Mindig örömmel állok neki egy-egy újabb metroidvaniának, ugyanis ez az egyik kedvenc stílusom, az utóbbi időben viszont sokszor futottam bele abba, hogy olyan programokra aggatták rá ezt a címkét, amiknek egyébként nem sok köze volt a műfajhoz. Az Islets szerencsére nem a negatív példák közé tartozik, sőt! Karaktereiben, felépítésében és grafikai megvalósításában is egy apró indie csoda, ami mellett helyenként olyan érzésünk is támadhat, mintha a Ghibli Stúdió egyik alkotásával játszadoznánk.
Szigetek, egyesüljetek!
A történet, amire aztán a játékmenet nagymértékben építkezik, a következőképpen hangzik: réges-régen öt darab különböző sziget lebegett az égen, amik mind másfajta ökoszisztémával rendelkeztek. Külön nem voltak alkalmasak a kényelmes élethez, ám egyszer csak ütköztek, és egy nagy egésszé olvadtak össze. Ez az állapot annyira kedvező volt, hogy hamar benépesült, lakói pedig mindegyik földrész belsejébe építettek egy elektromágnest, ami megakadályozta, hogy a darabok újra elváljanak egymástól. Teltek múltak az évek, az eszközök pedig teljesen feledésbe merültek, senki sem tartotta karban őket, így végül a szigetek ismét szétszakadtak. Innentől kezdve minden évben több száz harcos és felfedező próbálja megtalálni, valamint újra működésre bírni a szerkezeteket, hogy egyesítsék ezeket a csodálatos és változatos világokat. Itt kerülünk mi is a képbe, Iko személyében, aki egy eltökélt, de igen kezdő kalandor, feladat és kihívás így akad bőven.
Egérkaland
A metroidvaniák egyébként sem lineáris játékmenetükről híresek, az Islets-ben pedig ez különösen érvényes. Nem egymás után fedezzük fel a szigeteket, hanem váltakozva: az első térkép felénél el kell mennünk a másodikra, majd vissza, utána pedig a harmadiknál folytatjuk, és így tovább. Ehhez segítségünkre van kis repülőnk, amivel könnyedén lavírozhatunk a szigetek között, valamint a különböző fejlesztéseket is ezekben a köztes részekben vásárolhatjuk meg. Különösen fontos, hogy életerőnkre és sebzésünkre nagyobb figyelmet fordítsunk, ugyanis semmilyen gyógyítás nem áll menet közben rendelkezésünkre, csak az itt-ott elhelyezett forrásoknál regenerálódhatunk. Rejtett erősítésből sincs hiány, ha találunk egyet, akkor három lehetőségből választhatjuk ki a nekünk leginkább testhez álló verziót, amit aztán megtarthatunk és halmozhatunk is.
A játékmenet igazán lendületes és élvezetes, ha pedig valahol mégis megakadnánk, könnyedén kérhetünk segítséget, ami következő úticélunkat egy kérdőjellel ábrázolja a térképen. Harcokban és főellenfelekben sem szenvedünk hiányt, és annak ellenére, hogy csak egy kardunk van, amivel előre, hátra és lefele tudunk ütni, valamint egy íjunk, az összecsapások egy pillanatig sem érződnek monotonnak. Kardozással „tölthetjük fel” a nyílkészletünket, így rá vagyunk kényszerülve, hogy változatosan használjuk eszközeinket, amiket ellenfeleink is megkövetelnek, hol közel, hol pedig távol helyezkedve tőlünk. Az összecsapások nagyon korrektek, minden ellenség könnyedén betanulható támadásmintával rendelkezik, amik azért néha gyors reflexeket is igényelnek. Hamar megtanultam a saját káromon, hogy ne vegyem félvárról még az elsőre igazán könnyűnek tűnő harcokat se.
Iko utazása során rengeteg barátra tesz szert, postaládánkban folyamatosan gyűlnek a kedvesebbnél kedvesebb levelek, amik csak még aranyosabbá varázsolják ezt az egyébként is nagyon elbűvölő játékot. A kacifántos játékmenet, és az öt felfedezendő sziget ellenére azonban a program (sajnos) elég rövid, kb. 5-6 óra. A műfaj kedvelőinek azonban mindenképpen megérhet egy próbát, és igazából bárkinek, aki egy kellemes, pár órás felfedezésre és egy igazán csupaszív történetre vágyik. Aki pedig kifejezetten a kihívásokat keresi, annak a Boss Rush mód lehet a megfelelő választás.
