Ha egy videojáték görbe tükröt állít a játékipar elé, általában le szokás borulni előtte – kivéve persze, ha olyan erőltetett lesz a végeredmény, mint az önparódiába áthajló Eat Lead, vagy a PETA következetesen borzalmas paródiái, melyeket inkább a felesleges túlbuzgóság jellemez, semmint a kreativitás. Paródiát készíteni legalább annyira nehéz feladat, mint maradandó játékot, így nem meglepő, hogy keveseknek sikerült: a modern játékdizájnt kifigurázó The Stanley Parable és az éppen felcseperedő mobilpiac sémáit jó gyorsan pellengérre állító Cow Clicker mellett nem nagyon lehet említésre méltó példát felhozni. Egész pontosan lehetett volna, a The Magic Circle ugyanis legalább annyira egyedi, mint a Stanley Parable – sőt, talán a legjobb görbe tükör, amit eddig a még mindig gyerekcipőben járó iparnak állítottak.
STARFATHER
Mindannyian ismerjük a sztorit: a kiadása után kultikus-klasszikussá váló játék, majd akár egy-két évtizeden át vergődő alkotó, aki mindenáron el akarja készíteni annak tökéletes folytatását, de sehogy se jön össze. A The Magic Circle világában ez egy szöveges kalandjáték volt, ami népes rajongótábort vont maga köré – a váratlan siker persze kiötlője fejébe szállt, aki Messiás-komplexustól szenvedve vonult vissza stúdiójába, hogy húsz éven keresztül próbálja tető alá hozni a The Magic Circle-t, a játékot, ami üzenettel bír, amiben minden benne van, ami csak egy videojátékba kell, hogy aztán az első probléma felbukkanásakor inkább újrakezdje az egészet. És ebből sokaknak már elege van – például neked, a főhősnek, a cég egyik tesztelőjének is: egymilliomodik körödet kezded a befejezetlen, toldozott-foldozott, helykitöltő elemekkel telepakolt játékban, amikor megszólít egy titokzatos hang, egy öntudatra ébredt karakter, aki arra kér, tégy valamit végre, hogy a The Magic Circle vagy elkészüljön, vagy legalább kiderüljön a világ és a rajongók előtt, hogy itt bizony egyáltalán nincs minden rendben, az expókra kicipelt demóknak köze sincs a valósághoz, a stúdió még azt sem tudta eldönteni, milyen színű legyen az ég, így az egész világ fekete-fehér.
Miként segíthetsz az MI-nek elérni ezt a célt? A világ manipulálásával: a bugok kihasználásával, vagy épp újak teremtésével. A kevéske elkészült karaktert csapdába ejtheted, elcsórhatod a tulajdonságaikat, és pár kapcsoló használatával át is programozhatod őket ezek segítségével: társat rendelhetsz melléjük (például saját magadat), ellenséget jelölhetsz ki, kiválaszthatod, hogy miként támadjon és közlekedjen. Ezzel teljesen átszabhatod a világ lényeit, akik onnantól kezdve hű csatlósként követnek téged. Minden egyes változtatás azonnali, és kihat a szereplők külsejére is (még egy sziklára is rakhatsz szárnyakat vagy lézerfegyvert), de a lehetőségek száma korlátozott, hiszen a paramétereket az ellenfelektől kell elszedned, és az így megszerzett készletből gazdálkodnod.
MACGYVER
Maga a rendszer annyira flexibilis, annyira tartalmas, hogy vagy fél tucat megoldása van minden egyes problémának, így totálisan rajtad áll, miként jutsz át a kevéske akadályon, miközben felfedezed ezt a roppant különleges világot, törölt pályaszakaszokra, ellenfelekre, kivágott sztorielemekre bukkanva. Elsősorban ezekből áll össze a The Magic Circle rettentően érdekes története, amely tulajdonképpen a létező videojáték-ipar elmúlt 30 évének zanzásítása, rengeteg kikacsintással az olyan eseményekre, mint a Duke Nukem Forever kálváriája, a The Magic Circle alkotójához hasonló pályát befutó Richard Garriott vagyonosodása, vagy Peter Molyneux világtól elrugaszkodott ötletelései. Persze sokat tehet az élvezetről az egyedi tálalás, a szabad játékmenet is, de a legnagyobb lökést mindenképp a zseniális szinkronszínészek adják, akik úgy keltenek életre remekül kialakított karaktereket, hogy sohase látjuk az arcokat, csak és kizárólag a hangjukat. Nettó három órás élmény a The Magic Circle, annak viszont felejthetetlen: nem vicceskedő paródia és egyben korrajz, egy alapvetően diszfunkcionális játékiparról, ami néha szó szerint azt sem tudja, fiú-e vagy lány.
