Az első óra után azonban valami nagyon nem stimmelt: bár a kilátással nem volt gond, kezdtem úgy érezni magam, mint egy csúnyán átvert turista, akit a fjordvidék helyett az Etna kráteréhez repített az utazási iroda. Persze nem a helyszínnel volt probléma, hanem az alattomosan kiszínezett programmal, a könnyed szórakozás helyett ugyanis olyan izzasztó fejtörőkkel kellett megbirkóznom, hogy már a röpke „nyaralás” képeit visszanézve is kiver a víz…
Ritka, mint a csupasz holló
De lássuk, mivel is húzza csőbe a Gojira a mit sem sejtő kalandorokat! Bár a portugál fejlesztők aligha pózolhatnak vikingként álszakáll és csimbókos paróka nélkül, az általuk kreált világ látványát és történetét tekintve egészen autentikusnak hat. Utóbbi egyenesen az Edda-énekekből merít ihletet, és Odin isten egyik hollóját, Munint helyezi a középpontba. Szárnyas hősünk minden reggel útra kel, hogy körberepülje a világot, napnyugtakor hazatérve pedig gazdája fülébe károgja az aktuális híreket. Így megy ez egészen addig, amíg mindenki kedvenc bajkeverője, Loki meg nem átkozza (és kopasztja) Munint, aki ezzel csodák csodájára fiatal lánnyá változik. Ám címszereplő lévén a hollólány nem hagyhatja annyiban a dolgot, és elhatározza, hogy összegyűjti elvesztett tollait Yggdrasil kilenc világában.
Égszakadás, földindulás
Bár Munin elvesztette a szárnyait, az átváltozással egy új képességre tett szert, amivel manipulálhatja környezetét. Ez a képesség a játék alapvető mechanizmusa, ami a gyakorlatban annyit tesz, hogy a négyzetrácsos szerkezetű pályák egyes elemeit kedvünk szerint forgathatjuk. Ily módon a legmélyebb szakadékok is áthidalhatóvá válnak, és könnyűszerrel begyűjthetjük az abszurdabbnál abszurdabb helyeken elhelyezett fekete tollakat. Legalábbis így van ez a játék első pályáin. Az elszórt tollak száma és a szintek mérete azonban folyamatosan növekszik, az észbontó kuszaságot pedig tovább fokozza, hogy a későbbiekben két vagy akár három (nem szomszédos) pályaelem is egyszerre fordul el kattintásunkra. A helyzetet olykor az ugrások és a fizika kiszámíthatatlansága is súlyosbítja, például ha zuhanás közben próbálunk elkapni egy-egy lebegő tollat.
A fokozódó nehézséggel ugyanakkor üdítő változatosság párosul, hiszen a kilenc világ nemcsak stílusban és külsőségekben tér el egymástól. Minden egyes fejezet bevezet néhány új játékelemet, melyek alapvetően meghatározzák a feladványok teljesítését. Niflheimr jeges világában például a forrásokból csordogáló vizet kell úgy összegyűjtenünk, hogy Munin abban úszva közelítse meg az egyébként elérhetetlen platformokat, Jötunheimr kies vidékein pedig sziklákat görgetve nyithatunk meg új átjárókat. Az intenzív agytorna később halálos akadályok és csapdák megjelenésével fordul véresen komolyra, és a jó öreg logika mellett bizony pontos időzítésre és éles reflexekre is szükségünk lesz a túléléshez.
A nehézség értelemszerűen ezeken a pályákon tetőzik, hiszen egyetlen rossz mozdulattal kárba veszhet minden erőfeszítésünk, ami különösen akkor frusztráló, ha egyes feladványokat a klasszikus próba-szerencse módszerrel oldottunk meg. Utóbbi esetben újra bele kell vágnunk a hosszú kísérletezésbe, ami a sokadik nekifutásra már kifejezetten idegőrlő vállalkozásnak bizonyulhat. A menetrendszerű elakadás frusztrációját némileg enyhíti, hogy egyszerre több világ kihívásaiba is belekóstolhatunk, ugyanakkor nincs lehetőség a lehetetlennek tűnő fejtörők átugrására, így sokan már a játék első harmadában menthetetlenül leragadhatnak.
Skandináv mendemonda
Az efféle kelepcékben persze a történet nyújthatna kézenfekvő motivációt a folytatáshoz, ám Munin kínkeserves kalandja a prológuson túl semmiféle érdemi fordulatot nem tartogat a játékos számára. Az egyes fejezetek töltőképernyőin felvillan néhány sor az adott helyszínről, és ezzel voltaképp ki is merül a narratíva sajnálatosan szűkre szabott eszköztára. A játék egyik ütőkártyájaként beharangozott mitikus hangulat hasonlóan felszínesre sikeredett, hiszen a kötelező rúnákon kívül szinte semmi sem utal a jóformán alibiként használt skandináv legendákra, sőt, még a kezdetben ígéretes zenei aláfestés is ellaposodik az első óra után. Az eltúlzott kihívást így végső soron csak a látványvilág tudná eladni, ám annak vérszegénysége és az animációk sutasága inkább taszítja, mint vonzza a jóval ízlésesebb megoldásokhoz szokott játékost. A Gojira platformere így aligha kínál mást, mint erőlködést, fejfájást és izzadságot, szegény Munin pedig talán jobban teszi, ha végleg megbarátkozik új külsejével…
