Az Ironcast ugyanis vérbeli Match 3 játék, azaz azt a stílust erősíti, melynek gyökerei egészen a nyolcvanas évekig, tulajdonképpen a Tetrisig nyúlnak vissza, de igazából a 2001-es Bejeweleddel vált igazán népszerűvé, és tulajdonképpen a Bejeweled lett a szinonimája. Pont olyan játékfajta ez, amit nem nagyon kell bemutatni senkinek, és amivel még azt a korosztályt (elsősorban az időseket) vagy társadalmi csoportot is rá lehet venni a videojátékozásra, akiket amúgy teljesen hidegen hagy, vagy éppen taszít az egész. Na, az Ironcast nem nekik szól, hanem a Puzzle Quest közönségének, akik értékelik ugyan az alapokat, de jobban szeretik, ha azt jól be is csomagolják, esetleg komplexebbé is teszik.
GŐZ HAJTOTTA ANGLIA
Az Ironcastnak ez pedig nem csak, hogy maradéktalanul sikerült, de nem túlzás állítani, hogy a Match 3 műfaj egyik legjobb darabja, és a Puzzle Quest méltó utódja. Témája ugyan teljesen más, hiszen fantasy helyett itt egy steampunk világ vár ránk, inspirációs forrása pedig nem kizárólagosan a Bejeweled, hanem a roguelike műfaj egyik alapvetése, az FTL is. Ami pont azon a Kickstarteren kezdte az életét, ahol az Ironcast is, és ugyanazt az utat járták be: egy már tulajdonképpen kész játékhoz kértek készítőik minimális összeget, hogy a befolyt támogatást a mű véglegesítésére, elsősorban tesztelésére költhessék, és ne arra, hogy évekre elvonuljanak a könnyen megszerzett pénzalappal, hogy aztán az ígéreteik negyedét se váltsák valóra.
De mégis mi a fenét tudtak átemelni az FTL-ből egy ilyen típusú játékba? Elsősorban a történetvezetést: az Ironcast világa a Franciaország és az Anglia között húzódó több évszázados feszültséget tolja túl, kirobbantva egy modern háborút a két nemzet között, amit elsősorban már nem sima gyalogosegységek vívnak, hanem akár hét méter magas lépegetők, úgynevezett Ironcastok , melyek gentlemanek módjára küzdenek a csatatéren.
ÜSS, VÁGJ!
A harcrendszer ugyanis körökre osztott, a játékmenet pedig igazából úgy komplexebb egy sima Match 3 játékhoz képest, hogy az nem válik az átláthatóság kárára – a rövid tutorial tényleg a világon mindent megmagyaráz, és már az első két meccs alatt kiderül, hogy itt egy borzasztóan addiktív gameplay lapul a külső alatt.
Ott vannak például a játéktéren összekötésre váró elemek. Mindegyiknek van szerepe: a zöld a javításra szolgál, a narancssárga az energiát adja, a kék a hűtőfolyadékot, a rózsaszín pedig a lőszert. Az Ironcastok két fegyverrel rendelkeznek, ezek elsütéséhez kell a lőszer és az energia, míg a hűtőanyagot elsősorban a pajzs, illetve a mozgás zabálja fel. A pajzs értelemszerűen extra védelmet jelent a lövedékekkel szemben, amíg ez aktív, addig azon a sima golyók át se mennek; mozogni azért fontos, mert így nehezebb eltalálni a lépegetőt. Természetesen mindezek elsütésének van egy nyersanyag-követelménye, amit a fegyverek esetében nem nagyon lehet megkerülni, mozgásnál / pajzsnál pedig például azért nem érdemes, mert ha nincs elegendő hűtőfolyadék, akkor védekezés helyett saját magunkat sebezzük meg.
A játékmenet mélységét pedig pont ez adja: azt kitalálni, hogy az adott körben pontosan mit is érdemes csinálni, mely nyersanyagot kell mindenképp beszerezni, mikor ajánlott védekezni vagy támadni. Ez már csak azért is fontos, mert a történetvezetés furcsa: az Ironcast küldetésekből épül fel, mindig 2-3 közül lehet választani. Néhol nyersanyagot kell gyűjteni, máskor egy adott körmennyiségig életben maradni, a legtöbbször pedig szimplán csak elpusztítani az ellenséget. Bizonyos számú kör után pedig elkerülhetetlenül jön egy bossharc. Ezek a legkeményebb, legdurvább missziók, ahol rettentő hátrányból kell nyerni egy esetenként csaló gép ellen... és ha bármikor meghalsz (akár egy sima küldetés alatt), mindennek vége.
Mármint tényleg mindennek: a roguelike véna itt jön képbe, egyetlen élet van csupán, halál esetén jön a game over. Szerencsére van egy globális szintlépőrendszer, vagyis a halál ellenére lehet permanens előnyöket szerezni, ráadásul a szintekkel együtt új, irányítható (egyedi képességekkel rendelkező) szereplők és új lépegetőtípusok nyílnak meg. Az Ironcast könyörtelensége viszont nem hajlik szadizmusba, sőt, a roguelike elemek, na meg a tökéletesre csiszolt játékmenete miatt botrányosan addiktív, letehetetlen – és kihagyhatatlan!
