktatásával nyertünk. Egy-egy pálya a gyakorlatban annyiból áll, hogy az ellenségek elől szaladva, néha egy-egy lövés vagy sorozat erejéig hátrafordulva szaladunk a különböző objektívák között fel és alá. Vagyishogy vánszorgunk, miközben praclinkban tartott fegyverünk Parkinson-kórosokat meghazudtoló gyorsasággal rángatózik jobbra-balra. A mozgásnak nincs lendülete, a hatalmas tereken pedig ez még inkább azt az érzést kelti, hogy névtelen hősünk szirupba ragadva hadonászik.
Pusztulat a javából
Mondanom sem kell, hogy a pályák és sorrendjük mindig változatlan, ugyan néha más-más objektívát kergetve pattogvánszorgunk át rajtuk, de attól még mindig ugyanazokat a falakat kell bámulnunk. Ahogy az ellenfelek összetétele is, és minden más is ugyanaz. Az amúgy sem túlságosan szórakoztató harcokat az első lőfegyver megszerzése pedig még triviálisabbá teszi, mindennek köszönhetően cserébe iszonyú hamar unalmassá válik a játék. Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy a jobb felszerelésekhez szükséges pénzmennyiség összeharácsolása még rátesz egy lapáttal a kiállandó kínok mennyiségére, mert a Phobosz és Deimosz legyőzése utáni, szívósabb dögök legyőzése a stukkernél többet kíván. Ha pedig az is megvan, az első pár pálya csak még unalmasabbá válik…
Azt meg már nem is értem, hogy a fejlesztők miért erőltetnék a kooperatív játékmódot. Önmagam mazochista énjének is elég büntetés a Perish, miért kínoznám azokat, akiket barátaimnak tartok? Persze csapatban minden jobb, legalább lehet együtt röhögni az instant hullamerevséget kapó, kőtömbként aláhulló szárnyas démonizéken. A múló kacajt azonban hamar az unalom fojtotta el, de még közvetlen előtte frusztrációval keveredő szánalom futott át az agyamon. Nagyjából ezt érzem most is, közvetlen azelőtt, hogy e sorokat befejezve végleges hatállyal az uninstallra kattintanék. És ezen még az erősen nyomott ár sem segít, mert ugyanennyiért milliószor jobb játékokat is kapni.
