A cseh csoda 1985-be kalauzol vissza minket; a hidegháború végén járunk, mikor a játék története szerint egy Guba nevű szovjet tábornok minden előzetes hadüzenet nélkül megtámad egy három tagból álló kis szigetcsoportot, Everont, Klogujevet és Maldent. E földdarabokon fogunk tevékenykedni, amíg a megszállókat ki nem pucoljuk. A játék története során több NATO katona bőrébe is belebújhatunk: leszünk közkatonák, tankparancsnokok és különlegesen kiképzett kommandósok is, így a háborút annak minden oldaláról megismerhetjük. Az alapjátékban csak az amerikai oldal játszható, de a később megjelent kiegészítőkben a srácok a szovjet oldalt is játszhatóvá tették, illetve belekóstolhatunk a gerillaélet gyönyöreibe is.
Szabadon, bárhogyan
Már a játék első küldetéseiben szembesülhetünk azzal a szabadsággal, amit a fejlesztők oly büszkén hangoztattak. Nincs láthatatlan fal vagy drótháló, ami meggátolna minket abban, hogy ha kedvünk van, bebarangoljuk a pályát. A szabadságnak komoly stratégiai jelentősége van, bevetések közben gyakran elég komoly távolságokat kell megtennünk, amíg a tettek mezejére léphetünk, rajtaütéseink is elég messziről indulnak, s a teljesítendő célok sem méterekre vannak egymástól, ez tükrözi a realizmusra való törekvést. Ha esetleg unalmasnak érezzük az utazást, az idő gyorsításával bármikor felpörgethetjük az eseményeket, ez a funkció a játék folyamán többször igen hasznosnak bizonyult. A kezdetektől fogva szinte mindig komoly szerepet kapnak a járművek, még ha eleinte csak mint utas élvezhetjük a bennük eltöltött perceket. Később a kampány előrehaladtával egyre mélyebben belekóstolhatunk a mozgó csodák irányításába is, melyet a készítők roppant egyszerűen oldottak meg, így néhány perc múlva egy helikoptert is lazán elvezetünk. Több mint 30 jármű várja, hogy bepattanjunk, szinte minden olyan eszköz, ami a 80-as években hadi állományban szolgált. Összetettebb vasak esetén választhatjuk a sofőr, tüzér vagy a parancsnok szerepét is. Először persze teherautókkal, csapatszállítókkal fogunk leginkább furikázni, de később megnyílik az út a komolyabb cuccok felé, lesznek itt komoly tankcsaták, légitámadások, minden, ami szem-szájnak ingere.
Tartsd meg a távolságot!
A játék nem hiába úgymond katonai szimulátor. A tűzharcok nem a megszokott maximum 50 méteres légtérben zajlanak, ellenségeinket bőven 100 métert meghaladó távolságokból fogjuk lövöldözni, úgy 250 m-ig nyugodt körülmények között halálosak vagyunk. Valami fantasztikus érzés 150 méteres távolságban észrevenni egy ellenséges gyalogos katonát, a földre huppanni, majd néhány találattal örökre elcsendesíteni - az már nem annyira, ha minket lőnek ki ilyen messziről, miközben lapulunk, de ez a játék erről szól. Tankban ülve ez még feltűnőbb, a harckocsik tényleg igazi távolságokból (500 m vagy afelett) szórják egymásra az áldást. A hősies kirohanásokat, az egyszemélyes halálosztó szerepét tehát nyugodtan elfelejthetjük, itt bizony manőverezni, kúszni fogunk, és szinte csak lassú de biztos előrehaladással fogunk sikereket elérni. Akkor sem mindig
Harcolj okosan!
Nem bizony, ugyanis a játék mesterséges intelligenciája átlagon felülinek mondható. Ellenségeink, bajtársaink viselkedése teljesen hihető, s a legnagyobb pozitívum talán az, hogy a programozóknak sikerült megtalálniuk az optimális nehézséget: a játék nem válik egyszerű kacsavadászattá (Project IGI) de nem is irreálisan nehéz (Deadly Dozen), ahol hatalmas távolságból kiszúrnak és lelőnek minket. Kihívás akad így is bőven, de ritkán fordult elő, hogy a billentyűt csapkodtam volna, mondván, ez lehetetlen. Az útvonalkeresési mechanizmus is dicséretet érdemel, ha a gépre járművezetést bízunk, mindig a legrövidebb és leghasználhatóbb utat választja, nem barangol el az erdőbe, hanem a különböző fő- és mellékutakon vezet el minket a célhoz. A katonák mindig formációban mozognak, követik a parancsokat, jelzik észrevételeiket, állapotukat, nem rohannak a halálba, de nem is lapulnak meg távol a harctól; észrevehető, hogy egyesek agresszívabban nyomulnak, míg mások biztonságosabban haladnak előre. Miután megszereztük felettük az irányítást, a számbillentyűkkel pofonegyszerűen kiadhatjuk nekik utasításainkat. Elsőre ez a megoldás kicsit lassúnak és bonyolultnak tűnhet, azonban rendkívüli taktikázásra ad lehetőséget. Összességében az M.I. jól muzsikál, bár vannak apróbb logikátlanságai, de ezek a hibák bőven a tűréshatáron belül maradnak.
A háború nem szép...
A grafika egyértelműen a játék gyenge pontja, első ránézésre azt mondhatnánk rá, hogy ronda, de ez azért közel sem igaz, bár a külcsín már 2001-ben sem volt a játék erőssége. Az épületek, belső terek textúrázása nagyon szegényes, de ezt meg lehet érteni, ez a játék nem a házról házra történő taktikázásról szól, a karakterek megjelenése viszont tényleg hagy maga után némi kívánnivalót, csontozottságuk szegényes, mint ahogy mozgáskultúrájuk is. A talaj, növényzet, fák, erdők kidolgozottsága sem egy vizuális mámor, azonban minden negatívum ellenére a játék mozgás közben mégis korrektül néz ki. A motoron látszik, hogy a készítők megpróbáltak minél többet kihozni belőle. Az egyenként 100 km2-es szigetek felépítése elsőrangú, a települések, utak hálózata, az erdők, bokrok, minden ott van, ahol kell. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy bár legtöbb kalandunk a földön játszódik, pörgős eseményekből a levegőben sincs hiány. Ilyenkor az előttünk elterülő tájnak éppen olyan jól kell kinéznie, mint ahogy azt a földről megszemlélve láthattuk, észrevehetjük előző küldetéseink helyszínét a levegőben, vagy az éppen előbb kilőtt tank roncsait, mindezt valós időben, töltögetés nélkül. A látótávolság eszméletlen, több kilométerre elláthatunk, főleg ha van nálunk távcső vagy mesterlövészpuska, igaz főleg ennek tudható be a kisméretű textúrázás, vagy az előttünk kirajzolódó terep, de ez számomra egyáltalán nem volt zavaró. Ami viszont dicsérni való, a harci eszközök kidolgozása. A játékban fellelhető harckocsik, szállítóeszközök, helikopterek mind ugyanúgy néznek ki, mint a valóságban, és egy ilyen játékban, ahol lépten-nyomon járművekbe botlunk, azt hiszem ez a legfontosabb. Az összkép tehát vegyes, de mindenképp elfogadható, a játékélmény pedig kárpótol mindenért.
A játék hangjaira, zenéire sem lehet különösebb panasz. A rádióbeszélgetések szerintem kicsit gyengék és egyhangúak, de a többit ismételten csak dicsérni tudom: a járművek zakatolása, lövegek zajai, a helikopterek süvítése is szép, bár utóbbi lehetne kicsit karakteresebb, egyszóval a hangok terén is a lehető legnagyobb élethűségekre törekedtek a készítők. Még a hang terjedésére is odafigyeltek, ez főlek a tankcsatákban vehető észre, ahol hamarabb látjuk a torkolattüzet, csak utána halljuk magát a robbanást. A fegyverek ropogása viszont szerintem néhol kicsit halkra sikerült, ez helyenként kissé zavaró lehet. A zene is átlag feletti, tejesen illik a hangulathoz, és csak akkor csendül fel, mikor már éppen hiányolnánk.
A hadviselés nehézségei
Persze az OFP sem tökéletes. Az 1.00-s verzió sajna elég bugos volt, és az általam tesztelt, végleges, 1.96-os sem hibátlan, de a játszhatóság sokat javult - azonban kisebb-nagyobb idegesítő bugok így is benne maradtak a játékban. Leginkább beakadási problémákkal találkoztam, azokkal is főleg járművek esetén. Bár társaink eltalálnak bárhova a térképeken, egy ronccsal vagy a többi járművel nem tudnak mit kezdeni; kiábrándító látni, ahogy hátratolatnak, majd ismét nekimennek, ezt (sajnos) többször ismételgetik, mire rájönnek a megoldásra, falvakban pedig néha egyszerűen képtelenek a megfordulásra. Szintén járművekben fordul elő az unatkozó fázis, vagyis mikor alakzatban vagyunk és várunk, ekkor a gépi sofőrök gyakran forgolódnak teljesen feleslegesen. A másik komolyabb hiba, amivel szerencsére ritkán találkoztam, hogy olykor a küldetés nem akar továbblépni, vagyis hiába hittük azt, hogy teljesítettük a célt, a gép még lát valahol egy kósza katonát, aki fenyegeti biztonságunkat. Ennek megkeresése és likvidálása fárasztó, én néhányszor meg sem találtam a veszélyforrást, így tölthettem be a mentett állást, vagy kezdtem újra a küldetést. Vannak még apróbb hibák, hiányosságok a játékban, de ezek nagyon ritkán fordulnak elő, s a játékélményt sem befolyásolják, részletezésük pedig egyszerű helypazarlás és kötözködés lenne.
Együtt a csatatéren
Bevallom, a fantasztikus egyjátékos rész után kicsit többre számítottam a többjátékos módtól. Az első negatívum a játék mivoltából fakad, minthogy a szabadság, a sok jármű és egység zökkenőmentes futásához nem árt valami gyorsabb sebességű internet. Jómagam találkoztam lagokkal és fagyásokkal is, valamint keveslem az alapküldetéseket, s leginkább a kooperatív mód elhanyagolását nem értem, mindössze 2 ilyen misszióban küzdhetünk vállvetve barátainkkal. A rajongóknak hála persze ma már rengeteg küldetés közül választhatunk, és még mai napig viszonylag sokan játsszák a Flashpointot, mindenesetre ezért feketepont jár.
Csináld magad háború
Érdemes szólni néhány szót az editorról is, amellyel kedvünk szerint elkészíthetjük saját küldetéseinket, hadjáratainkat. Az OFP pályaszerkesztője alapjában véve jó, ha van időnk, kedvünk hozzá, akár egész profi küldetéseket is összedobálhatunk benne. Kiemelném viszont a ha szócskát, ugyanis az editor kezelése, apróbb trükkjeinek elsajátítása bizony nem könnyű, napokba telik, mire kitaláljuk, mit hogyan csináljunk. Az alapokra persze hamar rájövünk, de igazán ütős pályák elkészítéséért szenvedni fogunk. A készítők ugyan mellékeltek egy rendkívül hasznos tutorialt, azonban ennek megértése sem egyszerű feladat. A bonyolultság ellenére a játék élettartama viszont jelentősen megnövekedett, a rajongók által készített bevetések tömkelege mai napig letölthető.
Harcra fel!
Búcsúzóként csak annyit írnék, hogy nekem nagyon bejött az OFP, mindmáig a legjobb taktikai akciójátéknak tartom, bár azóta kijöttek szebb, kiforrottabb, csapatközpontúbb játékok is, az igazi háborús hangulatot számomra egyik sem adta vissza oly hihetően, mint a Flashpoint. Érdemes akár többször végigjátszani, a kampány egyes eseményei ugyanis az aktuális harci helyzettől függően megváltozhatnak. Bátor szívvel ajánlom mindenkinek!
