kis francia cég évi 2-3 kalandjátékot dob piacra, ami játékipari léptékkel mérve futószalag-termelést jelent. Ezek a programok a kilencvenes évek közepén viharos és rövid karriert megélt logikai point’n clickeket próbálják életben tartani, vagyis azokat a kalandjátékokat, amelyekben a cselekmény adta rejtélyeket sokszor logikai fejtörők váltják ki. Úgy gondolom, hogy ez a műfaj a Myst-szériával meg az összes többi klasszikussal sem ér a hagyományos, dialógusokban gazdag, a történettel elbűvölő kalandjátékok nyomába. Ezt a Kheops Studiónál is így vélhetik, mert a The Last Prophecyben igyekeztek vegyíteni a két iskola tradícióit – meglehetősen ügyetlenül.
Mint a cím mutatja, a program a híres francia jós és orvos, Nostradamus korába, a 16. század végére kalauzolja a játékost. A derék tudóst – aki próféciáival pár száz évvel később hazákban is sikeresen meghülyítette az okkult csacskaságokra fogékonyakat – egy borús napon maga a királynő, Medici Katalin keresi fel, hogy a segítségét kérje. A koronás fő környezetében titokzatos gyilkosságok történnek, borús versikék tűnnek elő, amelyek katasztrófát jövendölnek, és mint később kiderül, az egyház is ott mocorog a háttérben. Minden adott tehát egy jó kis da Vinci-kód-utánérzéshez – játékidőnk egy jelentős részét mégis házimunkával fogjuk tölteni. A fejlesztők ugyanis nem törődtek azzal, hogy izgalmas krimit kerekítsenek a cselekményből. Kevés a szereplő, alig van dialógus, és a sztori fordulatai is felejthetőek. Kárpótlásul félórákat kell eltöltenünk azzal, hogy a főhősből, Nostradamus lányából fiút varázsoljunk (és onnantól álruhában is közlekedhetünk, ami remek ötlet, de sajnos a játék alig használja ezt ki), vagy hogy különböző főzeteket, orvosságokat és egyszerű étkeket készítsünk. Helyenként úgy éreztem, hogy egy háztartásbeli-szimulátorral játszom: rohangáltam hozzávalók után, lekvárt főztem, de a csúcs az volt, amikor a kenyérdagasztó gép egy törött alkatrésze helyett magamnak kellett egy kovácsműhely üllőjénél újat készítenem – világos, hogy ezek a legfontosabb teendők, amikor a királyi családra a történelmet megváltoztató veszély leselkedik. A főzőcskézés mellett azért akad néhány – inkább szép, mint eredeti –, az asztrológiai jegyekkel és kelta rúnákkal játszó feladvány, amiket logika helyett többnyire a megfelelő nyomok összeszedegetésével lehet megoldani.
A játék tehát nem túl okos – és kalandjátékról lévén szó ezek után nem különösebben érdekes, hogy szép-e. A helyes szó egyébként inkább a „látványos”: a program azokkal a plasztikus, hányingerig renderelt képekkel próbál elkápráztatni, amiket 8-10 éve még gyönyörűnek gondoltunk, de a mai igényekhez képest már túl üresek. A Rivenben ezek még elmentek, de a The Longest Journey után nyolc évvel már hadd ne kelljen hanyatt esnünk attól, hogy a fafelület textúrája tisztára olyan, mint egy fafelület. A környezet szinte halott, szellemvárosban haladunk állóképről állóképre a szintén eléggé idejétmúlt szakaszos mozgással, háttéranimáció alig akad. Az utunkba akadó néhány szereplő illik a díszletekhez: élettelenek, az arcanimációjuk pedig olyan minimális, hogy egy közepesen összerakott panoptikum viaszbábjai is lejátszanák őket a monitorról. Kár, mert meló azért ebben a környezetben is van, és a történelmi és fikciós elemeket is jól ötvözték a készítők a képekben. A zene ezek után a játék egyik erőssége, mert kellemesen a háttérben marad, csak egy ponton volt nagyon zavaró, amikor a középkori hangulatú muzsikából kihallottam az elektromos gitár jellegzetes pengését. Sok gond van tehát a játékkal, de leginkább az, hogy az égadta világon semmivel nem emelkedik ki az elmúlt évtizedben megjelent hasonló, történelmi álcába bújtatott renderkép-gyűjtemények közül. Csak fanatikusok számára nem időpocsékolás, a többiek inkább várják meg a Sam & Max következő epizódját.
Főzőcske, de minek
Mint a cím mutatja, a program a híres francia jós és orvos, Nostradamus korába, a 16. század végére kalauzolja a játékost. A derék tudóst – aki próféciáival pár száz évvel később hazákban is sikeresen meghülyítette az okkult csacskaságokra fogékonyakat – egy borús napon maga a királynő, Medici Katalin keresi fel, hogy a segítségét kérje. A koronás fő környezetében titokzatos gyilkosságok történnek, borús versikék tűnnek elő, amelyek katasztrófát jövendölnek, és mint később kiderül, az egyház is ott mocorog a háttérben. Minden adott tehát egy jó kis da Vinci-kód-utánérzéshez – játékidőnk egy jelentős részét mégis házimunkával fogjuk tölteni. A fejlesztők ugyanis nem törődtek azzal, hogy izgalmas krimit kerekítsenek a cselekményből. Kevés a szereplő, alig van dialógus, és a sztori fordulatai is felejthetőek. Kárpótlásul félórákat kell eltöltenünk azzal, hogy a főhősből, Nostradamus lányából fiút varázsoljunk (és onnantól álruhában is közlekedhetünk, ami remek ötlet, de sajnos a játék alig használja ezt ki), vagy hogy különböző főzeteket, orvosságokat és egyszerű étkeket készítsünk. Helyenként úgy éreztem, hogy egy háztartásbeli-szimulátorral játszom: rohangáltam hozzávalók után, lekvárt főztem, de a csúcs az volt, amikor a kenyérdagasztó gép egy törött alkatrésze helyett magamnak kellett egy kovácsműhely üllőjénél újat készítenem – világos, hogy ezek a legfontosabb teendők, amikor a királyi családra a történelmet megváltoztató veszély leselkedik. A főzőcskézés mellett azért akad néhány – inkább szép, mint eredeti –, az asztrológiai jegyekkel és kelta rúnákkal játszó feladvány, amiket logika helyett többnyire a megfelelő nyomok összeszedegetésével lehet megoldani.
Love me, render
A játék tehát nem túl okos – és kalandjátékról lévén szó ezek után nem különösebben érdekes, hogy szép-e. A helyes szó egyébként inkább a „látványos”: a program azokkal a plasztikus, hányingerig renderelt képekkel próbál elkápráztatni, amiket 8-10 éve még gyönyörűnek gondoltunk, de a mai igényekhez képest már túl üresek. A Rivenben ezek még elmentek, de a The Longest Journey után nyolc évvel már hadd ne kelljen hanyatt esnünk attól, hogy a fafelület textúrája tisztára olyan, mint egy fafelület. A környezet szinte halott, szellemvárosban haladunk állóképről állóképre a szintén eléggé idejétmúlt szakaszos mozgással, háttéranimáció alig akad. Az utunkba akadó néhány szereplő illik a díszletekhez: élettelenek, az arcanimációjuk pedig olyan minimális, hogy egy közepesen összerakott panoptikum viaszbábjai is lejátszanák őket a monitorról. Kár, mert meló azért ebben a környezetben is van, és a történelmi és fikciós elemeket is jól ötvözték a készítők a képekben. A zene ezek után a játék egyik erőssége, mert kellemesen a háttérben marad, csak egy ponton volt nagyon zavaró, amikor a középkori hangulatú muzsikából kihallottam az elektromos gitár jellegzetes pengését. Sok gond van tehát a játékkal, de leginkább az, hogy az égadta világon semmivel nem emelkedik ki az elmúlt évtizedben megjelent hasonló, történelmi álcába bújtatott renderkép-gyűjtemények közül. Csak fanatikusok számára nem időpocsékolás, a többiek inkább várják meg a Sam & Max következő epizódját.
