Kezdjük a rossz hírrel, amivel egyébként szinte mindenki tisztában van: a PC-s verzió megjelenése el lett halasztva (az okokról extra dobozunkban olvashatsz), így egyelőre csak konzolokon érhető el a régóta futó Monster Hunter-széria legújabb része, ami a World alcímre hallgat. Hogy ez mennyire sajnálatos, azt elviekben már láttad, mikor suttyomban előre lapoztál egy párat a százalékhoz (figyelek, de semmi baj, ha még mindig olvasol, és a cikk végéig is eljutsz, jóban maradunk), bár öröm az ürömben, hogy elviekben ez minőségi változatot jelent, tehát nem dől össze a világ, csak kicsit később eshetsz neki az ősi lényeknek, addig pedig arra is marad időd, hogy kicsit upgrade-eld a géped. Merthogy esélyesen kell majd vas a program alá. Most viszont térjünk rá a nem is olyan régen bejelentett produkcióra, amely először a tavalyi E3 során látott napvilágot, mint a 2004 óta futó sorozat legújabb, hatodik fővonalú epizódja.
Bizony, ez a franchise is már több mint tízéves, eredetileg a második PlayStationön vette kezdetét a kaland, ami aztán rengeteg japán játékot megihletett. Ha már a 74. oldalon kitárgyalt Shadow of the Colossusnál szóba került, hogy annak eredetije igazi úttörőnek számított, azért ildomos megjegyezni, hogy a Monster Hunter szintén pionír a témában, elvégre a szörnyvadászatra kiélezett játékmenetet ügyesen indította útra, majd fejlesztette a későbbiekben. A cím ugyanis nem hazudik, pont arról szól a sorozat, amit ott látsz: egy Hunterről, avagy vadászról, aki szörnyeket, avagy Monsteröket hajszol, hogy végül trófeaként szerezze meg a fejüket.
Hogy a széria itthon nem annyira – mihez képest ugye, de itt most a tömegekről van szó, nem az elkötelezett rajongókról – ismert, az részben a megjelent játékok mostoha sorsa miatt van, részben pedig azért, mert a legtöbb handhelden látott napvilágot (3DS-en, PSP-n, Vitán). Már ha eljutott Amerikába és Európába – a mostoha sorsot pedig pontosan erre értettem. Pedig nagyszerű programokról van szó, amik sok más közkedvelt címre is kifejtették hatásukat. A trailereket nézve például úgy tűnt, hogy a Dark Soulst ügyesen másolja a World, hogy ezzel is népszerűbbé váljon az egyre nagyobb rajongói bázist építő brand mellett? Nos, az a helyzet, hogy a Monster Hunter nagy hatással volt a FromSoftware sorozatára (elég megnézni a régi részekben lévő mozdulatokat, a karakterek fegyvertartását, a játékmenetet), ami jóval később jelent meg, sőt a házon belül készült Dragon’s Dogma szintén nem tagadhatja, mennyit tanult a szörnyvadász játékoktól. Szóval nagymúltú, komoly jelentőséggel bíró franchise-ról van szó, aminek tagjai többnyire fejlődtek, bár nem annyira felhasználóbarát hozzáállásuk miatt nem értek el nagyobb közönséget. A World pedig éppen ezen változtat… nem talán, nem jó esélye van, meg ilyenek, hanem tényleg megreformálja önmagát, végre felnő azokhoz a címekhez, amelyek belőle táplálkoztak, hogy maradandó és emlékezetes élményt nyújtson mind a kezdőknek, mind pedig a profiknak.
MINDEN KEZDET NEHÉZ
Ahogyan már mondottam volt, ezúttal is Hunter vagy, avagy a vadász (száműzzük a kiemelt verziót, minden játékos az, nem vagy különleges, bocs), aki flottájával a szörnyektől hemzsegő világban egy őssárkányt vesz üldözőbe, így lyukad ki egy eleddig ismeretlen világrészen, aminek a meghódítása és kiismerése a cél, miközben persze nem árt elkapni azt a fránya, felhőkarcoló méretű őshüllőt sem. Elsőre mondjuk elég, ha megalkotod a karaktered, aminél komoly RPG-khez mérten is korrekt generátor dukál, így akik kedvelik az ilyen jellegű elfoglaltságot, azok órákat is eltölthetnek a tökéletes arcforma összerakásával. Nem utolsósorban kapsz egy segítőtársat is, nála aztán szintén szabadon dönthetsz, hogy a macskaszerű teremtmény (Palico) hogy nézzen ki. Ha minden megvolt, jöhet a bemelegítés, ami pár misszióban elmagyarázza a játék legfőbb alkotóelemeit és lehetőségeit.
Ez címszavakban: külső nézetes akció-szerepjáték, melynek során hősödet/hősnődet irányítva megérkezel az adott földrészre, ami zónákra bontva kínál lápos vagy éppen erdei területeket, barlangokat, sivatagot, elképzelhetetlenül érdekes vagy éppen szép vidékeket, netán horrorisztikus, rémálmokat keltő halálos birodalmakat. A feladatod alapesetben az, hogy ezekben a régiókban aztán kutakodj, figyeld az élővilágot, vagyis leginkább az élőlények hagyta nyomokat. Ott egy lábnyom, amott egy nyálcsík, te pedig jó felfedezőhöz mérten minden lényeges információt begyűjtesz, amit aztán a tudósok majd kiértékelnek – később pedig kutatásokhoz és fejlesztésekhez használják a tudást. De miért is kell felfedezni, nyomozgatni? Mert minden helyszínnek megvan a maga felépítése, a kisebb és közepes lényeken túl három eltérő erősségű szörnyeteggel is bírnak, idővel pedig levadászásuk lesz a fő küldetésed, a kampány során ezzel haladhatsz előre.
Persze nem kell egyfolytában harcolni, ellenséges területeket járni, van egy nagyon barátságos főhadiszállás, központi hub, aminél a mesterséges intelligenciával megáldott karakterekkel cseveghetsz, vásárolhatsz és fejleszthetsz, ezenkívül pedig mindenféle feladatot fogadhatsz el. Vannak ugyanis „szimpla” kutatások, begyűjtések, amiknél megkapod azt, hogy mit kell elkapni, levadászni, összeszedni, majd a kapott idő során erre a célra kell összpontosítani, amivel busás jutalom üti a mancsod. Van még arénaharc is, aminél adott karakterosztályok közül válogatva lehet leverni a célszörnyet az arénában – ha pedig karakterosztályok: a kasztokat tulajdonképpen a fegyverek jelölik, amik a Monster Hunter 4 és Generations epizódokból megismert felhozatalt hozzák. Ez összesen 14 darab gyilkolóeszközt jelent, ami lehet mesterséges rovarokkal is támogatott lándzsa, egykezes kard pajzzsal, hatalmas, kétkezes húsklopfoló, lőfegyver, vagy éppen duplakard, amivel a harcosod igazán akrobatikus húzásokra képes.
Fegyverrel egyébként a kis barátod is rendelkezik, ő lesz hű társad a bajban, mármint ha éppen nincsenek emberi jelentkezők, akikből a legtöbb misszió során három is lehet, de az arénában mondjuk csak egy – illetve játék indításánál megszabhatod a létszámot, és még kóddal is védheted a küldetést. Magukat a feladatokat az üzenőfalaknál és a célszemélyeknél lőheted ki, szó szerint, mert a 16 fős online sessionökön belül mindenki látja, ha valamelyik missziót kiválasztottad, egyből be is csatlakozhatnak, amennyiben kedvük támad a küldetés teljesítéséhez. Más kérdés, hogy a sztorimissziók nagyobb része átvezetővel indít, amit csak a host, avagy a fő játékos élvezhet ki a felvezető feladatokkal együtt, aztán egy újabb videóval jön az aktuális monsztre, amit le kell verni – és itt jön a segélykérés lehetősége. Ez annyit tesz, hogy fellősz egy jelzőfényt, az üzenőtáblánál állók pedig miközben segítséget kérőkre keresnek rá, megtalálják az infókat azzal kapcsolatban, milyen problémákkal küzdesz. Elsőre talán komplikáltnak tűnik, de nem az, adja magát a rendszer, csak hozzá kell szokni, társak is mindig vannak, sőt ha nem jön be valaki, azonos szörnyre te is betársulhatsz – leverésével le is tudod a történeti szálat, avagy mindenki egyformán részesedik a harcból (hacsak nem az utolsó pillanatban esik be valaki). Az így kialakuló négyfős csatározások a legjobbak, főleg, hogy mint a Dark Souls esetében, bármikor nekiállhatsz a korábbi küldetésekben segíteni másoknak, amivel igazából te is nyersz. És itt jön képbe az, hogy bele lehet kötni a rendszerbe, miszerint az átvezetők és a többi miatt miért nem lehet másokkal nekiindulni a kaland adott részének, miközben a Destinyben látottak szerint mindenki a saját karakterét látja, de igazából erre is megvan a jó válasz.
PROFIVÁ VÁLNI NEHÉZ
A válasz az, hogy így senki nem rontja el a másik élményét. Mert a Monster Hunter: World az a játék, aminél a kezdő és a rosszabb képességű felhasználó ugyanúgy élvezi a kalandot, mint a profik, a veteránok, a jobb képességűek. Az elején túlverekeded magad a felvezetésen, aztán becsatlakozol a jobbakhoz, vagy egy jelzőfényt fellőve várod a segítség érkezését, amely jó eséllyel ügyesen átsegít a nehézségeken. Lehet így is játszani, senki nem fog bántani érte, a Monster Hunter közössége az egyik legjobb, ami létezik, a profik direkt segítik a kezdőket. Még külön weboldal (adoptahunter.org) is létezik arra, hogy platformspecifikusan mindenki megtalálja azt a társát, aki kioktatja a játékmenet mélységeivel kapcsolatban. Mert mélység az van, ha pedig nem vigyázol, könnyen beránt, hogy a legmélyén, az iszapba ragadva küzdj az oxigénhiánnyal az utolsó leheletedig. Ugyanis lehet így játszani a Worldöt, meg lehet úgy, hogy beleásod magad, aztán minden lényeges opciót kihasználsz, így tökéletesre pörgetve az élményt.
Kezdjük ott, hogy nagyon fontos a kutatás, a felfedezés. A fejlesztők talán ezért sem zúdítanak egyből a társakkal a közepébe, ezért van lehetőséged nekiindulni minden egyes missziónak egyedül, így figyelve oda a részletekre. Muszáj követni a nyomokat, leszállítani az információkat, begyűjteni mindent. A tudósok pedig megmondják, melyik lénynek mi a gyengéje, mik a jellemzőik, hogy érdemes rájuk vadászni. Ha elfogod őket (mert sok esetben ilyet is lehet, sőt kell is), további extrákhoz juthatsz, de elég már az is, hogy győzelemnél mindenféle értékes összetevőt gyűjthetsz ki a testükből. Hogy a loot milyen fontos, azt mi sem példázza jobban, mint az, amikor egy szörnyetegnek sikerül leverni a farkát, kiverni a fogát, a négy vadász pedig ugrik rá egyből, mint légy a … szóval a kupacra, miközben a monstrum szégyenszemre eloldalog, hogy az életerejét feltöltve újult erővel küzdhessen meg a csapattal. Igen, ilyen is van, sőt része minden egyes vadászatnak: a nagyobb lényeknek általánosságban többször neki kell esni, egy-egy adok-kapok 30-40 percig is eltarthat, aztán jönnek a bőrdarabok, a fogak, a mindenféle testrészek.
Hogy ezek miért fontosak? Nos, a páncélokat és fegyvereket részben ezekkel fejlesztheted, és miközben előre haladsz a sztoriban, egyre durvább lényekkel szaladsz össze, amik ellen bizonyos elemi védelem is szükséges, illetve akik ellen szintén nem árt valami plusz sebzés (tűz/víz/villám… stb.). Egy ruhaszett öt darabból áll, abból mondjuk, mindegyikhez kell ugyanannak a lénynek a foga, ahogy az idetartozó fegyverhez is. Ebben az esetben minimum hatszor, de inkább tízszer verheted le a monstrumot, mire meglesz az áhított garnitúra. Ezt aztán tovább is lehet fejleszteni, a páncélokat ellenállóbbá téve, a fegyverre először két főágon mindenféle extrával felvértezve, majd ahogy haladsz tovább a kampányban, ölöd le az egyre keményebb szörnyeket, segíted a kutatásokat, úgy nyílik tovább a fegyverek sebzésfája, aminél már minimum doktori kell ahhoz, mit érdemes vinni a következő opponens ellen. És ez még mindig csak a ruházat és az alapfegyver, nem beszéltünk a különböző dobófegyverekről, lőfegyverekről, csapdákról, mérgesgázokról és a mindenféle, a körülményeket javító opcionális buffokról – mint például az, amikor a vadászat indulásakor a helyi sátornál sütögetsz egy kicsit, hogy aztán megnőjön az ellenállásod vagy sebzésed. A Monster Hunter: World szinte végtelenszámban kínálja a lehetőségeket, ezért kell mindent begyűjteni, minden opcionális feladatot bevállalni, minden nagyobb ragadozóhoz újra és újra visszatérni, hogy utána ne a préda legyél a gigászi bestiák között, hanem ténylegesen vadász, aki jól tudja, mikor milyen reakcióra számíthat, melyik sárkány ellen mi a jó felszerelés és mivel segíti a csapatot a hátráltatás helyett. Elvérezni ugyanis elég könnyű, amin nem segít sem az időlimit (mondjuk ötven perc egy vadászatra), sem a halálozások számának felső határa, ami általában három – avagy két ember meghalhat, a harmadiknál lehet elölről kezdeni a küzdelmet, aztán mindenki mehet sírni a sóhivatalba.
KÁOSZELMÉLET
Meglepetések pedig majdnem mindig vannak, amik a játékosok számára jó vagy rossz irányba változtathatják az eseményeket, ezzel esélyt sem hagyva annak, hogy bármikor is unatkozni kezdj. Mert bár a vadászatok eleve izgalmasak, élményszámba mennek, kell némi véletlenszerűség a receptbe, amit az Ian Malcolmtól is ismert káoszelmélet hoz el a World számára. Itt ugyanis tényleg bármi előfordulhat. A régiókban ugye alapjáraton három nagyobb szörny van – egy szimplább, boss jellegű lény, egy Dark Souls-osabb, nagyobb kihívást jelentő másik, meg egy olyan, aminél nem véletlen az 50 perces limit, elvégre leverése ennyi idő alatt kifejezetten kihívással teli. Az igazán izgalmas az ebben a felállásban, hogy a pályákon minden hatással van mindenre, a szörnyek élik mindennapjaikat, vadászgatnak, és amikor éppen az első monstrumot gyilkolnád le a csapattal, előfordulhat, hogy beesik a második is. Vagy akár extraként a harmadik is. Azt pedig soha nem tudhatod, éppen kire jön meg valamelyik étvágya, szóval a plusz belépők megjelenése áldás és átok egyaránt lehet. Nem beszélve a kisebb élőlényekről, amik szintén be-beugranak, további kihívást biztosítva, vagy éppen könnyítést nyújtva. Csak győzd kapkodni a fejed.
Emiatt aztán tényleg megunhatatlan az egész. És bár egyedül, vagy ismeretlenek oldalán is éppen eléggé fantasztikus az élmény, barátokkal kommunikálva sokszoros az élvezet. Felejthetetlennek mondanám azt a pillanatot, amikor kis csapatunk nekiállt üldözni egy nagyobb és erősebb célpontot, bekergettük egy kihaltnak tűnő helyre, majd az alattunk lévő barlang teteje beomlott, mi pedig ott találtuk magunkat egy brutális sárkány társaságában, hogy hol minket, hol ellenfelünket boldogítsa jelenlétével. Nem beszélve arról, hogy egy szimpla esőzés is komoly hatással lehet a cselekményre – egyrész mert elmossa a nyomok egy részét, másrészről meg azért, mert a víztömeg élőlényeket is magával vihet, kiszakíthat a megszokott közegükből, ami szintén változtat a megszokott formulán.
Szóval a Monster Hunter: World rengeteg meglepetést rejt, random események történnek, miközben a játékmenet eleve nagyon mély, a teljes kiismerése hónapokig tarthat. Közel 20 óra játék után derült ki például az is, hogy nyugodtan el lehet küldeni a macsekok egy csoportját, hogy nyersanyagokat gyűjtsenek be, de nagyjából ennyi idő kell az úgynevezett charm megjelenéséhez is, ami extra ékszerek jóvoltából kerül be a képletbe, hogy további buffokat adjon. Nem véletlen, hogy az alap játékidőre átlagosan 40-50 órát mondanak az emberek, de ennél jóval többet lehet eltölteni a program társaságában – konkrétan órák százait. Ha valaki például csak heti pár órát képes leülni, az szerintem egész évben remekül szórakozhat a játékkal. Pedig nem MMO-ról van szó, ahogy azt sok helyen olvasni, vagy legalábbis annak nem a megszokott formájáról. Az MH:W ugyanis inkább az elmúlt évek olyan, MMO-nak is hívott produkcióira hasonlít, mint a The Division vagy a Destiny. Erősen az online multira építő, alapvetően négyfős harcokat kínáló kooperatív hadakozás, amiben egyébként már most sokkal több tartalom van, mint az említettek közül bármelyikben is volt az indulás napján – vagy azóta.
FELEJTHETETLEN VADÁSZAT
Hogy részben a leírt véletlenszerűségnek, részben pedig a játékmenet látszólagos egyszerűsége mögötti összetettségnek köszönhetően a Monster Hunter: World tényleg felejthetetlen vadászato(ka)t kínál, az nem kétséges, ráadásul a tartalmát is nagyjából 40 óra után fedi fel teljesen, addig meg folyton jönnek a meglepetések. És a legjobb része az egésznek az, amikor te fedezel fel valamit, segítség nélkül jössz rá valamire. Mert tényleg rengeteg minden van a szimpla szörnygyakás mögött. Ahogy fejlődik a kutatócsoport az eredményeidtől és a kampánytól függően, úgy kerülnek elő újabb és újabb lehetőségek, de van, amit a rendszer nem is fejteget, hagyja, hogy magad fedezd fel. Ilyen téren picit marad a japán játékok (és a széria) sajátossága, avagy nem fogják mindig a kezed, de hozzáteszem: a World még így is kimondottan felhasználóbarát és egyértelmű a sorozat korábbi részeihez képest. Meg is kapta a veterán rajongóktól, hogy ez bizony egy lebutított váz, ami már nem is MH… mert ugye régen minden jobb volt. Hogy a külső álomszép, minden letisztult, szinte tökéletesre csiszolt, kezdve a HDR-kompatibilis látványtól egészen a kijelzőkig és a mechanikai elemekig, az már kit érdekel.
Ja, azokat a játékosokat, akik egyből több millió példányban megvették a Capcom játékát, amit a kiadóóriás ezúttal semmilyen téren nem rontott el (apró kis hibák vannak maximum, meg az első hétvégén szerverleállásokat lehetett tapasztalni, de ez minden nagyobb, online-orientált játék indításakor és átalakításakor előfordul), sőt a továbbiakban is felügyel. Merthogy lootbox nem lesz, valós pénzért maximum kozmetikai csomagokat lehet vásárolni, ellenben jönnek az ingyenes frissítések és bővítések, amikkel még jobban ki lehet tolni a játékidőt. És ha már a cikk elején szóbahoztam a Dark Soulst… nos, az első DS és a Dragon’s Dogma óta nem volt részem hasonló élményben, élvezetben. Igazából a World nagyon hasonló ehhez a két címhez, mégis más – a főellenfelek (több mint 20 került a repertoárba) mozgása és viselkedése, a betanulható reakcióik mintha a FromSoftware sorozatából jöttek volna, megjelenésük és a velük lefolytatott harc hasonlóan emlékezetes, ahogyan az első és a sokadik győzelem is. Sőt míg a MH világa nem áll távol a japános cukiságtól (Palico, ide veled, de ízibe!), a gyönyörű látképektől (Coral Highlands), ott van benne a sötétség, amely a mélyben eleveníti meg legrosszabb rémálmaidat, mérgekkel és igazi szörnyetegekkel telepakolva. Kell némi taktikázás, okoskodás és felkészülés, de ezért jó, hogy ilyen remek a játékosközösség, ráadásul a program multirégiós multival rendelkezik, így elég sok a japán arc, ők meg aztán kenik-vágják, mit kell tenni a szorultabb helyzetekben.
Szóval tényleg fantasztikus a Monster Hunter: World, ez nem túlzás. Felületes ismerkedésnél lehet, az ember csak vakarja a fejét, meg nem kapja el az ékszíj, de ha valaki mélyebbre ássa magát, új kedvencre lelhet, amiben ha úgy akarja, kihívás is bőven van. A fegyverek próbálgatásával, az apróságok felfedezésével állandóan új oldalát mutatja meg a program, emiatt szinte megunhatatlan és letehetetlen. Én is mennék már vissza, de ugye cikket írok, nem tehetem. Simán írnék még újabb hat oldalt, akár egy különszámot is meg lehetne tölteni az érdekességekkel, de nem is baj, hogy a cikk végén járok, mert még elspoilerezek valami meglepetést. Nem is mondok mást… ha a Dark Soulst szereted (vagy szeretnéd, de túl nehéz), ha bírtad a Dragon”s Dogmát, vagy ha szimplán tetszik a szörnyvadászat, vágysz valamire, amit egyedül és négyesben is lehet csapatni, hát bátran ugorj neki a kalandnak, ami egy életre szóló élménnyé válhat. Csak ne felejts el néha mozogni, meg kimenni a levegőre, különben ott ragadsz a tévé előtt.
