Éreztétek már valaha egy játékkal kapcsolatban, hogy milyen jó lenne, ha más volna a címe? Nekem végig ez járt a fejemben a Lost Planet 3 kapcsán, ugyanis a remek első részt egy tragikus folytatás követte, a most megjelent harmadik felvonás pedig az a program, aminek a második résznek kellett volna lennie. És ezt nyugodtan érthetitek úgy, hogy ez a játék 2010-be való, akkor lehetett volna belőle instant klasszikus. Ma azonban, főleg a Dead Space 3 és a Tomb Raider után, kérdések sorát teszi fel magának az ember. Többek közt azt, hogy ez mégis mi a fene?
Egyszer volt, fagy nem volt
Eleinte persze még minden rendben van, sőt, az intró láttán hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a Lost Planet 3 az év egyik meglepetésjátéka. Történetünk kezdetén Jim Peyton, az aktuális főhős egy idős ember, aki szemrevaló unokájával szorul be egy fagyos barlang mélyére. Bár a lány igyekszik segíteni nagyapján, Jim inkább azt kéri tőle, hogy hallgassa meg gyónását, mert ötven évvel korábban elkövetett egy hibát, ami azóta nyomja a lelkét. A sztori tehát egy hosszú visszaemlékezés, sőt, előzmény, mely az első játék eseményeihez vezet. A második epizód trópusi erdeje helyett itt még mindent jég borít, és egyedül az akridoknak nevezett rovarszerű idegen lények képesek életben maradni a rideg környezetben. Az állatok testét egy belső hőforrás védi a fagyhaláltól, ami az emberiségnek pont kapóra jön a földi energiaválság idején.
Jim egyike az első kivezényelt telepeseknek, akik azt a feladatot kapják, hogy tartsák karban a bolygón felhúzott termelőbázist. A sztori első felében szinte csak ezt tesszük, Jim pedig a meló alatt sokat gondol feleségére és kisfiára, akik a Földön várják, hogy a papa megtollasodva térjen haza. Furcsamód a Lost Planet 3 legjobb része a történet, annak is az eleje. A karakterek nem sok eredetiséget mutatnak fel, mégis hiteles személyiségek, a dialógusok filmbe illőek, az átvezető animációk rendezése pedig első osztályú. Zavaró lehet ellenben, hogy a valódi cselekmény lassan indul be, és a játék felétől egy sor olyan logikai buktatóra fut a sztori, amiket még csak meg sem próbáltak feloldani a készítők. Olyan az egész, mintha a forgatókönyvet és a játékot más-más csapat készítette volna: mindkét elem koherens a maga módján, de együtt azért születnek furcsa jelenetek.
Jégbányászat
A Lost Planet 3 játékmenete nem sokban hasonlít az előző részekhez, hisz egy eltérő megközelítésű TPS akciójátékot kapunk, minimális horrorbeütéssel, és egy régiókra osztott, részlegesen nyitott világgal. Feladataink fő- és mellékküldetésekre bomlanak, de a játékmenet mégis lineáris, hisz nehéz kizökkenni az egymást logikai sorrendben követő események szövetéből. A küldetések között szabadon mászkálhatunk a bázison, fegyverfejlesztéseket vásárolhatunk, illetve módosíthatjuk a RIG-ünket, ami egy hatalmas ipari mecha. A RIG a Lost Planet-sorozat egyik kötelező velejárója, itt viszont csak egy típust vezethetünk, mely egyáltalán nem harcra lett kifejlesztve. A bal karral megragadhatunk dolgokat, a jobbra pedig egy hatalmas fúrófejet erősítettek, ami segít, ha óriási jégcsapok állják utunkat. Gondolom, nem lövök le nagy poént, ha elárulom, hogy a RIG-et is használjuk majd a harcokban, sőt, nem egy főellenség csak ezzel a géppel intézhető el.
Az új Lost Planet E.D.N. III-a egy kisebb régiókra bontott, amúgy nem túl nagy terület. Mivel az élővilág újra és újra benépesíti a megtisztított terepet (értsd: az ellenfelek a főszörnyek kivételével újratermelődnek), ezért jól jön a gyorsutazás funkció, és persze a RIG-ben ülve is sebesebben vághatunk át a jeges völgyeken, mostantól belső nézetben, mintha csak egy szimulátorban ülnénk. Mindez papíron nagyon jól nézhetett ki, ugyanakkor működés közben kissé repetitívvé válik a dolog. Sok küldetés teljesen ugyanolyan: „Hé, te, Jim, elromlott a hőgenerátor, menj, javítsd már meg!” Erre mi kirobogunk a helyszínre, ahol is jaj, egy halom akrid hőbörög épp, és még egy óriási mutáns teremtmény is feltűnik, csak hogy legyen mit hosszasan lőnünk. Ha tiszta a levegő, elvégezzük a szükséges javításokat, majd irány vissza a bázisra. A régiók között fájdalmas másodpercek vesznek el a töltőképernyő bámulása közben, a játék formulája pedig akkor sem törik meg, mikor a történet a feje tetejére állítja az összes korábbi szabályt.
Fagyhalál
És ha már szabálydöntésről van szó: a Lost Planet 3-ban a hőenergia immár nem az egészségünkért felel, hanem a pénz szerepét tölti be, amit a fentebb említett fejlesztésekre lehet elkölteni. Kár, hogy ezek többsége nem valami hasznos: a RIG pajzsát érdemes a maximumra tornászni, és a gépfegyverhez is ajánlott megvenni a nagyobb tárat, de ezzel ki is fújtak a tényleg értékelhető módosítások. Mintha a készítők is tudták volna, hogy az egész fejlesztgetés szándékos időhúzás, hisz egyébként sincs túl sok kioldható upgrade. S ha már szóba jött az időhúzás: a Lost Planet 3 tele van erőltetett jelenetekkel, melyek során Jim kénytelen guggolva közlekedni, vagy végighallgatni egy teljesen felesleges beszélgetést. A Capcom játéka nem rövid, végigjátszani 12-15 óra, de ez még több is lehet, ha az ember ráfekszik a mellékküldetésekre vagy a gyűjthető hangfájlokra és szöveges naplóbejegyzésekre. Ám a játékidőből jó 3-4 órát a fárasztóan hosszúra nyúló boss-harcok, a guggolásos szakaszok, és a „menj ide, menj oda” missziók vesznek el, ami huzamosabb ideig játszva unalmassá teszi a Lost Planet 3-at. A lövöldözős részek rendben vannak, igaz, az akcióbuborékokat már a Dead Space 2 óta unjuk. Az ellenfelek meglehetősen sokfélék, a főszörnyek pedig nagyok és erősek, ám ha már szóba jött a Dead Space-sorozat, képtelen vagyok megállni, hogy ne húzzak párhuzamot a két játék boss-harcai között. Mindkét esetben vannak világító részek a rémek testfelületén, melyeket lőni kell, ha tovább akarunk jutni. Nincs semmi taktika, csak lődd a sárga foltokat – ezt már a Dead Space 3 esetén is lusta játéktervezésnek tartottam, és az fél éve volt…
Azért nem fagy le
Jogos a kérdés, hogy ha a Lost Planet 3 nem különösebben jó játék, akkor miért kapott 71%-ot. Nos, a válasz elsősorban a játékos hozzáállásban keresendő: ha úgy ülünk le a program elé, hogy ez a Lost Planet 2 és nem a 3, és elfogadjuk, hogy már 2010-ben ki kellett volna jönnie, akkor elnézzük az eltelt három évben megbocsáthatatlan klisékké avanzsált megoldásokat, és egy egész szórakoztató shootert kapunk. Másodsorban pedig muszáj értékelni a hibák ellenére is kiváló sztorit, a maga pazar „színészi” alakításaival, és a szép grafikát, melyet nemcsak technikailag illet dicséret, de vizuális dizájn szempontjából is. Az E.D.N. III-on megcsodálható naplemente egyszerre vált ki áhítatot és félelmet, emlékeztetve rá, hogy micsoda erőt képvisel a természet. Az ilyen apró, mesterkélt, de lélekbemarkoló pillanatok miatt érdemes játszani a Lost Planettel, és nemcsak a harmadik, de a mára klasszikussá vált első résszel is, esetleg időrendi sorrendben. Technikai negatívumként mindössze az irányítás róható fel a játéknak: akár billentyűzettel és egérrel, akár kontrollerrel játszunk, a Lost Planet 3-at szokni kell, különösen a RIG-es harcok válnak frusztrálóvá. Összegezve, ha szeretnétek egy olyan játékot, amiben inkább az atmoszféra, a hangulat és a forgatókönyv dominál, jó választás lehet a Capcom terméke, s természetesen a rajongóknak is kötelező megismerkedni Jim Payton megható történetével, melyhez hasonlót szívesen látnánk viszont más alkotásokban is.
