Manapság egyre jobban el vagyunk kényeztetve a kisebb indie csapatok által kiadott hosszabb-rövidebb platformerekkel és metroidvaniákkal, és jelen tesztünk alanya, az Itorah is egy ezek közül. A német Grimbart Tales gondozásában készült program összességében remek bemutatkozó játék lett, pluszban pedig egy kis érdekesség: a hivatalos oldalon található leírás szerint a stúdió vezetője nem más, mint egy idős és bölcs borz, Grimbart. Igen, borz, aki kalandozásai során sok-sok érdekes történettel lett gazdagabb, ezek elmesélésére pedig megalapította a saját kis cégét. Ez alapján valószínűleg a későbbiekben is egyedi és kreatív játékokra számíthatunk majd tőlük, de ne rohanjunk ennyire előre, nézzük meg egy kicsit bővebben, hogyan is sikerült a csapat első alkotása.
Üdvözlet Nahucanban!
Az Itorah nevet nemcsak a játék, hanem ahogyan az sokszor lenni szokott, a főszereplőnk is viseli, aki úgy tűnik, hogy az egyetlen életben maradt ember ezen a világon. Kalandozásunk során egy kis betekintést nyerhetünk múltjába, de a fő történetszálat nem az önfelfedezés viszi előre, ugyanis hamar kiderül, hogy felütötte fejét a „pestis”, egy rontás, ami vészesen fertőzi a környék élővilágát, és amit természetesen csak mi tudunk megállítani. Innentől kezdve pedig nehéz lenne spoilerek nélkül mesélni a történésekről, szóval csak fogjuk az újdonsült beszélő fejszénket, bolyhos új barátainkat, és vágjunk is bele ebbe a különleges és szemet gyönyörködtető kalandba, Nahucan elképesztő tájain!
Utánunk a póközön
A játék megvalósítása eléggé kettősre sikerült. Miközben alkotói nagy hangsúlyt szerettek volna fektetni a történetre, a mesélésnél hiba csúszott a gépezetbe, így a végeredmény sem érdekfeszítő, sem könnyen követhető nem lett. A sztori lassan indul be, és tele van rengeteg felesleges párbeszéddel, ami szintén elég lomhán halad előre. Ha viszont el tudunk tekinteni attól, hogy valószínűleg nem a cselekményszál fog előre vinni minket, akkor minden szempontból egy nagyszerű platformerrel leszünk gazdagabbak. Ahogyan már nem is egyszer említettem, a grafika gyönyörű, kézzel rajzolt, színes és roppant hangulatos. Rengeteg féle tájat bejárhatunk, amik egytől egyig varázslatosak. A metroidvania műfaj ellenére a terep viszonylag lineáris, és nem kell túl sokszor visszarohangálnunk olyan helyszínekre, ahol előtte már jártunk, ami már csak azért is külön öröm, mert a „gyorsutazás” ezúttal kimaradt.
Hatalmas plusz pont továbbá, hogy a mostani trendekkel ellentétben, a játék nem azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy milyen nehéz és mennyire izzasztó feladatokat állít elénk. A játék végtelenül megengedő és elnéző mind a platformer, mind pedig a harcok tekintetében. Sérüléseink kevés életet vonnak le, ha pedig mégis meghalnánk, közel vannak egymáshoz a mentőpontok, így nem kell a fél térképet újra bejárni. (Bár fontos megemlíteni, hogy apránként, de minden folyamatosan nehezedik.) Külön itemekkel és perkekkel nem számolhatunk, egyszem fejszénk lesz mindenben segítségünkre, mégsem lehet hiányérzetünk, a végére ugyanis elég sok képességgel bírunk, hogy ha szükséges, vérpezsdítőbbé tegyük a kisebb összecsapásokat. A főellenfél-harcok szintén érdekesek és változatosak, a sima összecsapástól a menekülésen át a kergetőzésig szinte minden megtalálható a felhozatalban, viszont életerő csíkkal nem rendelkeznek, ami azért kicsit megnehezítheti az ellenük vívott küzdelmet.
Túl sok rejtett felfedezni való sajnos nem kapott helyet, így a játékidő viszonylag rövid, kb 8-9 óra alatt kényelmesen teljesíthető. Mindent összevetve az Itorah remek szórakozás lehet azoknak, akik szeretik például az Ori-szériát, vagy a Hollow Knightot, de egy kicsit egyszerűbb/könnyebb kivitelben szeretnének hasonló kalandokat átélni.
