Huppanjunk be egy időgépbe, és állítsuk be a naptárat olyan 2005 magasságába. Mire átérünk a féregjáraton, a kabinból kiszállva azt láthatjuk, hogy a konzolok mezsgyéjén a Playstation 2 uralkodik (a hetedik generációs gépek érkezése előtt vagyunk), a roppant széles spektrumon mozgó felhozatalban pedig előkelő helyen állnak a térbeli platformjátékok. A zsánernek egyfajta aranykorszaka volt ez. A Ratchetek és konkurenseik idősíkjában rengeteg ugrabugra cím jelent meg, melyek általában még akkor is korrektül teljesítettek, ha semmi különös extrát nem tudtak felmutatni. Ilyen játék volt a Legend of Kay is, amely a stílusos művészi kivitelén kívül nem sok egyedit vagy újszerűt adott a közönségnek, mégis sok játékos (és a sajtó is) általában pozitív élményeket kötött a harcművész kandúr kalandjaihoz.
AZ EREDETI JÁTÉK ÉRDEMEI
A Legend of Kay tehát egy teljesen sztenderdnek mondható, letisztult platformjáték. Annak idején még nem volt divat túlbonyolított RPG-elemekkel, kraftolással vagy hasonló marhaságokkal teleerőltetni minden játékot. Ennélfogva Kay kalandjai is leginkább a klasszikusan lineáris, pályáról-pályára haladós ügyességi akciójáték formátumhoz hasonlítanak, ahol kincseket gyűjtögetünk, feladványokat oldunk meg, és természetesen környezeti akadályokat küzdünk le agilis hősünkkel. Az LoK egyik legütősebb eleme a harcrendszere, amely a korát és az akkori szokásokat is vastagon lekörözte. Jelen esetben nem elég máriózni, azaz az ellenfelek fejére ugrani. Itt a pozitív és a negatív karakterek is a Távol-Kelet változatos harcművészeti ágain nevelkedtek, így a csetepaté is jól kifundált kombókon és speciális mozdulatokon nyugszik. Cirmosunk cséphadarni is tud természetesen, de az egyre komplexebb és nagyobb csapatokban érkező ellenfelek ellen nem árt bevetni a speckókat, és az Arkham-sorozat (!) előfutárának tekinthető kombórendszert. A pozitívumok sorát erősíti, hogy cikkünk tárgya nem egyestés játék, és alacsony árához képest tisztességes tartalommal bír. Szokatlanul kerek íve szintén értékelendő – ez manapság azért nem mindig mondható el a pillanatnyi élmények egymásutánját hajszoló modern játékoknál.
A RESTAURÁTOR MUNKANAPLÓJÁBÓL
Az eredeti verzió alatt dohogó Renderware motor annak idején roppant elterjedt volt, ebből kifolyólag az igényes megjelenéssel tudtak a fejlesztők leginkább kitűnni a tömegből. Kay természetesen mit sem vesztett a bájából, ráadásképp a textúrákat, a karaktereket és a bevilágítást is felcicomázták a készítők, így nem csak a nagyobb felbontás jelenti a felújítás lényegét. Sajnos manapság már kicsit elszaladt az idő a program jellegzetesen PS2-es látványvilága mellett, így esztétikai élménnyel leginkább azok számára bír majd a játék, akik ebben a jellegzetességében a retró jellegű szépséget látják, nem pedig az elmaradottságot. Amúgy nincs miért szégyenkeznie: nem csúnya a látvány, csak a prezentáció (beleértve a lapos audioszekciót is) nem a mai shader-vadász közönség kényeztetéséhez lett igazítva.
VEGYEM, NE VEGYEM?
A kérdés teljesen releváns abban az esetben, ha a kedves olvasó eljutott idáig a cikk olvasása közben. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a mostanában alulreprezentált műfaj vagy épp a játék művészi kivitele megragadta a figyelmét. Ebben az esetben ne tévesszen meg senkit a végső pontszám. A Legend of Kay ugyanis jól játszható és a mai napig élvezhető darab, aminek az a legnagyobb hibája, hogy kissé középszerű, súlytalan és semmi tekintetben nem mutat olyat, ami több lenne a kellemes retrózásnál. Ennek tudatában nem is nagyon lehet melléfogni vele. Ha azonban úgy állunk neki, hogy márpedig itt valami modern kis ugrabugrát várunk – nos, úgy könnyen rossz lóra… pardon, macskára tehetünk a Legend of Kay Anniversaryvel.
