Két nagyasszonya van a klasszikus kalandkorszaknak: Roberta Williams és Jane Jensen. Előbbi nevéhez fűződik az első grafikus kalandjáték, a Mystery House, a Phantasmagoria és a King's Quest széria, utóbbi pedig Gabriel Knight történeteiről híresült el. Paradox módon azonban az ifjú „árnyvadász” harmadik felvonása nem a kiváló történetről maradt emlékezetes, hanem egy olyan feladványról, amelyet nem is Jensen talált ki (a játék producere követte el): ez a legendás „Gabriel Knight álbajsza”, amelyben hősünknek fel kell öltenie egy Mosley nevű figura fizimiskáját, és ehhez többek között át kell kergetnie egy macskát egy ragasztószalaggal kipreparált lyukon, hogy az így nyert szőrt juharsziruppal az ajkai fölé tapaszthassa. Ez a túlbonyolított, minden gyakorlati logikát nélkülöző puzzle azóta önálló életet él, és a túltekert feladatok analógiájává vált a műfajon belül. És hogy miért emlegettem most fel? Mert Jane Jensen legújabb játékában, ha nem is ilyen durván, de visszaköszön a dolog – ami azért is fájó, mert maga a sztori „jensenesen” lebilincselő. De kezdjük az elején. Vagy a közepén.
Ismerős helyzetek...
A Moebius ugyanis hamar beledob minket az események sűrűjébe, bemutatva számunkra a főhőst és annak különleges képességét. Malachai Rector egy kiemelkedően magas intelligenciával bíró, ám rendkívül antiszociális figura, akinek életét egy gyermekkori trauma árnyékolja be (ezt egy képregényből ismerhetjük meg, melyet a főmenüből lehet elérni, és érdemes is átlapozni, mielőtt belevágsz a sztoriba). Rector régiségkereskedő, ám New York-i üzletét jószerével Gretchen nevű asszisztense vezeti, míg ő a világot járja szakértőként – fotografikus memóriájának és kiváló dedukciós képességének hála pillanatok alatt meg tudja állapítani bármely műtárgyról, bútorról, ékszerről, hogy az eredeti-e vagy ügyes hamisítvány. Emiatt nem egyszer bajba is kerül, hiszen senki nem repes az örömtől, ha az általa több millióért eladni kívánt holmiról kiderül, hogy egy értéktelen vacak. Amikor egy nap megkeresi őt egy titokzatos szervezet, még nem is sejti, hogy élete fenekestül felfordul, és hamarosan egy politikai játszma sakkfigurája lesz.
Mindennek kulcsa a Moebius-elmélet, mely szerint a törtélemben vannak ismétlődő minták, amelyek mind ugyanolyan végkifejlethez vezetnek. Aki tehát képes arra, hogy ezeket a szekvenciákat észrevegye, befolyásolni tudja a jövőt – leegyszerűsítve: ha az események láncolatából kiveszel egy szemet, vagy épp megtalálod a hiányzó elemet és behelyezed a helyére, azzal megakadályozhatsz bizonyos történéseket, vagy épp előidézheted azokat. Itt jön képbe hősünk, aki maga is „minta”, és birtokában van az ehhez szükséges tudásnak. A mechanizmus sem túl bonyolult: egy adott személy ismerőseit vagy őt magát kifaggatva, a hozzá kapcsolódó tárgyakat és életeseményeket megvizsgálva Rector évezredeket átölelő „sejtalapú adatbankjából” előáll egy lista olyan ismert történelmi személyiségekről, akiknek életútja több ponton egyezést mutat. A hat-nyolc-tíz főt ezután le kell szűkíteni arra a háromra, aki a legrelevánsabb, majd ebből a trióból kiemelni azt, akinek sorsa szinte egy az egyben ugyanolyan mederben folyt (gazdag családból származik húszas évei elején hozzáment egy nála 30 évvel idősebb férfihoz, akinek egy fiút szült, érdekli a politika és hobbija a tánc), mint az alanyé.
A játék gerincét ez adja, és bármennyire is önismétlő a dolog, mégis működik: az embert elkapja a nyomozás izgalma, hogy megtalálja a mintát, miközben persze megtud egy csomó érdekességet a világpolitika híres szereplőiről. Egyedül azért kár, hogy a játék nem bünteti a a hibás következtetést, tehát csak akkor léphetsz tovább, ha megvan az illető, így ha valamit nem jól értelmeztél, vagy úgy érzed (én sokszor éreztem úgy...), hogy túl tág egy-egy definíció ahhoz, hogy biztosan kizárj valakit, akkor marad a próbálkozás, vagyis a lehetséges permutációk végigpróbálása. Ez csak a játékidőt tolja ki, plusz próbára teszi a türelmedet, de ezzel még együtt lehet élni. Ráadásul a háttérsztori is izgalmas és érdekes – ahogy Gabriel Knight történeteiben, úgy itt is keveredik a valóság és a fikció (valami hasonló volt például Alias című sorozatban a Rambaldi-vonal). Ha pedig mintákról beszéltünk, akkor kétségtelen, hogy Rector archetípusa Sherlock Holmes, lévén ő is a környezet és az alany megfigyeléséből, a testbeszédből, mikrokifejezésekből jut a megfelelő következtetésekre; a párhuzam azért is megáll, mert Watsonunk is lesz, egy kiugrott katona, David Walker személyében, aki a sztori egy pontján csatlakozik hősünkhöz, és a két eltérő személyiségű figura kibontakozó barátsága szerintem a játék egyik kellemesebb aspektusa.
...és a bajusz
A figyelmes olvasónak feltűnhetett egy szófordulat az előbbi szakaszban: „ezzel még együtt lehet élni”. Nos igen, az a bizonyos „de”... Szóval a Moebius alapjában véve egy klasszikus mechanikájú point 'n' click kalandjáték, ami megkövetel magának bizonyos alapvetéseket – ilyen a tárgyak begyűjtése, kombinálása, felhasználása, valamint pár jó helyen elhelyezett puzzle. Utóbbiból nincs sok, egy képet kell összeraknunk, továbbá vár ránk egy kódfejtés is – persze ha idevesszük a fent leírt dedukciós/kizárásos minijátékot, amiből lesz bőven, akkor ezen a téren tényleg nem lehet hiányérzetünk. Ami viszont előbbit illeti...
A kalandtervezőknek ugye kétféle lehetősége van. Vagy megengedik nekünk, hogy mi, játékosok mindent összeszedjünk, „majd csak jó lesz valamire” felkiáltással, vagy kizárják ezt, rákényszerítve minket arra, hogy megjegyezzük az egyes kulcstárgyak helyét, majd amikor ezek bevetése indokolttá válik, visszamenjünk értük, felszedjük őket, és alkalmazzuk a megfelelő helyen. Kétségtelenül ez a reálisabb és racionálisabb megközelítés, ám ez gondos tervezést igényel, hogy az ide-oda ugrálás és maga az akció ne frusztráljon minket. Nos, a Moebius sajnos itt téveszti el az arányokat. Mondjak egy példát? Elrepülsz Washingtonba, kihallgatni egy csajt; flörtölsz vele, hogy kihúzz egy infót belőle, aztán mikor körvonalazódik, hogy mire is van szükséged ehhez, felállsz, elnézést kérsz, és hazarepülsz New Yorkba, hogy ott megvegyél egy üveg italt és egy pár fülbevalót – aztán visszarepülsz, és folytatod a csevejt. És ez csak egy a sok hasonló „anomália” közül, ráadásul olyan logikai bakik és kifacsart megoldások vannak, amik engem folyamatosan kizökkentettek a beleélésből és az amúgy jó sztori élvezéséből – konkrétan félóránként kaptam a fejemhez az ordító következetlenségek és faramuci helyzetek miatt, és ezért voltam kénytelen felemlegetni az elhíresült álbajuszt is. Hozzáteszem, hogy hiába járjuk be a fél világot, az egyes városok csak egy-két helyszínből állnak, ezek között ugrálunk ide-oda, ami maximum arra jó, hogy kitolja a játékidőt – a kb. tíz órányi kaland jelentős részét ezek teszik ki, plusz egy baromi hosszú labirintusban bolyongás a történet lezárásaképp, ami azért rendesen leülteti az egészet...
Hüpp
Sajnos a Moebius körítése is hasonlóan kétarcú. A kézzel rajzott hátterek gyönyörűek, ám a karakterek, főleg azok animációja már nem annyira. A fejlesztésbe a Phoenix Online is besegített, és a játék le sem tagadhatná, hogy a Cognition eszközkészletével készült – olyannyira, hogy néhány modell zavarba ejtően hasonlít Erica Reed történetének egy-egy szereplőjére. Ezzel együtt nem olyan tragikus a dolog (ahogy az ügynöknő sztorija sem volt az), csak felmerül az emberben, hogy minek erőltetni mindenáron ezt a 3D-s vonulatot... A szinkron viszont itt is remek, a nagyasszony párja, Robert Holmes ezúttal is kimagasló zenei anyagot komponált – számomra pedig külön öröm, hogy lányuk, Raleigh Holmes ismét énekel egy betétdalt, kiválóan.
Valójában tehát ilyen a játék: vannak nagy pillanatai, lehet szeretni egyes részeit, az összkép azonban kicsit identitászavaros, és összességében tök átlagos. Nyilván benne van ebben az is, hogy akiknek a szívében (hozzám hasonlóan) külön zug van Jane Jensen számára, azok valami kiemelkedő alkotást vártak, ehelyett egy olyan kalandot kaptak, amely ugyan magán viseli e nagyszerű hölgy keze nyomát és védjegyeit, mégsem tud felmutatni semmi olyat, ami kiemelné a tucatkalandok sorából, mert a jó ötleteket elfedik a szokásos, helyenként (fájó ilyet leírni) amatőr butaságok. Na, majd talán a Gabriel Knight 4...
