Röpke három évvel ezelőtt a Shiver Games megalkotta első játékát, a Luciust, ami meglepő módon nem kavart akkora port, mint ami egy interaktív Ómen-adaptációtól várható volt. Pedig a készítők már akkor is nagy hangsúlyt fektettek a polgárpukkasztásra, ami ebben a részben sem maradt el.
S MONDÁ AZ ÚR…
Az alapsztori szerint 1966-ban megszületik a Sátán gyermeke; a fiú hatodik születésnapján megtudja az igazságot önmagáról, majd egyből parancsba kapja apucitól, hogy végezzen az egész pereputtyával. Lucius szépen, komótosan nekilát a feladatnak, majd a végső ütközet során, démoni erejének segítségével felgyújtja a családi kúriát és porig égeti azt.
A folytatás az első rész végénél veszi fel a fonalat: mivel a rendőrség a gyereket csupán áldozatnak véli, ezért a tűzeset után Luciust a kis lelkében ejtett traumától féltve egy kórházba szállítják, kivizsgálásra. Közben édesapja megfosztja őt természetfeletti képességeitől. Hősünk attól félve, hogy elvesztette Lucifer kegyeit, megpróbálja visszaszerezni helyét, és mivel az ördög sosem alszik, ezért a kölyök sem teheti. Ezúttal tehát a kórházban tartózkodókat kezdi el terrorizálni, miközben kezébe akad egy Biblia. A könyvet átnyálazva rálel a Jelenések könyvében egy passzusra... és itt most megállok, mert ha ennél többet mondanék, lelőném a poént.
A BOSSZÚ AZ ENYÉM
A Lucius 2 minden tekintetben visszalépés az előző részhez képest. Talán a grafika az, ami egy pindurit jobban sikerült, mint 2012-es társáé, és ez nem dicséret. 2007-ben szebb játékokat adtak ki, mint ez a szörnyeteg, és az már majdnem tíz éve volt. Ezt tetézi a gépigény, mely egyszerűen nevetségesen magas azért cserébe, amit kapunk, ráadásul a program piszkosul bugos is. A játékmenetet ugyan nem akasztják meg a kisebb-nagyobb bakik, inkább mókásak, az azonban valahol szomorú, hogy a legtöbb szórakozást a break táncoló hullák nyújtják. És ezzel el is érkeztünk a Lucius 2 legnagyobb hibájához: magához a mechanikához – mert kit érdekel, ha csúnya a termék, ha élvezet vele játszani.
Feladatunk az, hogy a kórház személyzetétől megszabadulva elvegyük tőlük a kulcsaikat, melyek ajtókat nyitnak meg. Ezzel tudunk előrehaladni a sztoriban, ami mintegy 5 óra alatt letudható. Figyelnünk kell arra, hogy ne vegyenek minket észre, ám ha ez netán mégis bekövetkezik, akkor gyorsan reagálva eltegyük láb alól a szemtanúkat. Ha nyakon csípnek, akkor sincs probléma: ilyenkor vesztünk az életerőnkből, amit a legközelebbi klozetnél újratölthetünk.
A Lucius 2-ben helyet kapott egy fejlődési rendszer is. A sikeres gyilkosságokkal tapasztalati pontokat nyerünk, majd szintet lépünk. Az ekkor szerzett pontokat egy képességfán oszthatjuk el, mely három ággal rendelkezik: mentális- és telekinetikus erők, illetve hő. Az elsővel átvehetjük a kontrollt ellenségeink felett, a másodikkal tárgyakat mozgathatunk, míg az utolsóval tüzet csiholhatunk az elménkkel. Ezek közül a mentális erő a leghasznosabb.
MERT MEGTEHETEM
Be kell vallanom, hogy az első pár órában kifejezetten szórakoztató volt rátalálni az easter eggekre, valamint rájönni, hogy ha megmérgezek egy doboz fánkot és hozzávágom egy gyanútlan járókelőhöz, az felszedi azt a földről, megeszi és szörnyet hal – pedig nem is rendőrállomáson vagyunk. Aztán fogta magát az egész, és egyszer csak kifulladt. Semmi újat nem tud mutatni, miután rájövünk, hogy milyen módon lehet a leghatékonyabban eltenni láb alól az NPC-ket. Az ismétlődő, sandboxnak beállított, a valóságban azonban csőszerű pályákat felváltja egy új helyszín a második fejezetben, ezt kiélvezni azonban nincs időnk, ugyanis itt véget is ér a sztori. Kapunk egy katarzistól mentes pocsék befejezést és egy ígéretet, melyben a fejlesztők folytatással kecsegtetnek. A kérdés csupán, hogy minek.
