Nos, a Frogwares nem ilyen fejlesztőbrigád. Az ír-ukrán (milyen?) csapat függetlennek ugyan független, de több mint tízéves fennállásuk alatt szinte kizárólag kalandjátékokat tettek le az asztalra, melyek címében jó eséllyel szerepel egy bizonyos angol detektív neve. Portfóliójukon az egyetlen kakukktojás jelen tesztünk alanya, ám ahhoz, hogy megértsük, miként is pattant ki a srácok fejéből a Magrunner rendkívüli ötlete, pár évet vissza kell repülnünk az időben. Szerencsére már rég bepoloskáztuk a Frogwares irodai telefonjait, így meg is osztjuk veletek az egyik felvétel zanzásított kivonatát. Valahogy így hangzott a dolog:
Te Zoli! (Nem is hinnétek, milyen divatosak a magyar keresztnevek külföldön.) Csináljunk játékot! Megint, megint, persze, hogy megint! Mit kell folyton siránkozni? Hogy mi? Nem, nem Sherlock Holmes! Mondom, hogy nem, becsszó! Most valami sokkal jobbat találtam ki! Nem, az isten szerelmére, nem is Drakula! Na, figyelj már, mondom! Mi lenne… Ha lenne egy labor… Tudod, ilyen futurisztikus… Tele tesztkamrákkal! A főszereplő meg kapna valami ketyerét a kezébe, amivel – most kapaszkodj meg – kapukat tudna nyitni a falon! Ugye? Ugye, milyen király va… Hogy mi? Hogy már van ilyen? Micsoda? Milyen portál?! Te figyelj, az nem lehet, hát ezt én találtam ki. Most, most, mondom, hogy most! Ezt nem hiszem el… Perelünk, Zoli, perelünk! De… Előbb megcsináljuk! Még jobbra! Na, várjál… Akkor nem kell kapu… Legyen, mondjuk… Mit mondasz? Mágnes? Na menjél már a hülye… De várjál csak… Ez nem is rossz. He! Mágnes, öcsém! Hát tudsz te, ha akarsz. De akkor már csavarjunk ezen a laboros izén is egyet, hadd nézzen az a szemét tolvajbanda! Legyen most az… Hogy marad a labor… Csak… Hú, na megvan, nagyon figyelj! Ilyen halpofájú akármik másznak elő a csatornából! Meg benne lehetne az a nagy izé… A Kutuhu! Nem, hogy is van? Na mondjad már, itt van a nyelvemen… Az, az! Kutuhulu! Micsoda ötlet! Ez lesz csak a játék, Zolikám…
Ismerős impulzusok
És lényegében tényleg ez lett a játék. A Magrunner egy leplezetlen Portal-klón mágnesekkel és Cthulhuval. Az Oscar-esélyes forgatókönyv szerint a jövőben járunk, ahol Mark Zuckerberg helyi inkarnációja kitalálja, hogy ő bizony tesztelni fog, méghozzá egy új (?) mágneses technológiát, ami forradalmasíthatja az űrutazást. Hamar össze is toborozza a hét tesztalanyt a hipermodern Facebook segítségével, főhősünk, Dax Ward pedig hogy, hogy nem, bekerül a szerencsés résztvevők közé.
Dax – aki amolyan zseniféle – persze nagyon örül a lehetőségnek, hiszen amióta elvesztette a szüleit, merő szívás volt az élete: legjobb barátja egy görnyedt hátú, hatkarú hacker, szoros versenyben Newtonnal, a robotkutyával, akit maga Dex eszkábált össze bánatában. A tett helyszínére (egy futurisztikus komplexumba) érkezve azonban hősünket megcsapja a siker szele – végre híres, gazdag és remélhetőleg kevésbé antiszociális ember lesz belőle! Na persze. Nem telik el fél óra, és kiderül, hogy a labirintusszerű laborban szektás őrültek és lazacszabású mutánsok vertek tanyát, akik nem tudni miért, de nagyon be vannak rágva mindenkire. A feladat tehát adott (juss ki egy darabban), és ha elég türelmesek vagyunk, talán még arra is fény derül, hogy tartogat-e olyan fordulatot a történet, amit nem tippeltünk meg magunktól az intró percei alatt.
Mágneskapu
Ám csapnivaló sztori ide vagy oda, a Magrunner így is képes meglepetést okozni, mégpedig azzal, hogy az esetek többségében jól működik, mint játék. Nem túl drámai menekülésünk során tesztkamráról tesztkamrára haladunk az egyre romosabb komplexumban, a továbbjutáshoz pedig különféle logikai feladványokat kell megoldanunk. Ezek során az első pályákon még kifejezetten eredeti eszköznek tűnő mágneskesztyű lesz a segítségünkre, mellyel az arra alkalmas, eltéveszthetetlen mintázatú tárgyakba lövöldözhetünk mágneses töltést. Bár a rendszer meglehetősen intuitív és látszólag logikus, a gyenge idegzetű fizikatanárok inkább kerüljék a játékot, hiszen a Magrunnerben az azonos színnel jelzett pólusok felhasználóbarát módon nem taszítják, hanem vonzzák egymást, és fordítva. Az általános iskolás tananyag nyílt megcsúfolása ellenére azonban a mágneses manipuláció jó móka, különösen akkor, ha mi magunk is interakcióba lépünk a megmozgatott platformokkal, katapultokkal és dobozokkal, melyek a megfelelő ügyeskedés után kirobbanó erővel repíthetnek többemeletes magasságba.
Bár a feladványok megoldásához elsősorban intenzív agytornára (vagy a jó öreg vakszerencsére) lesz szükségünk, a játék sokszor megköveteli a pontos időzítést, mi több, a platformerszagú ugrabugrát is. Emiatt, és az egyébként ötletesen felépített pályáknak köszönhetően a Magrunner bővelkedik a kihívásban, ez pedig az alibi-történet előrehaladtával és a tesztkamrák csarnokká terebélyesedésével csak fokozódik.
A szórakozás azonban (ki gondolta volna?) közel sem felhőtlen. Bár örömteli pozitívum, hogy a játék összetettsége ellenére sem kell zongoraleckéket vennünk az irányítás elsajátításához, a fejlesztők talán kicsit túlzásba estek a nagy egyszerűsítéssel. Szegény Dax ugyanis se guggolni, se oldalra hajolni nem tud (holott mindkét mozdulat sokat segítene egyes pályák felmérésében), ám ez még csak-csak bocsánatos bűn. De az, hogy egy Magrunner (ismétlem, Mag-runner) nevű játékban a főszereplő nem képes sprintelni, már legalább két év szabadságvesztést megér az ukrán törvények szerint. (Utánanéztem.) Ez a hiányosság leginkább azért fájó, mert a már említett ugrálós részeket (különösen a játék elején) nem nehéz többször is elvéteni, és bár a zuhanástól csak ritkán halunk meg, újra meg újra végig kell néznünk, ahogy Dax komótosan átkocog az addig bejárt maratoni pályaszakaszon. A spontán bázisugráshoz ráadásul sokszor egy óvatlan lépés is elég, hiszen a kamera nem mindig teszi egyértelművé, hogy mikor táncolunk egy éppen mozgó platform szélén. Ha valamikor, hát az ilyen helyzetekben igazán láthatnánk végre a cipőnk orrát FPS-nézetből…
Ellentétes pólusok
A Magrunner legnagyobb negatívuma mégsem a korlátozott mozgás, hanem az alaposan elbaltázott hangulat. Állítom ezt úgy, hogy a halfejű dögök első felbukkanásától és náthás hörgésétől valóban képes voltam megijedni, holott számítottam is a horrorisztikusnak szánt „fordulatra”. A szorongató, feszült atmoszféra azonban egykettőre eloszlik azzal a felismeréssel, hogy a mutánsok alig árthatnak nekünk a játék során, a pályákon pedig lényegében zavartalanul folytathatjuk a feladványok megoldását. És ha már pályák. Ugyan akadnak kifejezetten baljós, sötét alagutak és vérrel kifestett rideg kamrák, az élénk tereptárgyak és a tarkabarka mágnesnyalábok még ezeket a helyszíneket is komolytalanná teszik. Nem is beszélve a játék második felében mellénk szegődő Edwardról (a robotkutyáról), aki együgyű cukiságával a legdermesztőbb pályákból is képes nevetséges paródiát csinálni.
Gyenge vonzerő
Ám ettől függetlenül is érthetetlen számomra, hogy miért erőltették a fejlesztők a Cthulhu-mítoszt és a történet más, válogatott baromságait. Miért volt erre szükség egy homlokegyenest eltérő, futurisztikus környezetben – és ha már mégis így esett, miért nem aknázták ki jobban a lopott anyagban rejlő potenciált? A Frogwares ezzel a húzásával sikeresen lehuppant a két szék közé, bár puszta játékmenete alapján a Magrunner egy kifejezetten szórakoztató koppintás is lehetett volna. Így azonban csak azoknak az elnéző Portal-rajongóknak tudom nyugodt szívvel ajánlani, akiknek az orvos is ezt írta fel a súlyos elvonási tünetekre – mindenki másnak ott az eredeti.
