Nehéz kezdetek
A tévésorozatra tehát egy rossz szavunk sem lehet, de nézzük a videojátékot! Az intróban karakterünkkel az Oceanic Airlines 815-ös Sydney - Los Angeles járatán vagyunk, a gépünk turbulenciába kerül, majd lezuhan egy lakatlan sziget közelében. A következő pillanatokban már a dzsungel közepén fekszünk, teljes amnéziában: a saját nevünkre sem emlékszünk, fogalmunk sincs, mi célból voltunk a gépen, semmit nem tudunk sem magunkról, sem másról. Így a játék legnagyobb részében az lesz a dolgunk hogy felkutassuk elveszett emlékeinket, megtudjuk, kik is vagyunk, mindezt jókora, néha igazi „lostos” izgalmak közepette.
A Lost: Via Domus mechanizmusát tekintve kalandjáték; jó néhányszor próbára tehetjük kreativitásunkat, IQ-nkat is, és vannak benne logikai feladatok is, bár ezek nagyon egyszerűek, megoldásukhoz nem kell atomfizikusnak lenni (például el kell juttatni a feszültséget különböző vezetékekkel A pontból B, C, D pontba, vagy épp folytatni kell az A S D F szekvenciát). Én mégis inkább interaktív filmnek nevezném, ami tele van tűzdelve kalandelemekkel, mert a cselekmény szempontjából csupán egy szálon, „csőben” kell a játék végéig haladni a végkifejletig, és nincs túl sok választási lehetőségünk, csupán sodródunk az amúgy valóban fordulatos eseményekkel.
Elsődleges feladatunk múltunk visszaszerzése mellett társaink segítése, a sziget felfedezése, és lesz jó néhány „magánakciónk” is. Utóbbi kifejezést azért tettem idézőjelbe, mert az „akció” szó alatt nem kiadós tűzharcokra kell számítani, hanem kalandozásokra, hatalmas felfedezőutakra, gyűjtögetésekre -- tehát tipikus kalandjáték-elemekre. Ugyan szert tehetünk lőfegyverre, ám összesen kétszer kell azt elsütni az egész játék folyamán kötelező jelleggel, így fegyvertárak vásárlása helyett inkább fáklyákra és egyéb fényforrásokra érdemes a nehezen összegyűjtött gyümölcseinket, víztartalékainkat elkölteni, mert sok küldetésünk sötét barlangban, bunkerben játszódik. Ezeket a tárgyakat sorstársainknál szerezhetjük be.
Találkozhatunk a sorozatból már jól ismert arcokkal: Jackkel, Kate-tel, Hugóval, Lockkal, Saiddal és másokkal. Bármely túlélővel is találkozunk, beszédbe elegyedhetünk vele, ami igen hasznos, hiszen információkat tudhatunk meg egy-egy társunkról, a jelenlegi helyzetről, vagy akár saját magunkról is.
Összetartó erő
Aki nézte a sorozatot, az tudja, hogy a készítők részletesen bemutatták a főszereplőket. A játékban mi is vissza fogunk utazni a múltba egy-egy visszaemlékezés alkalmával, csak ilyenkor a saját emlékeinket, és egy titokzatos nő múltját keressük, aki szellemalakban már a játék elején felbukkan, és akiről eleinte nem tudunk semmit, de valami okból néha nemcsak álmainkban, de a valóságban is meg-megjelenik. Múltunk bolygatásában nagy jelentősége lesz fényképezőgépünknek, mert amellett, hogy szórakozásként bármit le tudunk fotózni, később kiderül, hogy a történet szempontjából is komoly szerep jut neki, akárcsak az említett hölgynek -- de legyen ez meglepetés, kár lenne lelőni bármit is a sztoriból. Ahogy lassan visszatérnek emlékeink, úgy leszünk kénytelenek múltunk egyre több démonával megküzdeni -- izgalmakra tehát bőven lehet számítani, a játék néhány helyen talán még a sorozat hangulatával, feszültségével is vetekszik, így nyugodtan mondhatjuk, hogy egy Lost-rajongónak kihagyhatatlan alkotásról van szó.
Ha valaki viszont nem tartozik a fenti körbe, az bajba kerülhet, hiszen a széria cselekménye eleve bonyolult, és aki nem tudja, hogy miért jelentős a bunker szerepe, kik a Többiek, hogy mi a sziget és a hatjegyű számsor közti összefüggés, hogy hogyan kapcsolódnak egymáshoz a túlélők, és így tovább, az a főszereplőkkel sem fog tudni úgy azonosulni, és bizony könnyen elvesztheti a fonalat, mert a játék nem tér ki sok, a sorozatban fellelhető részletre, az alapokra, hogy egy „újonc” mindent megértsen.
Út hazafelé?
A Lost: Via Domus meglehetősen rövid; összesen hét epizódból áll, a játékidő pedig 4,5-5 órára rúg, ami nem mondható soknak -- sajnos azonban többet nem is igényel, lévén a finishez közeledve a játék egyre inkább monotonná válik. További negatívum, hogy a széria hangulatát is csak pár helyen idézi meg, és és a főszereplőkre is nagyobb hangsúlyt fektethettek volna a készítők.
Ahogy említettem, a Lost jó pár szereplője megtalálható a játékban, s bár hangjukat nem az eredeti színészek kölcsönzik, a „beugrók” is remek munkát végeztek. A zenével sincs gond, főleg, hogy a sorozatból jól ismert dallamok is felcsendülnek néhányszor. A grafika szintén rendben van: jól néznek ki a helyszínek, igazi élmény bebarangolni a dzsungelt vagy a tengerpartot, de a belső terek is dicsérhetők, akárcsak a karakterek. A látványért a Ubisoft saját fejlesztésű motorja, a Ghost Reconokat is hajtó Yeti motor felel, és bár a játék még a mai, 2012-es szinthez képest is jól néz ki, ennek komoly ára van: a gépigény elég magasnak mondható, pedig a játék, ahogy a bevezetőben írtam, 2008 elején került a boltokba.
És hogy megleljük-e majd a hazavezető utat? Egy biztos: egy iránytű segíthet hazajutnunk, amit egy barlangban lelünk meg egyik küldetésünk során, Via Domus felirattal...
