Szép, szebb, Joint Task Force
Ha láttál már látványos stratégiai játékot, azt javaslom, gondold újra: mindenféle elfogultság nélkül állíthatom, hogy a Joint Task Force grafikai szempontból nem talál vetélytársra. Ott van rögtön a terep, amin akcióinkat vezényelhetjük: nyoma sincsen elnagyolt-elkent textúráknak, oda nem illő, a látképtől elütő tereptárgyaknak, hangulatromboló, igénytelen részleteknek. Minden egyes pálya ügyesen, látványosan megkomponált darab, valóságos felüdülés az utóbbi idők taktikai cuccaiban viszont látott kissé kopottas megjelenítéséhez képest. Ha ez még nem volna elég: az összes épület, a tereptárgyak nagy része, ezek a gyönyörű, aprólékosan kimunkált objektumok mind elpusztíthatók, hogy azután izgatottan hátradőlve lássuk, mit tesz a fizikai motor egy taktikai játékban. Akcióink során természetesen nem csak a környezetet tanulmányozhatjuk, de irányíthatjuk a különböző egységeket is. Magam is meglepődtem, de sem a játékban látott különböző járművekről – legyen szó dzsipről, vagy éppenséggel a felszerelést szállító helikopterekről – sem a gyalogosokról nem lehet negatívan nyilatkozni. Ezeknél a részleteknél is kidomborodik az igényes modellezői munka (akár csak a tájra, ezekre is élmény ránézni), másrészt a fizikai motor teljesítménye. Az ellenfelek – és a saját katonáink – rongybaba-fizikával esnek össze, vagy repülnek szét egy-egy erőteljesebb detonáció hatására, járműveink tökéletesen – és zötykölődve – haladnak át a talajegyenetlenségeken, vagy éppenséggel rombolják le az útjukba kerülő kunyhókat, vagy éppen villanyoszlopokat. A küldetések közepette a híradó folyamatosan új információkat szolgáltat a bal felső sarokban, ténykedésünk alatt a dolgukat végző más egységek repülői húznak el az égen, miközben időnként felhők takarják el a napot, hogy szakadó esőt borítsanak a legváratlanabb pillanatban a játékos nyakába: a látvány tehát önmagáért beszél.
A zenei aláfestés miatt ismételten meg kell emelnem a kalapomat a készítőgárda előtt. Bár elég kevés dallam csendül fel, amiket hallunk, tökéletesen alkalmasak arra, hogy a háttérből megadják a külcsínnel már megteremtett alaphangulatot, és még erőteljesebbé, átütőbbé varázsolják azt. A hangeffektek is kellemesek, megfelelő hangrendszerrel megtámogatva a háború valósággal körülöttünk zajlik, a mélynyomó egy percig sem pihen: hol egy robbanás reszketteti meg a környék ablaküvegeit, hol egy tank lánctalpainak keserves nyekergése hozza ránk a libabőrt: aki ezzel foglalkozott, ismételten piros pontot érdemel. Azonban semmi nem lehet tökéletes, és ez bizony a Joint Task Force esetében is igaz: még nem tudjuk, lesz-e szinkronizált verzió a játékból, de azt sajnos ki kell jelentenünk, hogy nem lesz nehéz felülmúlni az angol szereplők hangjait. Az embernek végig olyan érzése van, hogy hozzáértő színészek helyett maguk a készítők olvasták fel a szövegeket: van, hogy szinte hallani, ahogy két mondat között a beszélő végighúzza a kezét az elé terített papíron, máskor pedig olyan túlhangsúlyozott, erőltetett, kezdő színészekre valló hanghordozás üti meg a fülünket, hogy kellemetlenül érezzük magunkat a beszélő helyett is. A küldetések közötti eligazításokat adó férfihangok tulajdonosai annyira kőkeménynek próbálnak tűnni, hogy a hallgató reflexszerűen azokra az időkre gondol, amikor egy-egy iskolai előadáson tíz-tizenkét éves gyerekek próbálják meg drámaian előadni a Rómeó és Júliát. Persze, mondhatnátok, ez nem művészfilm, de higgyétek el, komoly problémát jelent, ha az embert folyamatosan kizökkentik a hangulatból a játékban hallható párbeszédek. Egységeink válaszhangjai ugyan már jóval normálisabbak (itt-ott egy kellemes akcentusba is belegyalogolunk), de ez sem feledteti a főbb szereplők siralmas teljesítményét.
(Há)borúra derű
Alapjában véve a játék a klasszikus, vértizzadós taktikai programok legújabb generációjának képviselője (a legendás Commandos unokája talán), ötvözve a már régóta jó barátként üdvözölt elemeket kellemes, izgalmas újításokkal. Irányítás gyanánt megmaradt a jó öreg „bal klikk kijelöl, jobb klikk végrehajt” megoldás. Apropó, megszokás: rögtön szóba is kerülhet az általam csapatkapitánynak becézett „hősök” rendszere. Menet közben gyakran bele fogunk botlani ezekbe a fickókba, és több okból is fontos, hogy vigyázzunk rájuk: egyrészt egyjátékos módban haláluk a küldetés végét jelenti, másrészt ők azok, akik képesek manipulálni csapataink létszámát: járműveket, gyalogos katonákat rendelhetnek maguk mellé, akiket azután támogathatnak különböző képességeikkel. Minden egység a pályán képes a megölt ellenfelek után kapott tapasztalati pontjaiból szinteket lépni, a hősöknél pedig ez különösképpen fontos momentum. Míg a pályán mozgó általános egységek fejlődése leginkább hosszútávon jelentenek sokat az egyjátékos küldetések során (hiszen két misszió között a legjobb fickókat előléptethetjük, így hozva őket magunkkal a következő feladathoz), addig a csapat vezetőinek újabb és újabb képességei csatákat dönthetnek el: kedvenceink növelhetik életerőpontjaikat, gyógyíthatják magukat, bónuszokat adhatnak a körülötte tartózkodó speciális egységeknek, és így tovább.
Apropó, egyjátékos kampány: a küldetések során súlyos problémát jelenthet számunkra a média jelenléte. A program készítői megpróbálták a játékosnak átadni azt az érzést, amit egy valódi, a Közel-Keleten harcoló harci alakulat vezetője élhet át a CNN mindent látó kamerái előtt: a televíziós stáb ugyanis sokszor a tyúkszemünkre léphet. Ha véletlenül civileket mészárolunk le, mindezt úgy, hogy egy arra járó újságíró esetleg látja, a pénzünk erőteljesen megcsappan, már pedig ebben a játékban ez jelenti az egyetlen nyersanyagot: segítségével új egységeket rendelhetünk magunknak – amelyek helikopterrel, vagy éppenséggel repülőgéppel érkeznek meg a háború poklába. Alaposan meg kell fontolni, hogy mennyire is vagyunk véresszájúak: a civilek ugyanis teljesen véletlenül is a tűzvonalba kerülhetnek, és ha ez az apró baleset sűrűn megtörténik, azon kaphatjuk magunkat, hogy az anyagi támogatásunk vészesen megcsappant. Azért nem kell félnünk, a média nem csak negatív oldalával képviselteti magát (ha így lenne, minden bizonnyal alaposan lehordanám a fejlesztő srácokat) hanem kis televíziós bejátszásokkal is, amelyek részleteket árulhatnak el az adott küldetésről, sokszor juttatva a néha bizony tanácstalan játékost életmentő információhoz.
Miután ez taktikai játék, fontos, hogy lehetőségünk legyen az őrült lövöldözésen kívül erőteljes taktikázásra is – és megnyugtatok mindenkit: van. Az első, és leginkább üdvözlendő megoldás, hogy a kissé kaotikus játékokon felnevelkedett klikkelőbajnokok mellett a megfontoltabb stílusban játszó stratégák is megtalálhatják számításaikat a Joint Task Force-ban: a Space lenyomásával az időt le lehet állítani, ezzel adva lehetőséget arra, hogy parancsainkat egyesével kiosszuk; átlássuk, és mérlegeljük a felmerülő új szituációkat. Miután nincs épületekkel, gyártással, nyersanyaggyűjtéssel való pepecselés, és igazából a defenzív taktika is halálra van ítélve (jól is néznénk ki, ha két hadjárat között katonáink kórházakat, vagy városházát építenének), életfontosságú, hogy csapatainkat – legyen azok gyalogosok, vagy éppenséggel páncélosok – magunk mellett tudjuk, a lehető legkisebb veszteség mellett. Ezzel természetesen tisztában voltak a Most Wantedben dolgozó srácok is, ezért mind a járműveinket, mind az embereinket lehetőségünk van gyógyítani: előbbieket a szanitécek tudják fitt állapotba hozni, utóbbiakat pedig egy speciális jármű segítségével pofozhatjuk ki. Ez a gép egyébként többek között képes arra is, hogy a környéken bóklászó négykerekűinket felfegyverezze, ezért belátható, hogy az egyik legjobb barátunk lesz a harcok során.
Bár egy ilyen típusú játéknál a kampány másodlagos, azért érdemes egy bekezdést szentelni rá. A történet szerint a felvilágosult nyugati hatalmak egy szövetséget hoznak létre – nevét lásd a játék címében – hogy végleg pontot tegyenek a terrorizmus, a diktátori elnyomás, egyszóval minden olyasmi végére, amire csak egy jó szövetség pontot szeretne rakni. Főhősünk az ex-CIA ügynök Jack Bauer... akarom mondani, O'Connell, aki be akarja bizonyítani feletteseinek, hogy milyen jó katona. Jól sejtitek, az ő történetét izgulhatjuk végig, miközben átrágjuk magunkat a különböző nehézségű pályákon. A kissé lassúcska, háttérbe szoruló történetért cserébe még a stílushoz képest is élvezetes és változatos küldetéseket kapunk (szám szerint 21-et) így aki kizárólag a játék ezen részét szeretné alaposan kivesézni, talál magának megfelelő szórakozást – már amennyiben kötélidegekkel rendelkezik, mert arra már most felhívom mindenki figyelmét, hogy a játék nagyon nehéz. A többek között Szomáliában, Irakban és Boszniában zajló harcok során garantáltan vért fogunk izzadni, mert a fejlesztők nem aprózták el a nehézséget: néha már Commandos-szintű szívatás zajlik a képernyőn, nem ritka, hogy egy missziónak többször neki kell ugrani, és még a negyedik (ötödik, hatodik...) próbálkozás után sem sikerül átlátni, mi lehet a nyerő taktika.
Össznépi irtás
Persze nem szabad megfeledkeznünk a játék igazi ízét adó multiplayerről sem. Alapjában véve három játékmód áll rendelkezésünkre: Deatmatch, Domination, és Battle Royale. Ne tévesszen meg az első blikkre gyérnek tűnő felhozatal, a készítők ugyanis az egészet megbolondították egy „costume móddal”, ahol aztán minden apró részletbe beleszólhatunk, a kezdőtőkétől egészen az olyan elborult beállításokig, mint a Fog of War kikapcsolása, vagy a vérdíj, amelynek segítségével az elpusztított ellenfelek után készpénz üti a markunkat. Innentől fogva gyakorlatilag látható, hogy a lehetőségeink kis híján végtelenek, a beállításoktól függően ki lehet jelenteni, hogy két ütközet még csak hasonlítani se nagyon fog egymásra. Aggodalomra amúgy nincs ok: a többjátékos összecsapások tényleg a játékos tudásán, semmint a klikkelési sebességén múlnak, egy-egy jól megválasztott hadmozdulat még komoly túlerő ellen is győzelemre juttathat minket. Összesen nyolc másik játékossal mérhetjük össze az erőnket (maximum négy csapatban), a nyerő stratégiát pedig nem tankban mérik, tehát a stílus szerelmesei felkészülhetnek a hónapokig szórakoztató megoldásra.
Lassan kifutok a megadott oldalszámból, így már csak kisebb summázásra futja: mindent összevetve a Joint Task Force az utóbbi pár hónap egyik legjobb taktikai programja. Látványos, izgalmas, okos, és – ami talán a lényeg – pokoli szórakoztató, talán csak a hozzám fogható antitalentumoknak jelenthet problémát a már felemlegetett nehézség. Első munkának mindenesetre bőven jó, reméljük, hogy sokat hallunk – és kapunk – még ettől a fejlesztőbrigádtól.
Ha láttál már látványos stratégiai játékot, azt javaslom, gondold újra: mindenféle elfogultság nélkül állíthatom, hogy a Joint Task Force grafikai szempontból nem talál vetélytársra. Ott van rögtön a terep, amin akcióinkat vezényelhetjük: nyoma sincsen elnagyolt-elkent textúráknak, oda nem illő, a látképtől elütő tereptárgyaknak, hangulatromboló, igénytelen részleteknek. Minden egyes pálya ügyesen, látványosan megkomponált darab, valóságos felüdülés az utóbbi idők taktikai cuccaiban viszont látott kissé kopottas megjelenítéséhez képest. Ha ez még nem volna elég: az összes épület, a tereptárgyak nagy része, ezek a gyönyörű, aprólékosan kimunkált objektumok mind elpusztíthatók, hogy azután izgatottan hátradőlve lássuk, mit tesz a fizikai motor egy taktikai játékban. Akcióink során természetesen nem csak a környezetet tanulmányozhatjuk, de irányíthatjuk a különböző egységeket is. Magam is meglepődtem, de sem a játékban látott különböző járművekről – legyen szó dzsipről, vagy éppenséggel a felszerelést szállító helikopterekről – sem a gyalogosokról nem lehet negatívan nyilatkozni. Ezeknél a részleteknél is kidomborodik az igényes modellezői munka (akár csak a tájra, ezekre is élmény ránézni), másrészt a fizikai motor teljesítménye. Az ellenfelek – és a saját katonáink – rongybaba-fizikával esnek össze, vagy repülnek szét egy-egy erőteljesebb detonáció hatására, járműveink tökéletesen – és zötykölődve – haladnak át a talajegyenetlenségeken, vagy éppenséggel rombolják le az útjukba kerülő kunyhókat, vagy éppen villanyoszlopokat. A küldetések közepette a híradó folyamatosan új információkat szolgáltat a bal felső sarokban, ténykedésünk alatt a dolgukat végző más egységek repülői húznak el az égen, miközben időnként felhők takarják el a napot, hogy szakadó esőt borítsanak a legváratlanabb pillanatban a játékos nyakába: a látvány tehát önmagáért beszél.
A zenei aláfestés miatt ismételten meg kell emelnem a kalapomat a készítőgárda előtt. Bár elég kevés dallam csendül fel, amiket hallunk, tökéletesen alkalmasak arra, hogy a háttérből megadják a külcsínnel már megteremtett alaphangulatot, és még erőteljesebbé, átütőbbé varázsolják azt. A hangeffektek is kellemesek, megfelelő hangrendszerrel megtámogatva a háború valósággal körülöttünk zajlik, a mélynyomó egy percig sem pihen: hol egy robbanás reszketteti meg a környék ablaküvegeit, hol egy tank lánctalpainak keserves nyekergése hozza ránk a libabőrt: aki ezzel foglalkozott, ismételten piros pontot érdemel. Azonban semmi nem lehet tökéletes, és ez bizony a Joint Task Force esetében is igaz: még nem tudjuk, lesz-e szinkronizált verzió a játékból, de azt sajnos ki kell jelentenünk, hogy nem lesz nehéz felülmúlni az angol szereplők hangjait. Az embernek végig olyan érzése van, hogy hozzáértő színészek helyett maguk a készítők olvasták fel a szövegeket: van, hogy szinte hallani, ahogy két mondat között a beszélő végighúzza a kezét az elé terített papíron, máskor pedig olyan túlhangsúlyozott, erőltetett, kezdő színészekre valló hanghordozás üti meg a fülünket, hogy kellemetlenül érezzük magunkat a beszélő helyett is. A küldetések közötti eligazításokat adó férfihangok tulajdonosai annyira kőkeménynek próbálnak tűnni, hogy a hallgató reflexszerűen azokra az időkre gondol, amikor egy-egy iskolai előadáson tíz-tizenkét éves gyerekek próbálják meg drámaian előadni a Rómeó és Júliát. Persze, mondhatnátok, ez nem művészfilm, de higgyétek el, komoly problémát jelent, ha az embert folyamatosan kizökkentik a hangulatból a játékban hallható párbeszédek. Egységeink válaszhangjai ugyan már jóval normálisabbak (itt-ott egy kellemes akcentusba is belegyalogolunk), de ez sem feledteti a főbb szereplők siralmas teljesítményét.
(Há)borúra derű
Alapjában véve a játék a klasszikus, vértizzadós taktikai programok legújabb generációjának képviselője (a legendás Commandos unokája talán), ötvözve a már régóta jó barátként üdvözölt elemeket kellemes, izgalmas újításokkal. Irányítás gyanánt megmaradt a jó öreg „bal klikk kijelöl, jobb klikk végrehajt” megoldás. Apropó, megszokás: rögtön szóba is kerülhet az általam csapatkapitánynak becézett „hősök” rendszere. Menet közben gyakran bele fogunk botlani ezekbe a fickókba, és több okból is fontos, hogy vigyázzunk rájuk: egyrészt egyjátékos módban haláluk a küldetés végét jelenti, másrészt ők azok, akik képesek manipulálni csapataink létszámát: járműveket, gyalogos katonákat rendelhetnek maguk mellé, akiket azután támogathatnak különböző képességeikkel. Minden egység a pályán képes a megölt ellenfelek után kapott tapasztalati pontjaiból szinteket lépni, a hősöknél pedig ez különösképpen fontos momentum. Míg a pályán mozgó általános egységek fejlődése leginkább hosszútávon jelentenek sokat az egyjátékos küldetések során (hiszen két misszió között a legjobb fickókat előléptethetjük, így hozva őket magunkkal a következő feladathoz), addig a csapat vezetőinek újabb és újabb képességei csatákat dönthetnek el: kedvenceink növelhetik életerőpontjaikat, gyógyíthatják magukat, bónuszokat adhatnak a körülötte tartózkodó speciális egységeknek, és így tovább.
Apropó, egyjátékos kampány: a küldetések során súlyos problémát jelenthet számunkra a média jelenléte. A program készítői megpróbálták a játékosnak átadni azt az érzést, amit egy valódi, a Közel-Keleten harcoló harci alakulat vezetője élhet át a CNN mindent látó kamerái előtt: a televíziós stáb ugyanis sokszor a tyúkszemünkre léphet. Ha véletlenül civileket mészárolunk le, mindezt úgy, hogy egy arra járó újságíró esetleg látja, a pénzünk erőteljesen megcsappan, már pedig ebben a játékban ez jelenti az egyetlen nyersanyagot: segítségével új egységeket rendelhetünk magunknak – amelyek helikopterrel, vagy éppenséggel repülőgéppel érkeznek meg a háború poklába. Alaposan meg kell fontolni, hogy mennyire is vagyunk véresszájúak: a civilek ugyanis teljesen véletlenül is a tűzvonalba kerülhetnek, és ha ez az apró baleset sűrűn megtörténik, azon kaphatjuk magunkat, hogy az anyagi támogatásunk vészesen megcsappant. Azért nem kell félnünk, a média nem csak negatív oldalával képviselteti magát (ha így lenne, minden bizonnyal alaposan lehordanám a fejlesztő srácokat) hanem kis televíziós bejátszásokkal is, amelyek részleteket árulhatnak el az adott küldetésről, sokszor juttatva a néha bizony tanácstalan játékost életmentő információhoz.
Miután ez taktikai játék, fontos, hogy lehetőségünk legyen az őrült lövöldözésen kívül erőteljes taktikázásra is – és megnyugtatok mindenkit: van. Az első, és leginkább üdvözlendő megoldás, hogy a kissé kaotikus játékokon felnevelkedett klikkelőbajnokok mellett a megfontoltabb stílusban játszó stratégák is megtalálhatják számításaikat a Joint Task Force-ban: a Space lenyomásával az időt le lehet állítani, ezzel adva lehetőséget arra, hogy parancsainkat egyesével kiosszuk; átlássuk, és mérlegeljük a felmerülő új szituációkat. Miután nincs épületekkel, gyártással, nyersanyaggyűjtéssel való pepecselés, és igazából a defenzív taktika is halálra van ítélve (jól is néznénk ki, ha két hadjárat között katonáink kórházakat, vagy városházát építenének), életfontosságú, hogy csapatainkat – legyen azok gyalogosok, vagy éppenséggel páncélosok – magunk mellett tudjuk, a lehető legkisebb veszteség mellett. Ezzel természetesen tisztában voltak a Most Wantedben dolgozó srácok is, ezért mind a járműveinket, mind az embereinket lehetőségünk van gyógyítani: előbbieket a szanitécek tudják fitt állapotba hozni, utóbbiakat pedig egy speciális jármű segítségével pofozhatjuk ki. Ez a gép egyébként többek között képes arra is, hogy a környéken bóklászó négykerekűinket felfegyverezze, ezért belátható, hogy az egyik legjobb barátunk lesz a harcok során.
Bár egy ilyen típusú játéknál a kampány másodlagos, azért érdemes egy bekezdést szentelni rá. A történet szerint a felvilágosult nyugati hatalmak egy szövetséget hoznak létre – nevét lásd a játék címében – hogy végleg pontot tegyenek a terrorizmus, a diktátori elnyomás, egyszóval minden olyasmi végére, amire csak egy jó szövetség pontot szeretne rakni. Főhősünk az ex-CIA ügynök Jack Bauer... akarom mondani, O'Connell, aki be akarja bizonyítani feletteseinek, hogy milyen jó katona. Jól sejtitek, az ő történetét izgulhatjuk végig, miközben átrágjuk magunkat a különböző nehézségű pályákon. A kissé lassúcska, háttérbe szoruló történetért cserébe még a stílushoz képest is élvezetes és változatos küldetéseket kapunk (szám szerint 21-et) így aki kizárólag a játék ezen részét szeretné alaposan kivesézni, talál magának megfelelő szórakozást – már amennyiben kötélidegekkel rendelkezik, mert arra már most felhívom mindenki figyelmét, hogy a játék nagyon nehéz. A többek között Szomáliában, Irakban és Boszniában zajló harcok során garantáltan vért fogunk izzadni, mert a fejlesztők nem aprózták el a nehézséget: néha már Commandos-szintű szívatás zajlik a képernyőn, nem ritka, hogy egy missziónak többször neki kell ugrani, és még a negyedik (ötödik, hatodik...) próbálkozás után sem sikerül átlátni, mi lehet a nyerő taktika.
Össznépi irtás
Persze nem szabad megfeledkeznünk a játék igazi ízét adó multiplayerről sem. Alapjában véve három játékmód áll rendelkezésünkre: Deatmatch, Domination, és Battle Royale. Ne tévesszen meg az első blikkre gyérnek tűnő felhozatal, a készítők ugyanis az egészet megbolondították egy „costume móddal”, ahol aztán minden apró részletbe beleszólhatunk, a kezdőtőkétől egészen az olyan elborult beállításokig, mint a Fog of War kikapcsolása, vagy a vérdíj, amelynek segítségével az elpusztított ellenfelek után készpénz üti a markunkat. Innentől fogva gyakorlatilag látható, hogy a lehetőségeink kis híján végtelenek, a beállításoktól függően ki lehet jelenteni, hogy két ütközet még csak hasonlítani se nagyon fog egymásra. Aggodalomra amúgy nincs ok: a többjátékos összecsapások tényleg a játékos tudásán, semmint a klikkelési sebességén múlnak, egy-egy jól megválasztott hadmozdulat még komoly túlerő ellen is győzelemre juttathat minket. Összesen nyolc másik játékossal mérhetjük össze az erőnket (maximum négy csapatban), a nyerő stratégiát pedig nem tankban mérik, tehát a stílus szerelmesei felkészülhetnek a hónapokig szórakoztató megoldásra.
Lassan kifutok a megadott oldalszámból, így már csak kisebb summázásra futja: mindent összevetve a Joint Task Force az utóbbi pár hónap egyik legjobb taktikai programja. Látványos, izgalmas, okos, és – ami talán a lényeg – pokoli szórakoztató, talán csak a hozzám fogható antitalentumoknak jelenthet problémát a már felemlegetett nehézség. Első munkának mindenesetre bőven jó, reméljük, hogy sokat hallunk – és kapunk – még ettől a fejlesztőbrigádtól.
