Felszisszenhetnek galamblelkű olvasóink, eme teszt írója ugyanis tűkön ülve várta a lengyelországi Gliwicében székelő Destructive Creations botrányjátékát, a sajtó kereszttüzében vigyorogva fügét mutató Hatred ugyanis egy egyszerű, de kirobbanó izometrikus shooternek tűnt, ami (a személyes kedvenc Postal 2-höz hasonlóan) remek félórás stresszoldó lehetett volna egy agyzsibbasztó nap végén. Hogy ez nem sikerült neki, az nem a témaválasztás, hanem az összhatás sara: a Postal-tanonc tömeggyilkos-szimulátor ugyanis minden téren foghíjas ámokfutás lett.
WELTSCHMERZ
Félreértés ne essék, a játékmenet terén nem számítottam váratlan meglepetésekre, a csapat honlapján átmazsolázható infók ugyanis céltalan és agyatlan hentelést vetítettek előre, ami abszolút be is jött. Ne várjunk hát Postalt idéző elmebeteg társadalomkritikát – a Hatred szálait csak a stílszerűen Antagonista néven futó „főhős” címadó zsigeri gyűlölete mozgatja, aki egy őszi New York-i éjszakán bekattanva nekiáll lerombolni idilli kertvárosi negyedét. Az ámokfutás persze az alvó város eldózerolásával sem áll meg: a kikötőt, a vasútállomást és a belvárost is érinti a „népirtó hadjárat”, a hét pályán átívelő „sztori” végén pedig (jól sejthető okokból) egy atomerőmű is befigyel a képbe. A Paksra vezető vérgőzös utat persze a hatóságok sem nézik tétlenül: a nem sok vizet zavaró járőröket hamar géppisztolyos SWAT-osztagok, majd idővel a Nemzeti Gárda egységei váltják.
A Hatred tehát nem foglalkozik holmi narratív körítéssel: mély karaktereket, kidolgozott motivációkat ne várjunk, de épkézláb szövegkönyvet se. Főszereplőnk monológjai és egysorosai fájdalmasan fantáziátlanok (érzésre egy lázadó tizenéves írhatta őket, amit a Herr Warcrimer írói álnév is erősít), de az őt alakító „művész” sem erőltette meg magát, a stáblistán Clint Westwood néven futó ipse színészi kelléktára ugyanis kimerül a morgó, monoton felolvasásban.
KILLING SPREE
A körítés tehát kínos, maga az akció ellenben a nyers hangulat dacára is rendben van, noha az sem bonyolultabb a narratívánál. Minden pályán adott egy vagy több főfeladat, melyek teljesítése kötelező a továbblépéshez: ezek kezdetben bizonyos számú civil és zsaru padlóra küldését jelentik, később pedig valaminek a lerombolását vagy a pálya egy pontjának elérését. A helyszínek bejárására ugyanakkor opcionális mellékfeladatok ösztönöznek: ezek, bár kreatívnak még annyira sem nevezhetők (egy terület „kipucolását” vagy levegőbe röpítését igénylik), legalább roppant látványosak, az akcióban betöltött szerepük pedig jelentős, teljesítésük után ugyanis respawn-pontokat kap a nagyérdemű. Miután ezek hiányában fűharapás után elölről kell kezdeni a pályát, érdemes alapos munkát végezni, és padlóra küldeni mindenkit, ahol ezt a térképen ikonnal jelzi a játék.
Elhullani viszont nemcsak az ártatlanok, hanem mi is gyakran fogunk, legalábbis Easy fokozat felett, amint ugyanis belép a képbe a taktikai osztag és a hadsereg, az addig kihívásoktól mentes gépszíjledobás hagyományos izometrikus shooterbe csap át: bár ellenfeleink erejét inkább számuk, semmint intelligenciájuk adja, a játék közepétől kezdve így is izzasztó tűzharcokat vívhatunk a jófiúkkal. Rambózni pedig nem érdemes: elfutni, kikerülni és lesből letámadni a kommandósokat nem szégyen, elvégre nem vagyunk hősök, de a civileket is érdemes „tartalékolni”, ha befut a jard, megcsappanó életerőnket ugyanis csak áldozataink (sokszor testközelből mutatott) kivégzésével tölthetjük fel – azt meg mondanom sem kell, hogy ezt könnyebb megejteni fegyvertelen átlagpolgárokat „farmolva”, mint bekóstolni egy géppuskás Humvee-vel érkező rajt. Egyszerű, gyomorforgató, erőszakot erőltető megoldás – de a cím alapján nem is vártam mást.
NEM LÁTNI A SÖTÉTBEN
Leszámítva viszont a nyers hangvételt, a Hatred nem hoz semmi újat más botrányjátékokhoz képest: hűen követi a Postal által kitaposott utat, ami önmagában nem is lenne probléma, a gondok ott kezdődnek, hogy játékmenete mellett a technikai megvalósítás is a Running With Scissors „remekeire” hajaz – a Hatred ugyanis a Postal 2-höz hasonlóan egy technikai csődtömeg.
Kezdjük ott, hogy a reklámszövegben remekül hangzó Unreal Engine 4 a létező legrosszabb választás volt ehhez a játékhoz: noha madártávlatból a pályák és az azt benépesítő modellek pofásan festenek, a gázpalackokkal-gránátokkal előidézett épületrombolás is nagyon látványos, a karakteranimációk pedig vérprofik, az átvezetők és a közeli kamerás kivégzések azért erősen árnyalják a képet. Elnagyolt karakterek/objektumok, mosott textúrák keretezik ekkor a vérontást, ami viszont a gépigényen egyáltalán nem érződik: a cikk végén írt vas ugyanis tényleg az abszolút minimum, de a borzalmas optimalizáció miatt combosabb PC-ken sem érzi jól magát a játék. A Hatred ugyanis konfigurációtól függetlenül képes 15-60 fps között ugrálni, nagyobb rombolás esetén pedig szimplán akadozni – a teljesítmény tehát gyalázatos, amit lazán ki lehetett volna kerülni egy kezelhetőbb Unity vagy (az Epic-palettánál maradva) UE3 motorral.
Nem igazán jött be a monokróm, szemcsés vizuális stílus sem, a nyers hangulatnak aládolgozó megjelenés ugyanis legalább annyira zavaró, mint egyedi: sokszor alig vehetők ki a pályán a karakterek és a felszedhető tárgyak, amin nem segít karakterünk fekete bőrkabátja sem. Noha gyógyír létezik a problémára (az ALT lenyomásával piros kontúrt kapnak a felszedhető cuccok és az emberek), elég beszédes, hogy ezt az opciót egyáltalán le kellett fejleszteni, hogy lássuk, mi zajlik a pályán, arról nem is beszélve, hogy kevés zavaróbb momentum van harc közben, mint állandóan ellenőrizni az ellenfelek és az elszórt fegyverek helyét.
Az irányítás többé-kevésbé rendben van (bár az ugrást kár volt a sprinteléssel automatizálni, jobban jött volna egy dedikált billentyű hozzá), kivéve persze, ha a monokróm félhomályban szem elől tévesztjük karakterünket, az MI ugyanakkor gyalázatos lett. Zárt térben egyetlen ajtó is elég, hogy mögé állva lekaszáljuk a libasorban behatoló kommandósokat, a szabad levegőn viszont pofátlanul csalnak: a látóterünkön kívül eső egységek is simán tüzet nyitnak ránk, akiket persze művészet vaktában kilőni, amíg közelebb nem érünk hozzájuk.
AGYONLŐTT TÖMEGGYILKOS
Meg kell hagyni, a Destructive Creations okosan felfuttatta a Hatredet, a cikk írásának pillanatában ugyanis a Steam több mint kétezer véleményt jegyez a játékról, melyek zöme ráadásul pozitív. A fogadtatás és a jó eladások persze nem a játéknak szólnak, annak ugyanis a Hatred jóindulattal is csak közepesen gyenge próbálkozás – a pacsi a polgárpukkasztásra gyúrt előzetesek kiagyalóinak, és az azt bekajáló sajtónak jár, a Hatred ugyanis miattuk kapott jóval nagyobb rivaldafényt, mint amennyit egyébként sovány tartalma és állapota miatt megérdemelt volna. Noha a fejlesztők kiadás utáni hozzáállása korrekt (folyamatosan kommunikálnak a játékosokkal, és több javítás is érkezett a premier óta), ne legyenek illúzióink: játékmenetében átlagos, narratívájában banális, technikailag pedig gyalázatos twin-stick shooter a Hatred, amire az okos reklámkampány nélkül Postal III-i jótékony homály várt volna.
