Ha láttál már Metroidot, akkor tudod, miről van szó, ha viszont nem (s erre azért van esély), íme: adott egy kis űrhajó, amivel egyetlen hatalmas térképet járhatsz be. Nincsenek pályák, se szakaszok, az egész egybenyitható, s mindössze bizonyos kötelezően megtalálandó eszközök hiánya tart vissza, nehogy túl kemény ellenfelekkel kerülj szembe a játék korai szakaszában. A történet egyébként egy bátor kis idegenről szól, akinek bolygóját megtámadja valamiféle kozmikus fertőzés. Hősünk ahelyett, hogy planétáján küzdene a megállíthatatlanul terjedő gonosszal, inkább elutazik annak forrásába, egy megfertőződött csillagba, hogy gyökerestül irtsa ki hazája rákos oldalát. Komolyabb forgatókönyvet persze nem kell várni, itt a sztori csak háttérnek van, a lényeg a puzzle-ökre épített játékmenetben rejlik.
Űrgolyhó
Mivel kicsiny megmentőnk egymaga nem bírna az ellenséges környezettel, űrhajójával együtt indul útnak, ami egy roppant hasznos szerkezet. A pályán összesen kilenc különböző kiegészítőt találhatunk hozzá, melyek között van fogó, fűrész, pajzs, és persze fegyver is, mi több, repcsink fejlődik, így egyre több találatot bír. Meg kell hagyni, erre szükség is van, mert a Shadow Planet nem könnyű játék. Ellenfeleink mindenféle fekete repülő lények, melyek hol felrobbannak, hol lőnek, hol pedig szimplán sebezhetetlenek és csak a terep adottságainak felhasználásával élhetjük túl a velük való találkozást. Mindezen felül logikai feladványok egész sorát kell megoldanunk a továbbjutáshoz, melyek szintén nem egyszerűek, noha egy veterán kalandjátékosnak már nem okoznak különösebb fejtörést A koncepció ugyan ezer éves, de ennek ellenére is tökéletesen működik, egyedül az sajnálatos, hogy a játék könnyedén válik frusztrálóvá pár apró hiányosság miatt. Először is nincs kicsi térkép a HUD-on, így ahhoz, hogy tudjuk, merre kell menni, minduntalan nyomkodnunk kell a Backet, ami a legkörültekintőbb játékosokat is félrevezeti néha. Még szerencsére, hogy a pályán igen sűrűn vannak mentőpontok.
Aztán itt van az ár és érték nem túl hálás aránya. A Shadow Planet ideális esetben rövidke játékélményt nyújt, nagyjából 4-5 óra alatt túl lehet esni rajta (ebbe ne tessék belevenni az eltévedéssel járó időveszteséget). Az ember azt hinné, hogy 1200 MS pontért azért több jár, de az igazság az, hogy a fejlesztők és a kiadó nem így látták. Gyűjtögethetünk ugyan ezt-azt, de előnyünk nem származik belőle, mivel pedig a játék nem nyújt túl sok szabad választást, az újrajátszhatóság is kérdéses. Marad a kooperatív mód, amiben egy halhatatlan szörny elől menekülve kell lámpásokat húznunk... nem rossz, de van még hova fejlődni.
Harmadik típusú találkozások
Technikai oldalon már elégedettek lehetünk, mert a Shadow Planet gyönyörű, a zene pedig minden pillanatban elvarázsol. A pályatervezés és a furcsa rajzstílus, mely leginkább a Cartoon Network frissebb sorozatai és a LIMBO szerelemgyerekeként írható le, egyszerűen csodálatos, ahogy a játék változatos helyszínei is. Az irányítás ellenben ezer sebből vérzik. Az űrhajó jól mozog, de a fegyverek közötti váltás hihetetlenül lassú és nehézkes, a lövöldözést pedig igazán megoldhatták volna valahogy, mert a jobb analóg karral célozni egy 2D-s világban, bármilyen szögben, minden, csak nem kényelmes.
Nem rossz játék a Shadow Planet és a Summer of Arcade részeként nézve még meg is állja a helyét, külön programként viszont csak annak ajánlható, aki szereti a stílust, mert a többiek nem biztos, hogy élvezni fogják. Pedig a fejlesztők jó nyomon járnak -- ki tudja, talán a folytatás vagy a következő projektjük már kinövi a Shadow Planet gyermekbetegségeit.
Űrgolyhó
Mivel kicsiny megmentőnk egymaga nem bírna az ellenséges környezettel, űrhajójával együtt indul útnak, ami egy roppant hasznos szerkezet. A pályán összesen kilenc különböző kiegészítőt találhatunk hozzá, melyek között van fogó, fűrész, pajzs, és persze fegyver is, mi több, repcsink fejlődik, így egyre több találatot bír. Meg kell hagyni, erre szükség is van, mert a Shadow Planet nem könnyű játék. Ellenfeleink mindenféle fekete repülő lények, melyek hol felrobbannak, hol lőnek, hol pedig szimplán sebezhetetlenek és csak a terep adottságainak felhasználásával élhetjük túl a velük való találkozást. Mindezen felül logikai feladványok egész sorát kell megoldanunk a továbbjutáshoz, melyek szintén nem egyszerűek, noha egy veterán kalandjátékosnak már nem okoznak különösebb fejtörést A koncepció ugyan ezer éves, de ennek ellenére is tökéletesen működik, egyedül az sajnálatos, hogy a játék könnyedén válik frusztrálóvá pár apró hiányosság miatt. Először is nincs kicsi térkép a HUD-on, így ahhoz, hogy tudjuk, merre kell menni, minduntalan nyomkodnunk kell a Backet, ami a legkörültekintőbb játékosokat is félrevezeti néha. Még szerencsére, hogy a pályán igen sűrűn vannak mentőpontok.
Harmadik típusú találkozások
Technikai oldalon már elégedettek lehetünk, mert a Shadow Planet gyönyörű, a zene pedig minden pillanatban elvarázsol. A pályatervezés és a furcsa rajzstílus, mely leginkább a Cartoon Network frissebb sorozatai és a LIMBO szerelemgyerekeként írható le, egyszerűen csodálatos, ahogy a játék változatos helyszínei is. Az irányítás ellenben ezer sebből vérzik. Az űrhajó jól mozog, de a fegyverek közötti váltás hihetetlenül lassú és nehézkes, a lövöldözést pedig igazán megoldhatták volna valahogy, mert a jobb analóg karral célozni egy 2D-s világban, bármilyen szögben, minden, csak nem kényelmes.
