Zombik helyett trombik
A nyitó videóból megismerhetjük hősünket, Twinsent, aki az
első részben megmentette a bolygót Twinsunt - a pusztulástól, és megismerjük bájos
barátnőjét, Zoét, aki az első rész óta áldott állapotba került. A játék elején
éppen kötött pulóverben és mackónadrágban pihenünk az otthon melegében, amikor hű
hátasunk Dinofly (aki igazából egy sárkány) a kinti vihar egy villámának
közreműködésével a kertünkbe zuhan. Zoé azonnal esernyőt ragad és kirohan
hozzá, minket pedig elzavar a gyógyszertárba orvosságért. Miután magunk maradunk
a lakásban, és az első pár lépést megtesszük, azonnal magával ragad minket a
játék sajátos hangulata: a vidám, meleg környezet, a lágy zene (ami nagyon
sokat dob az összhatáson), a virágmintás tapéta, a félkész gyerekszoba...
Miután körbejártuk a lakást, megszoktuk az irányítást, a kamra mélyéből előássuk az egyik legnagyobb fegyverünket. a Magic Ballt (továbbiakban: varázslaszti). Ezalatt azonban nem egy szögekkel kivert, láncokkal körbefont, lángoló acélgömböt kell érteni - aki ilyesmire vágyik, játsszon inkább a Ghost Riderrel. A varázslaszti leginkább gyermekkorunk gumilabdájára hasonlít, mind küllemében, mind a hangjában, pattogásában, azzal a különbséggel, hogy ha eldobjuk, visszajön hozzánk. A játék során azonban nem csak támadásra fogjuk használni: nem egy helyen lesznek kapcsolók, amit a lasztival kell átbillentenünk, vagy kulcsok, amiket ennek segítségével kell magunkhoz ragadni. Miután kijátszottuk magunkat, mehetünk ki az esőbe, hogy megkeressük az ügyeletes gyógyszertárat. Gondolom, senkit se lep meg, hogy a gyógyszer beszerzése közel se lesz annyira egyszerű, mint szeretnénk, és rövid időn belül szükségünk lesz régi erőnkre. A keresett helyek, tárgyak felderítésére kalandunk során nagy segítségünkre lehetnek Twinsun lakói, akik úgy néznek ki, mintha most szöktek volna meg Tesz-vesz városból (aki nem tudja, mi az a Tesz-vesz város, reklamáljon anyukánál!).
A játék elejének leginkább az a célja, hogy az irányítással és az előző rész eseményeivel megismertessen minket. Ennek egy frappáns megoldása a múzeum, amelyben azon tárgyak vannak kiállítva, melyek segítségével az első részben a bolygót megmentettük, és mindegyikhez odaállva megtudhatjuk, hogyan szereztük és miként volt segítségünkre a gonosz Dr. Funfrock legyőzésében. Itt találjuk többek közt őseink hupikék tunikáját is, melyet kölcsön kell vennünk, hogy visszanyerjük varázserőnket. A tunika megszerzése után már semmi sem állhat útjában annak, hogy nekikezdjünk az igazi kalandnak.
A stílus kötelez!
Egy érdekes jellegzetessége az LBA-szériának Twinsen stílusos viselkedése. Ez azt jelenti, hogy eldönthetjük, hősünk aktuálisan sportos, lopakodó, agresszív vagy normális stílusban tevékenykedjen. Normál módban beszélhetünk az emberekkel, átkutathatjuk a szekrényeket, ládákat, kukákat, sportos üzemmódban tudunk ugrani, és így futunk a leggyorsabban, agresszív módban tudunk verekedni, végül lopakodó üzemmódban tudunk lopakodni. A választott mozgásstílusunk egyben a lasztidobásunkat is meghatározza. Lopakodó üzemmódban magasra dobjuk, mintha kosaraznánk, sportos beállítottság esetén pedig előre izomból, mintha baseballoznánk. Nem egy hely van a játékban, amit csak adott stílusban lehet megoldani, ezért ha bárhol elakadnánk, érdemes váltani. Hogy aktuálisan milyen stílust használunk, azt Twinsen viselkedése árulja el számunkra. Sportos módban helyben fut és nagy levegőket vesz, agresszív módban a levegőt püföli, lopakodó módban folyamatosan forgatja fejét ellenség után kutatva, normálban pedig nem csinál semmit. Az én személyes kedvencem a lopakodó üzemmód, amikor is mozgás közben léptünk zaja megváltozik, és a Tom és Jerryből jól ismert osonás hangjához válik hasonlóvá.
Twinsun térhódítása
Az LBA-széria első részében az összes környezeti elem
izometrikus volt, de a karakterek háromdimenziós, igazi poligonokból álltak (ez
1994-ben menőnek számított). Ennek az egyedi grafikai megoldásnak köszönhetően
a belső terek nagyon látványosak és szépek voltak már az első részben is, a
külső világ azonban elég mesterkéltnek hatott. A második részben orvosolták ezt
a hibát. Itt már a külső terek is rögzített kamerás, helyszínekre osztott,
háromdimenziós megvalósítással lettek megoldva, a Resident Evil első részéhez hasonlóan.
Ám épp a látványos környezet eredményezi a játék kisebb bosszantó hibáit is. A citadella szigeten például két barlangot is meg kell találnunk, és a kamerák pont úgy vannak elhelyezve a közelükben, hogy ha nem a barlang szájában állunk, még csak véletlenül se lássuk. Ez a hiba okoz egy másik felettébb kellemetlen hatást is. A készítők tisztában voltak azzal, hogy a követő kamera hiánya nehéz áttekintést eredményez, ezért ennek kiküszöbölésére rengeteg helyszínre bontották a térkép egyes részeit. Emiatt, ha mondjuk negyedórán át keresünk rohangálva egy barlangot, a gyakori kameraváltástól a fejünk könnyedén megfájdulhat. A játék egy további furcsa bugja, hogy harc közben ha az ellenfél megsebesül, az alakja nagyon megnyúlik egy pillanatra - bár ez kb. 50 összecsapásból egyszer fordul elő, így azért nem túlzottan zavaró. A 3D környezet leglátványosabb eleme a mágusok iskolája, melynek ajtaja egy sziklába vájt fej szája, vörösen égő szemekkel, mely alapvetően még ijesztő is lehetne, ha a szikla nem vágna folyamatosan idétlen grimaszokat, így viszont felettébb szórakoztató.
Koktél vagy moslék
Egy játékban a műfajok keverése olyan, mint az italok mixelése. Ha az ember ész nélkül keveri a jobbnál jobb hozzávalókat, akkor minden bizonnyal egy fogyasztásra nem éppen alkalmas moslékot fog kapni. Az LBA ilyen tekintetben egy tökéletes Virgin Strawberry Colada koktél. Hogy miért? A két műfaj tökéletes arányban és öszhangban keveredik ebben a játékban. Gondolom, már sokan játszottak olyan akció-kalanddal, melyben félutcányi zombi, dinoszaurusz, mutáns lehentelése után elértek egy ajtóhoz, ahol egy tili-toli puzzlét kellett megoldani, hogy az kinyíljon (amit az élőholtak, őslények tettek oda, mert sokat unatkoztak). Na, az ilyen kifinomult műfajvegyítés olyan, mint a TGV (tequila-gin-vodka): vad, észnélküli, és fantáziátlan. Ehhez hasonló megoldásokkal az LBA-ban sehol nem találkozunk, sőt vannak helyek, ahol a logikai feladványok úgy beleolvadnak a környezetbe, hogy az embernek kell öt perc, amíg leesik, hogy itt gondolkodni kéne, nem pedig ész nélkül menni. Ezek a rejtvények sosem túl nehezek, de nagyon jól aláfestik a játék hangulatát. Egy ilyen feladvánnyal találkozunk például az ősök templomában, ahol egy vasúti sín váltóit kell úgy irányítani, hogy a mozdony jó időben jó helyen legyen, vagy a citadella szigeti raktárban, ahol a jetpackünket kell előásni az épület mélyéről.
Elakadni nem nagyon lehet a játékban,
mivel a karakterek, amelyekkel találkozunk, többnyire elég pontosan elmondják,
hova kell mennünk, mit kell csinálnunk, és mindezt természetes
szövegkörnyezetben teszik. Nincs például olyan beszélgetés, hogy a Nitromecapenguint
a citadella szigeten találod a boltban, ami pont annyi pénzbe kerül, mint
amennyit a bolt előtti kukában találsz, és véletlenül pont tudom, hogy alkalmas
lesz következő ellenfeled legyőzésére, akiről én amúgy semmit nem tudok. Ha
azonban még sem volna minden tiszta számunkra, a holotérképünkön többnyire
piros nyilacska jelzi, hol kell kibontakoztatnunk tudásunkat.
A kalandelemek után térjünk át a játék akciórészének tárgyalására! Az akciójátékok manapság annyit jelentenek: öld meg, darabold fel, henteld le. Itt ilyesmiről szó sincs. Az tény, hogy le kell győznünk az ellenfeleinket, de szögekkel kivert lánc, shotgun és BFG helyett a fegyverzetünk dobónyilakból, egy köpőcsőből, a lasztiból és mindenki kedvencéből, a Nitro Meca-Penguinből áll. Gondolom, sokak feje fölött ott a világító kérdőjel, hogy vajon mit tudhat ez a rejtelmes tömegpusztító fegyver. Nos, ez a csoda nem más, mint egy kulccsal felhúzható mechanikus pingvin, melyet a földre helyezve, az pár lépés megtétele után szétrobban nagyon jópofa dolog!
Ellenfeleink se gonosz mutánsok három
szemmel és egyéb gusztustalan kinövésekkel, hanem kezdetben kígyók, ürgék, majd
a játék második felében ijesztőnek egyáltalán nem nevezhető földön
Twinsunon-kívüliek. Ütéseink hatására nem loccsan ki rögtön az ellen agya,
hanem, ahogy annak rendes rajzfilmben lennie kell, csillagok ugrálnak a feje
körül, ahogy a miénk körül is, ha rosszul járunk harc közben. A csillagok
azonban egy másik fontos dologra is felhívják a figyelmet: csak az az ellenfél legyőzhető,
amelyiket, ha megütjük, megdobjuk, ilyen látványhatást produkál. Ezt azért
fontos tudni, mert a játék kezdetén lasztink még elég gyenge, így az erősebb
ellenfelekre hatástalan, azonban, ahogy haladunk előre, a mágia újabb
szintjeinek elérésével végül már minden rosszarc legyőzésére képesek leszünk. Ennek
az erőszakmentes harcrendszernek, plusz a fegyverek és az opponensek
változatosságának köszönhetően a játék minden korosztály számára egyaránt
élvezhető és fogyasztható, ugyanakkor ugyanazt az élvezetet nyújtja, mint más
játékok, ha nem többet. Az ellenfelekre ugyanaz az egység és környezetbe illeszkedés
jellemző, mint a kalandelemekre. Személyes kedvenceim a sivatag sziget
rejtelmes idegenjei voltak, akik békésen olvasták újságukat, majd, ha túl közel
mentünk hozzájuk, nyugodtan összehajtották a lapot, elrakták azt, majd a
zakójukból előhúztak egy pisztolyt és elkezdtek lövöldözni ránk.
Azt hiszem el amit látok, de olvasni utálok
Lehet hogy csak az én személyes heppem, de hülyét tudok attól kapni, amikor egy játékban a karakterek szövegének csak az első pár mondata hangzik el hallható formátumban, a többit pedig nekünk kell elolvasni. Egy játék nyújtotta élményhez hozzátartoznak a karakterek szinkronhangjai is, éppen ezért a szövegeknek csak egy részét szinkronizálni olyan, mint kerékbilincset kapni a kocsinkra: felettébb idegesítő, de nem lehet ellene semmit tenni. Ez a hiba sajnos még manapság is sok játékban fellelhető, pedig akkora ördöngösség nem lehet a dologban, mivel az LBA készítőinek sikerült az összes párbeszédet színészekkel felvenni és mindezt egy CD-re rátenni. A titok nyitja nagyon egyszerű: a párbeszédek rövidek és lényegre törőek. Nem bérelték fel Chuck Norrist, hogy mondja fel a harmadik főellenség első mondatának a felét, így maradt pénz húsz másik színészre, akik hangjukat kölcsönözték a játék többi szereplőjének. A karakterek szinkronhangjai nagyon passzolóak, érzelemmel teltek, és érthetőek.
Ha már a hanghatásoknál tartunk, érdemes a zenéről és az effektekről is pár szót ejteni. A muzikális élmény nagyon kellemesre sikerült. Minden helyszínen az adott helyhez passzoló muzsika szól, melyet játékon kívül is jó hallgatni. Sok szám ismerős lehet az első részből, de nagyon sok az új is (összesen félórányi). Ennyi remek audiohatás közt a hangeffektekkel lehetünk egyedül picit elégedetlenek: ezeknek a tárháza ugyan szintén nem szűkös, azonban a hangok kicsit túl mesterkéltek és primitívek.
Anya, vegyél nekem egy B13-at, B82-t, és egy B84-et!
DarA játék irányítása, mint a legtöbb kortárs játéknak, mellőzi az egeret. Twinsent a nyilakkal terelgethetjük a négy égtáj irányába, a szóköz és az Enter megnyomásával hajthatunk végre különböző akciókat, és az első négy funkcióbillentyűvel válthatunk a mozgásstílusok között. A rendszernek egy komoly hibája, hogy fegyvereink mind a készletbe kerülnek, és nem tudunk gyorsbillentyűkkel váltani köztük, pedig sokszor nagyon praktikus lenne, mint például CS-ben a vásárlásnál. A másik rossz dolog, hogy sem életerőnket, sem varázserőnket nem jelzi ki semmi játék közben, ennek megtekintéséhez egy külön menüt kell elővarázsolnunk (ezeket a hibákat a játék még az Alone in thek sorozatból örökölte).
Végtelen történet
Nehéz az LBA-ról teljes képet adni anélkül, hogy az ember a teljes történetet elmesélje, mégpedig azért, mert az egész egy szenzációs egészet alkot, amelyből nem lehet csak úgy apró motívumokat kiragadni, mert azzal csak épp a játék nyújtotta élmény egy részét tudjuk megosztani másokkal. A sztori hosszára sem lehet panaszunk; az események három bolygón és azoknak rengeteg szigetén játszódnak, így ha leírás nélkül ülünk le a játék mellé, akkor jó pár hétig elleszünk vele, az igazi megszállottak azonban a történet fő szálának kisebb hibáit kihasználva egy óra leforgása alatt is képesek végigvinni. Itt azonban olyan megszállott embercsoportról beszélünk, akik boldogan jelentették ki pár éve, hogy összesen két olyan épület van a játékban, amelynek nem sikerült a tetejére feljutniuk; ugyanez a közösség petíciót is adott be a játék harmadik részének elkészítésére, azonban a várva várt folytatás sajnos valószínűleg már soha nem lát napvilágot, és soha nem ismerhetjük meg Twinsen kisfiát...
