Medieval II: Total War teszt

A virtuális pennájuk végére a játékipar jobb-rosszabb produktumait tűző tollnokok életében viszonylag kevésszer adatik meg, hogy írásaikban vissza-visszatérhessenek a szívüknek kedves alkotásokhoz. Ennek elsődleges oka ugyebár, hogy a (szűkebb értelemben vett) szakmai és közönségsiker halmaza a legritkább esetben ad közös metszetet – pláne az általam legjobban kedvelt stratégiai játékok esetében. Szabályt erősítő kivételek persze akadnak, és köztük is az élre kívánkozik az ausztrál-brit Creative Assembly Total War sorozata, amelynek kapcsán – a küldetéslemezeket is beleszámítva – immár hetedszer (!) adhatok hírt egy újabb epizód eljöveteléről. Mindezt alig két évvel a dicsőséges Rome Total War, egy évvel annak küldetéslemeze, a Barbarian Invasion, és alig néhány hónappal a csak online megrendelhető kiegészítő, az Alexander megjelenése után – igazán nem mindennapi iram.

Tájak, városok, emberek

Mint azt az aktuális rész nevéből, a barokkosan túlcizellált, de legalább a vásárló számára minden szükséges infót hordozó Medieval II: Total Warból is sejteni lehet, a 2002-ben megjelent, nevében számot még joggal nem viselő előd a kor igényeihez igazított változatával van dolgunk. Azoknak, akik hosszabb-rövidebb ideig elmerültek a sorozat valamely részének mélységeiben, a játék mögött álló alkotói koncepció nem hat majd a meglepetés erejével, hiszen az továbbra is ugyanazt a kettős felosztást követi, mint féltucatnyi elődje. Vagyis alapvetően továbbra is egy olyan hibridről van szó, amely stratégiai és taktikai játékelemeket kever – többnyire szerencsés kézzel. 

Az öt választható frakciót (Anglia, Franciaország, Spanyolország, Német-római Császárság, Velence) felvonultató, kiindulópontjául a XI. századot választó stratégiai rész összetettsége (követve az eddigi irányvonalat) valahol a Risk és a Civilization között (ha nem is pontosan félúton) helyezkedik el. Előbbinél lényegesen bonyolultabb, azonban a folyamatos fejlesztések ellenére még mindig messze van utóbbi komplexitásától. Ez persze korántsem véletlen, hiszen a derék ausztrálok (a Medieval 2-t a fejlesztőcsapat brisbane-i stúdiója készítette) és nemzetközi segédhadaik deklaráltan azt a célt kergetik maguk előtt, hogy tökéletes egyensúlyt teremtsenek a játék két szintje között. Kérdés, hogy ez sikerülhet-e nekik valaha is, hiszen a taktikai csaták szemkápráztató forgataga után a birodalmunk meglehetősen statikus madártávlati képe (csak a különböző szereplők jövése-menése, a szél tépte fák hajladozása, és a tenger hullámzása jelent némi változatosságot) jó eséllyel szállítja le az átlag alatti tartományba a megnövekedett adrenalinszintünket. Sőt ez az éltető forrás akár el is apadhat, amikor elsőként szembesülünk tartományaink felügyeletének nyomasztó gondjaival (adók szintjének beállítása, építkezések, új egységek felállítása), amelyek mit sem változtak az előző részek óta, és sajnos (vagy szerencsére?) ugyanúgy nélkülöznek mindenfajta realitást, mint azoknál. Egyszóval, aki azt várta, hogy a menetrendszerű ráncfelvarráson kívül valódi újításokkal is találkozni fog, az bizony menthetetlenül csalódik. 

Annál is inkább, mert a Total War sorozat többszázezres, rendkívül aktív és kreatív rajongótábora számtalan, valóban életképes javaslatot tett a játék jobbítására (pl. hadseregek ellátmányozása, utánpótlás, dinamikus morál, találmányok stb.) amiből azonban végül egy sem került megvalósításra. Az egyetlen igazi újítást egy új településtípus feltűnése jelenti: a városok mellett immár várakat is uralhatunk. A várak értelemszerűen nagyobb védettséggel rendelkeznek (ó, azok a szépséges gyilokjárók!), és magasabb harcértékű egységeket állítanak elő, ellenben a populáció növekedési üteme itt lényegesen kisebb. Ráadásul – mivel elsősorban a feudális társadalom kiváltságos rétegei: várjobbágyok, kardforgató nemesek lakják – az adóprést sem szoríthatjuk a végsőkig. Jobban mondva egyáltalán nem szoríthatjuk, ugyanis az rögzített (szemérmetlenül alacsony szinten). Lehet hogy mindezzel a „rendek” ellenállását kívánták szimbolizálni? A városokban ezzel szemben kedvünk szerint szipolyozhatjuk a jobb sorsra érdemes polgárságot, amely még így is gyorsabban szaporodik. Vagyis aki gazdaságilag akar erős lenni, az városokban gondolkodjon, aki viszont katonailag, az várakban. Esetleg találja meg az ideális egyensúlyt a kettő között – ez amúgy egyáltalán nem könnyű feladat; birodalmunk terjeszkedésének beindulásával az addig határ menti váraink könnyedén a békés hátországban találhatják magukat, ahol pedig már szinte semmi szükség rájuk. Sőt, kisvártatva a „szinte” használata is indokolatlanná válik: ahogy távolodunk a frontvonalaktól, úgy válik egyre nehézkesebbé és hosszadalmasabbá az itt toborzott csapatok mozgatása, és bizony eljön az az idő is, amikor – specializált egységek ide, vagy oda – egyszerűen nem éri meg többé a fáradságot.

Veled Uram, de nélküled!

Aztán persze akadnak kisebb jelentőségű újítások is, pl. a vallási életen túl a maga számára nagyon is e világi hatalomra szomjazó pápai állam megjelenése. Kis egyszerűsítéssel azt is mondhatnánk, hogy a Szentszék ugyanolyan, mint amilyen a Szenátus volt a Rome-ban: Rómában tanyázik és többnyire értelmetlen parancsokkal háborgat minket. Ha sorozatosan negligáljuk kívánságait, a római nép ellenségévé nyilvánítanak… elnézést, kiátkoznak. De szinte mindegy is, hiszen a végeredmény ugyanaz: nemcsak szövetségeseink, de még saját híveink egy része is elhagy bennünket, sőt ágyasok hadától melegített baldachinos ágyunkban csakhamar arra ébredhetünk, hogy rémálmaink valóra váltak, és hogy - legalábbis a keresztény világban divatos vélekedés szerint – mi vagyunk személyesen az Ördög, Őszentsége pedig ahelyett, hogy Jeruzsálem visszavételére buzdítaná Krisztus katonáit, ellenünk hirdetett keresztes hadjáratot… Ami amúgy nem rossz dolog – feltéve persze, hogy mi hordozzuk a keresztet, és nem minket szögelnek fel rá – hiszen siker esetén nemcsak a presztízsünk nő meg számottevően, de anyagilag is igencsak jól járunk. Azonban keresztényi cselekedetek ide vagy oda, ha egyszer kiestünk a pápa kegyeiből, annak visszaszerzésére nincs sok esélyünk: esetleg horribilis összegekért bűnbocsánatot vásárolhatunk, vagy a Borgiák példáját követve bizonyos eszközökkel elérhetjük, hogy Őszentsége hamarabb térjen meg a Teremtőhöz, mint ahogy azt kora és egészségi állapota amúgy indokolná… ilyenkor máris jöhet az új pápaválasztás, ahol akár saját – pártfogásunkért remélhetőleg a jövőben is hálás – jelöltünk is befuthat.

Ugyancsak az apróbb ráncfelvarrások közé tartozik egy új típusú szereplő, a kereskedő feltűnése. Eddig ugyebár voltak a felettébb hasznos hadvezérek, kémek, követek, orgyilkosok és papok, valamint a teljesen haszontalan hercegnők – most ehhez járul a mérsékelten hasznos kalmár, aki a stratégiai térképen megjelenített nyersanyagokból és portékákból húzható rendszeres jövedelmet képes megszerezni számunkra, egészen addig, míg egy magasabb kvalitásokkal bíró ellenséges kereskedő (vagy orgyilkos) végleg ki nem iktatatja a gazdasági élet nagy körforgásából. Amennyiben különösen szerencsés csillagzat alatt születtünk, egy adott termékek valamennyi forrását megszerezve monopóliumot is kiépíthetünk, fordulóról fordulóra tetemes összeggel dagasztva bugyellárisunkat.

Múltidézés változatlan kérdőjelekkel

No de legyen elég ennyi a gótikus stílusú tömörfa asztal feletti gyertyafényes ármánykodásból – irány a dicsőség mezeje! Alighogy körbepillantunk, azonnal meg kell állapítanunk, hogy sok minden megváltozott legutóbbi ittjártunk óta: az égen több a felhő, a földön a fűszál, a fákon a levél, a sivatagban még számosabbak a homokszemek, sőt mintha a harcosok is kigyúrtabbak lennének (értsd: jóval több poligonból épülnek fel). Mintha kitisztult volna a homály a szemünkből: olyan apró részletek tűnnek fel, amik korábban mintha nem is léteztek volna: az öltözékek korhű, cizellált díszítése, a lándzsahegyeken megcsillanó napfény, a seregnyi láb által felvert por, és a lőfegyverek csövéből feszálló füst sokat tesznek azért, hogy – legalább a vizualitás szintjén – minden eddiginél valóságosabbnak érezzük a csata hevét. Hasonlóképpen egyetlen rossz szavunk sem lehet a Medieval 2 által felvonultatott hanghatásokra és aláfestő muzsikára sem: vészjóslóan sötét hangzatokból ezúttal sincs hiány.

Egészen más tészta viszont a realitás kérdése. 2002, vagyis az első Medieval megjelenése óta nem győzöm hangsúlyozni, hogy a Total War sorozat egyetlen tagja sem képes – az alkotók minden ellentétes irányú állításának dacára – akár a minimálisan is elvárható realitásszintet szállítani. Talán nem egészen tanulság nélkül való, ha felidézek néhány sort az akkori véleményemből: ”…a játék számos ponton egy hadtörténeti szempontból teljesen hibás alapkoncepcióra épít. Ez leginkább a gyalogsági harcászat terén érhető tetten, amelyet a fejlesztők a korszaktól teljesen idegen módon a középpontba állítottak. A középkor hadművészetének fejlődése a valóságban ezzel teljesen ellentétes úton haladt, hiszen egészen a kései periódusig a lovasság folyamatos felértékelődése figyelhető meg – a gyalogság szerepének csökkenésével párhuzamosan. A gyalogság ismételt térnyerése csak a XIV., de még inkább a XV. században kezdődött meg – nem így a Medievalban, ahol talpasaink nemcsak tökéletes alaki és harctéri manőverezési képzettségről tesznek tanúbizonyságot, de általában gond nélkül meg is futamítják akár a legelitebb lovagokat is.” Sajnos azt kell mondanom, hiába telt el négy hosszú esztendő, és született meg négy újabb Total War epizód, a fenti kritika ma is helytálló. Azt azért el lehet, és el is kell mondani a Creative Assembly mentségére, hogy – nem utolsósorban a Rome-hoz megjelent legsikeresebb mod, a fókuszba a hadtörténelmi hitelességet állító Total Realism hatására – már a két legutóbbi kiegészítőnél is megpróbálta kiegyensúlyozni a látszólagos összetettsége ellenére valójában egyszerű kő-papír-olló sémára épülő harcrendszert. Más kérdés, hogy ez finoman szólva is csak kevéssé sikerült a fejlesztőknek, és bizony nem tapasztalható valódi áttörés a Medieval 2 esetében sem. 

A másik vérlázító hiányosság magából az irányítás módjából adódik. A fejlesztők olvasatában ugyanis a „valós idejű” azt jelenti, hogy elég kiadni egy parancsot, és a kiválasztott egység a következő pillanatban máris azt cselekszi, amire utasították. Szerintem viszont létezik valami olyasmi is, hogy harctéri késleltetés, ami abból adódik (pontosabban esetünkben sajnos csak adódna), hogy időre van szükség, mire a parancs eljut az érintettekig, sőt ahhoz is, hogy azt végrehajtsák. Az ilyesfajta parancsnoki lánc hiánya annál inkább fájó, mert már több mint egy évtizede (!) is volt olyan stratégiai játék, amiben ezt tökéletesen megvalósították. Ha durván akarnék fogalmazni (és miért is ne akarnék?), azt is mondhatnám, hogy az egész olyan, mintha egy grandiózus sakkjátszma helyett Ki nevet a végént kellene játszanom, a szinte végtelen stratégiai lehetőségek helyett pedig maradna a dobókocka… Így viszont megint csak a modderekre marad a Medieval 2 realitásfokának elfogadható szintre hozása – felettébb biztató hír, hogy a Rome Total Realismot (minden idők legjobb modját!) jegyző csapat máris bejelentette, hogy jelen részt is ugyanolyan „kezelésben” részesítik, mint elődjét.

Get Medieval!

Az elmúlt több mint fél évtizedben számtalanszor elhatároztam, hogy az irgalomnak még a látszatát is félretéve, alaposan helybenhagyom a türelmemmel sorozatosan visszaélő Creative Assemblyt játékaik értékelésénél. Ehhez képest nyolcvanegynéhány százaléknál még nem adtam kevesebbet egyetlen alkotásukra sem… és most sem fogok. Hiába ugyanis minden probléma, ha a játék élvezeti faktora olyan magasra lett kalibrálva, és mindez olyan (szó szerint!) lélegzetelállító megvalósítással társul, hogy az csírájában fojt el minden komolyabb kritizálási kísérletet… na jó, csak majdnem mindet. A Medieval 2 kevéssel több ugyan, mint elődjének igényesen megpatkolt verziója, de lássuk be: ebben az esetben ez sem kevés.