A Neocore Arthurja úgy két éve emelte magasba az Excaliburt, és rögtön utat is vágott az értő közönség szívéhez. A játék a real time stratégiai alapok mellett – a Total Warral való hasonlatosság itt megbocsátható bűn – nem nélkülözte a varázslatokat és a szöveges küldetéseket, utóbbiak ráadásul jóféle szerepjáték mellékízt hoztak az unalomig ismert mondakörbe. Az egyébként igencsak kellemes DLC-kből aztán rendre hiányoltuk is a történetmesélést, a kalandozás pergamenekre felrótt gyöngyszemeit, ám a Fallen Champions most tokostul hozza vissza ezt az élményt. Az önállóan futtatható kis pakk ugyanis kizárólag erre az egyetlen elemre építkezik.
Felejtsük el Arthur birodalmát, a Kerekasztalt, és a folyton nyavalygó, tutujgatásra vágyó alattvalók halmazát, aztán a teljes agymosás után tekintsük le a három hősre, akiket észak baljós erdeibe (Cumbria) vetett a végzet. Sir Lionel bájos kedvesét elragadta a Vörös lovag, ezen sok magyaráznivaló nincs, uccu lóra, és szerezzük vissza a szüzet (reménykedjünk hogy ezen státusz nem csorbult időközben). Drest, a sámán, látomásait követve érkezik ugyanerre a vidékre, ám ő nem holmi fehérszemélyek után szaladgál, hanem népe (a pikt őslakosság) régi dicsfényét készül visszaállítani. A Siddhe úrnőjét, Lady Corrigant pedig az elveszett otthona utáni vágy hozta a rengetegbe – Tir na nÓg kapuját keresi. Az út mindhármuk számára ki van jelölve – nem térhetsz le, nincs építkezés, semmi molyolás, csak a három hős (tetszés szerinti sorrendben megközelíthetők), három különböző útvonal, 3-3 küldetés, és a játék végén, a hegy csúcsán összefutnak a szálak egy epikus csatában. Minden stáció szöveges kalandozással kezdődik, többnyire egy helyszínt járunk körbe a „menj északra”, „nézz körül az elhagyott kunyhónál” és hasonló utasítások kijelölgetésével. A játék persze nemcsak ebből áll, helyenként fontos és veszélyes döntési szituációkba is beleszaladunk, például Lady Corrigant egy ízben egy töpörödött vénember kis híján lezúzta, ám végül a Siddhe bűverő győzött, csak ugye ha a vérünket adtuk a varázslathoz, akkor gyenge életerővel, ha pedig a mágiánkat, akkor csekély mannakészlettel vághattunk neki a következő pályának. Persze nem minden a harc, a könyörületesség is mindig elnyeri jutalmát, így ha egy magányos óriás áll a kereszteződésben, nem feltétlenül kell ott helyben felkoncolnunk, mert remek segítő is válhat belőle.
Az olvasás hasznos…
A szépen illusztrált szöveges részekben azért is érdemes jól elmélyedni, mert a válaszaink függvényében csatlakoznak hozzánk más hősök, és ekképpen gyűjthetünk szövetségeseket (értsd sereget), kutathatunk fel mágikus tárgyakat. A csata előtt aztán a hős beillesztheti a relikviákat az eszköztárába, eloszthatja a képességpontjait, és ezzel le is tudtuk a kalandozást, máris ugrunk a stratégiai részre. A feladatok szerepjátékszerűek, azaz lehetetlennek tűnő feladatok maroknyi katonára kiosztva. A hős szerencsére komoly segítségeket kap a harcmezőn világító pontoknál, a zöldeknél például felgyógyíthatja az embereit, a kékek pedig a mannás benzinkutak. A sereg mérete a csonthalmoknál felélesztett harcosokkal felduzzasztható, ámbár ez a bővítési lehetőség csak 1-2 pályán él, többnyire a képességekkel vagy a stratégiai pontokon elérhető varázslatokkal kell operálnunk. A küldetések ugyan gyorsan megoldhatóak, de legalább elmondhatjuk róluk, hogy egyediek.
Az egyik pályán például a szellemhaderő és a napszakok váltakozása van párhuzamba állítva, és a fényes időszakokban mindig a biztonságos zónákba kell vinnünk a sereget. A mély szakadékkal és a felette átívelő három híddal tarkított tereprészletnél az egyik leomlasztható átjárót dicsérném, bár a grafikai megvalósítás színvonala hagyott némi kívánnivalót maga után. Az egyik legrövidebb, de kétségtelenül legötletesebb szakaszt pedig Drest sámán kapta, nevezetesen hogy sávokban áztatta be a mezőt sűrű, ragacsos olajszármazékkal, és az üldözőket maga mögé csalva ropogósra sütögethette mindet.
Fallen Champions…
A látvány nem változott, és a stratégiai rész formációkban lezajló ütközetei is a King Arthur kezelőfelületén belül maradtak, e téren nincsenek meglepetések. A hegyen-völgyön mozgó alakzatok azonban az alapmű hibáit jócskán felerősítették, a retardált domborzatkövető kamerakezelést például szívesen végigrugdosnám virtuálisan minden törésvonal mentén. A formációk felállítása és pozícionálása, no meg találkozása az ellenséggel még mindig messze van a tökéletestől. A nehézségi fok sem babapiskóta, erre tessék felkészülni, de mielőtt megfeszülnénk, hipp-hopp máris lefejeljük a vége táblát, ugyanis négyórányi játékidőnél többet nem tartogat a pakk. Úgy érzem, el voltunk kényeztetve, és most hiába mozgunk alacsony árkategóriában (10 USD), az eddigi DLC-khez mérve ez „csupán” egy rövid kivonat három felvonásban, és a szavatosságra se tenném le a nagyesküt.
