A generációváltást valaki mindig megszívja: ha konzolokról van szó, akkor egy gyár, ha a játékiparról, akkor stúdiók és kiadók tömkelege, ha pedig videojátékról, akkor komplett műfajok. A kilencvenes éveket meghatározó repülőszimulátorok és kalandjátékok úgy tűntek el az évtized végére, mintha üldözték volna őket, a platformerek pedig az elmúlt tíz évben gyakorlatilag csak a Nintendo-gépekre korlátozódtak, és senki sem tudja, miért. Xbox 360-on nem akciójátékot legalább annyira nehéz volt, mint konzolokon RTS-t – persze mint a legtöbb folyamat, ez is ciklikus, vagyis a lejtmenet után elkerülhetetlen, hogy a görbe elkezdjen felfelé indulni. Kalandjátékból ma már legalább annyi kerül a piacra egy évben, mint 15 évvel ezelőtt, és repülős cuccból is akad bőven, mégis egy egykoron patinás sorozat elképesztően durva pofára esése (SimCity) és egy eddig gyakorlatilag tényezőnek nem számító apró csapat tündöklése kellett ahhoz, hogy a városépítős játékok megint a rivaldafénybe kerüljenek. Tömegtermelésről, túlkínálatról persze nem beszélhetünk, a Cities: Skylines alig pár hónapja jelent meg, előtte pedig maximum a jóval kisebb léptékben gondolkodó Banishedért lelkesedhettünk, és ki tudja, mit hoz a jövő. Ha a Lethisből indulunk ki, akkor klasszikusok rebootolását.
AZ ŐSÖK NYOMÁBAN
A Lethis: Path to Progress ugyanis le sem tagadhatná, hogy az Impressions Gamestől lesett el mindent, amit csak tud. Ha a név nem mond esetleg semmit, az nem feltétlenül a véletlen műve: az 1989-ben, az amerikai Cambridge-ben alapított stúdió 2004-ben csődbe ment, előtte pedig kizárólag rétegjátékokat gyártott – Lords of the Realm néven egy körökre osztott stratégiai játéksorozatot, Caesar címke alatt pedig, nem fogjátok kitalálni, egy városépítős stratégiát. A Caesar – nem meglepő módon – a Római Birodalomnak állított emléket, a SimCity formulát történelmi hangvétellel és harccal fejelve meg. Az elsődleges feladat természetesen a városépítés volt, a semmi közepén húzva fel egy népes települést, erős alapokon nyugvó gazdasággal, gördülékeny termeléssel és persze egy folyamatosan készenlétben lévő hadsereggel, mely nem csupán a támadó barbárokat verte vissza, de esetenként hódítani is indult, új területekkel gyarapítva a császár udvarát.
A Caesar-sorozat sikerének csúcsát egyértelműen az 1998-as harmadik résszel érte el, amely tökéletesítette a formulát, a városépítős címek ezen válfaja ezzel vált olyan sablonná, amire aztán az Impressions ráhúzott két extrémen sikeres rókabőrt: az 1999-es Pharaoh a fentieket kínálta Egyiptomban, míg az ezt egy évvel követő Zeus mindezt a görög mitológia világában. Sajnos az Impressions ezt követően nem tudta megismételni egyik sikerét sem és 2004-ben bezárt, ezzel pedig teljes egészében eltűnt a Caesar-família. Eddig.
RÁZVA, NEM KEVERVE
Hiszen ha a Zeus és a Pharaoh átskinezés volt, akkor a Lethis: Paths to Progress is pontosan ugyanilyen. Bár az Impressions gárdájának semmi köze hozzá, pontosan úgy működik, mintha a Caesar-formulát vették volna elő, ezúttal a steampunkot használva témának és korszaknak. Mivel a legutóbbi Caesars-játék óta is 12 év telt el, ez egyáltalán nem baj, bár azért muszáj leírni, hogy ami 16 éve tökéletesnek tűnt, az azért közel két évtizeddel később, egy teljesen más közönségnek már nem feltétlenül fog katartikus élményt hozni, különösen, mert olyan szabályok közé szorít, melyek önmagukban is kifejezetten furcsának mondhatók, magyarázat nélkül pedig egyenesen frusztrálóak.
A Lethisben pedig két dolog van: furcsa szabályok és a magyarázat szinte teljes hiánya. Bár az öt részre szabdalt, akár 2-3 órát is felemésztő tutorialban elég jól el lehet sajátítani a városépítés egyes elemeit, de maga a formula olyan sablonra épül, amit azért egy modern városépítős játékon nevelkedett ember nehezen vesz be. Ilyen például a zónázás teljes hiánya: a Lethisben minden térkép egy nagy, természetes akadályokkal körbevett terület, amin azt csinálsz, amit csak akarsz. Az azonban egyáltalán nem mindegy, mikor, mit és hogyan. Nem működő, néptelen és éhező települést a legkönnyebb dolog létrehozni, és akár sok-sok óra gyakorlás után is előfordul, hogy egyszerűen nem tud elindulni a város a fejlődés útján.
Az ok: ahogy a Caesars-sorozat, úgy a Lethis is az utak körül forog. Az utak szolgálják ki a házakat, ezeken közlekednek az alapvető szolgáltatásokat – víz, tisztaság, élelem – nyújtó hozó épületek alkalmazottai. Azonban ezen épületek kizárólag egy értelmezhetetlen méretű zónát fednek le – az is simán elképzelhető, hogy egy mosoda mögött lévő sikátor már nem tartozik a mosoda hatósugarába, és ennek az ellenkezője is, mikor mondjuk, a város szélén lévő épületfenntartó elgyalogol a település másik végébe, persze tök feleslegesen. A kulcs a lehető legkevesebb kereszteződés használata, illetve úgynevezett utak (??? - ]{r.) lerakása, amelyek korlátozzák, hogy a szolgáltatásokat terjesztő emberek (vízhordók, művészek) mely utakat és az azok mellé rakott házakat látják el.
Bonyolultnak hangzik? Igazából az is, főleg, mert a Lethis küldetései, leírásai egyáltalán nem hangsúlyozzák ezt ki, sőt, tévútra terelnek – például folyamatosan jön az üzenet, hogy kevés a lakos, amire egyértelmű reakció új házakat építeni, ez azonban a legrosszabb döntés: a Caesar-formula másik eleme az, hogy minden lakóház fejlődik, és így nő a kapacitása. Vagyis aki több lakost akar, annak nem új házakat kell felhúznia, hanem a meglévők szintlépését kell megalapoznia. Szerencsére a házakra kattintva mindig látható, épp mire van szükség (mosodára, színházra, kocsmára, újságosra), így legalább a játék ezen része tiszta, de még így is könnyű bakot lőni, főleg a termelés területén. Ez az a pont, ahol egyáltalán nem lett volna rossz egy kis innováció, mert a Lethis közel sem intuitív, különösen ha a későbbi pályák teljesítéséhez képbe kerül az ipar, ahol aztán tényleg bonyolódnak a dolgok, mert még az étkezőeszköz-gyár elindításához is vagy három nagy lépés kell, később pedig a követelmények száma szinte exponenciálisan nő, különösen, mikor megjelenik a gőz, mint nyersanyag, amit ki kell termelni, feldolgozni, aztán egy baromi irritálóan működő csőhálózattal eljuttatni a fogyasztókhoz. Ráadásul a steampunk téma miatt adná magát, hogy sok ilyen típusú épület legyen, ezzel szemben van úgy kettő, ami elképesztően durván kihagyott ziccer, hiszen így a Lethis alig több, mint egy, az ipari forradalom hajnalán lévő városépítős játék, egy-két extrával megfejelve.
Félreértés ne essék, nem a tanulással vagy a sablontól való eltéréssel van a baj, hanem azzal, hogy a Caesar óta eltelt két évtized, a játékok fejlődtek, felnőtt két új generáció, melyek nem feltétlenül fognak tudni mit kezdeni a Lethisszel rendes magyarázat nélkül, pedig lehet, hogy imádnák. Mert alapvetően egy borzasztóan szerethető, rettenetesen jól kinéző, nagyon hangulatos és kifejezetten addiktív élmény, amely tökéletesen imitálja a játékok aranykorának egyik legjobb sorozatát, csak nem tesz hozzá szinte semmit, amit pedig igen, azt sem dolgozta ki eléggé. De ha valami, hát ez mindenképp megérdemel egy esélyt és egy folytatást, hogy az legyen a mostani játékosoknak, ami a Caesar, a Zeus és a Pharaoh volt nekünk, régi motorosoknak.
