A Skinny Bandit néven tevékenykedő stúdió egy kisebb norvég indie fejlesztőcsapatot takar, akiknek fő célja, hogy érzelmes és családbarát történeteket meséljenek el kicsiknek és nagyoknak egyaránt. A legnagyobb hangsúlyt emiatt a cselekményre és a grafikára fektetik, ami valljuk be, igencsak kétélű fegyver, és ugyanolyan jól tud elsülni, mint amennyire rosszul. A Mari and Bayu – The Road Home az első alkotásuk, szóval lássuk, elég-e a legaranyosabb rajzfilmeket és mesekönyveket is kenterbe verő látványvilág, és az érzelgős jelenetek sora egy jó és emlékezetes játékhoz.
Egyszer volt, hol nem volt
Az emlékezeteshez biztosan, de a The Road Home esetében sajnos egyáltalán nem a jó értelemben. Ennyi spoiler elég is a teszt későbbi részéhez, előbb inkább nézzük meg a cselekményt. Ahogyan a címből is látszik, egyből két főszereplőt kapunk: Mari-t és Bayu-t. Előbbi egyenesen a hangyák királynőjének leánya, egy igazi kis hercegnő. A történet kezdetén épp bátyjával tölt együtt némi időt, amikor a családi idillt megzavarja egy hatalmas pók, magával ragadva az idősebbik ízeltlábút. Mari is csak a szerencsének és Bayunak köszönheti, hogy életben maradt, ugyanis az ifjú szentjánosbogár vigyázott rá, amíg magához nem tért. Otthonától távol, szinte teljesen egyedül, Marinak gyorsan össze kell szednie magát, ha nem akar még nagyobb bajba kerülni. Hamar kiderül azonban, hogy Bayuval több közös van bennük, mint azt elsőre gondolták volna: mindkettőjük családját a rémséges, rusnya pók rabolta el, így adja magát az ötlet, hogy összefogjanak. Átlagos történetet kapunk, ahol mindenkinek megvan a maga szerepe, legyen az jó vagy rossz, a végén pedig a gonosz természetesen elnyeri méltó büntetését/feloldozását, mi pedig leszűrjük a tanulságokat, és örülünk a győzelmünknek. Hol tudott akkor mégis ennyire félremenni egy ilyen egyszerű alapokra építkező mű?
Hangya vagyok, ments ki innen
A kérdés sajnos lehetne az is, hogy hol nem? A megvalósítás leginkább egy böngészős játékhoz hasonlít, az animációk kezdetlegesek, és nagyon furcsák, például, ha ráugrunk egy kötélre, az meg sem mozdul: a fizika a játékban gyakorlatilag egy nem létező fogalom.
Történetileg? Alapjáraton semmi baj nincsen a Mari and Bayu – The Road Home kissé esetlen főszereplőivel, elvégre nem születhet mindenki „szupermannek”, és teljesen természetes, hogy menet közben rázódunk bele a ránk váró feladatokba. Mari viszont még ennek ellenére is borzalmas karakter. Folyamatosan csak siránkozik, egyedül nem képes semmire, amire pedig véletlenül mégis, abban is esetlen. Szép dolog a fejlődéstörténet, csak ne egy ennyire mély gödörből kelljen kimászni, mert ami működik egy mesében, nem biztos, hogy fog egy játékban is. Ügyetlensége és félénksége nemcsak a sztori olvasása közben szembetűnő, hanem mozgásában is: kellemetlen irányítani, hiányzik belőle a folytonosság és a lendület. (Mentségére szóljon, hogy a személyisége azért fejlődik, de attól még később sem lesz sokkal élvezhetőbb).
Bayu, hű társként mindenben próbál a segítségünkre lenni, ami működhetne is, elvégre co-opnak szánták a játékot, így az is hatalmas talány, hogy a remote play miért maradt ki belőle. Sebaj, tulajdonképpen egyedül is irányíthatjuk mindkét karaktert, és ez az a pont ahol aztán végképp szétcsúszik minden. Indításnál külön felhívják rá a figyelmünket, hogy ha lehetőségünk van rá, használjunk kontrollert, és tényleg, billentyűzettel még ennél is borzasztóbb az egész, pedig aztán így sem egy sétagalopp. Kezdjük rögtön azzal, hogy a beállításokban szinte semmit nem tudunk… beállítani. Nincsen variálható gombkiosztás, amit pedig a fejlesztők kitaláltak, az minden, csak nem felhasználóbarát. A játék nehezebb, precízebb részét általában Bayuval végezzük, mégis ő kapta a jobb analógot, ami nagyon nehezen áll kézre, rengeteg kellemetlen percet okozva ezzel. Ha helyben, két kontrollerel szeretnénk együtt játszani, akkor sem fényesebb a helyzet, mert repülő barátunk akkor is a jobb karra van „kódolva”.
Feladatunk annyi lenne, hogy Bayuval, aki a szárnyával szelet tud kelteni, lendületet adjunk a különböző dolgoknak, amiket Mari egyedül nem képes megmozdítani. Így a szentjánosbogárral belendíthetjük a kötelet, amin lógunk, irányíthatjuk a tollat amin állunk, vagy különböző dolgokat lökhetünk el, amik útban vannak, miközben megcsodálhatjuk mellé a már említett, borzalmas fizikát. A nézelődést sem vihetjük túlzásba, lineárisan haladunk előre/felfele, ráadásul a kamera folyamatosan a hangyára fókuszál, így esélyünk sincs a bogárkával kicsit szabadabban repkedni és felfedezni a terepet, Mari-t mindenhova cipelnünk kell magunkkal valahogy, ami szörnyen frusztráló.
A Mari and Bayu – The Road Home első ránézésre tényleg egy tüneményes, igazán családbarát játéknak tűnik, de jelen állapotában sajnos inkább hajaz egy “ragegame”-re, és könnyen lehet olyan érzésünk, hogy tehetetlenül csapdába estünk egy kisgyerekeknek való mesekönyvben.
