Hatoful Boyfriend teszt

Na jó, ez igazából nincs így, ha tisztában vagyunk azzal, hogy Japánban PC-s játékos közösség gyakorlatilag nem létezik, legalábbis nem abban a formában ahogy mi ismerjük. Lényegében két tábor van: az elkötelezett, igazi rajongók, akik rettenetesen sok pénzt hagynak a Steamen, és az a réteg, akik PC-s játék címen kizárólag vizuális novellákat ismernek. Ez a videojátékok egy olyan alfaja, ahol játékmenet tulajdonképpen nincs, csak állóképek, és elképesztően sok szöveg - mintha az ember egy gazdagon illusztrált könyvet olvasna. Na, ennek a stílusnak több témája is van: a szigetországban a legnépszerűbbek természetesen a szaftosabb darabok, az erotikusak, illetve azok, ahol a cél mindig a párkeresés. A Hatoful Boyfriend tulajdonképpen az utóbbit erősíti, csakhogy... csakhogy a szereplői (a főszereplőt leszámítva) egytől egyig galambok.

NINCS EGY KIS MORZSÁD?

Hogy ez mennyire nem szokványos Japánban se, azt a játék keletkezésének története példázza a legjobban. A Hatoful Boyfriend eredetileg 2011-ben jelent meg, méghozzá április elseje alkalmából, kifigurázva a randizós vizuális novellákat. Csakhogy a tréfa annyira jól sült el, hogy a Hatoful Boyfriend hirtelen rajongók között találta magát, az ebben rejlő üzleti lehetőséget pedig nem hagyhatták ki a közreműködők - így lett kibővített, "teljes" változat még ugyanazon év végén. Ebből ugyan pár hónappal később készült egy angol feliratos változat, de az a műfaj, a téma, és a nem létező reklám miatt sose vált olyan cím, ami bekerült volna a köztudatba. Így 3 évnek kellett eltelnie, és meg kellett érkeznie egy olyan partnernek, mint a Devolver Digital, akik pont a furcsa, különös, mások által garantáltan nem lokalizált / kiadott játékokra szakosodtak. A Hatoful Boyfriend esetében ráadásul tovább mentek, mint szokás: nem szimplán újrafordították, hanem újrafejlesztették, egy komplett remake-et hozva létre, rendes fordítással, és valamennyire modernebb külsővel.

Persze a lényeg nem változott: a Hatoful Boyfriend főszereplői tényleg galambok. A főszereplő, egy fiatal lány az egyetlen emberként kerül be abba a középiskolába, amibe járnak, és igazából csak két célt tűz ki maga elé - egyrészt, hogy teljesítse a sulit, másrészt, hogy ha úgy adódik, esetleg találjon magának párt.

TURBÉKOLÁS

Idiótaságnak hangzik? Mert alapvetően az is, legalábbis az első 1 órában biztosan - akkor az ember élvezi, hogy ez az egész ötlet mennyire beteg, mennyire más, mint bármi, ami a piacon van. Aztán befejezi a sztorit, és nekiáll a maradék két tucatnyi különféle befejezés megtalálásának, és a Hatoful Boyfriend ekkor egy teljesen más élménnyé válik. Például kiderül, hogy van neki rendes világa (nem véletlenül nincsenek más emberek a játékban, és a világ sem az a békés, nyugodt hely, mint amilyennek a suli alapján tűnik), karaktereinek komoly személyisége, maga az iskola pedig nem a nyugalom szigete, hanem rettenetes rémségeket rejtő pokol, ahol olyan lények szaladgálnak, akik... akiket ha körülírnánk, le is lőnénk 3-4 befejezést. Legyen elég annyi, hogy megéri újra és újra nekiugrani az amúgy fél órás sztorinak, még úgy is, hogy azért az események 80%-a mindig megismétlődik, de szerencsére van gyorstekerés gomb, amivel át lehet ugorni az összes beszélgetést és az unalmas mindennapok eseményeit, kizárólag azokra a pontokra koncentrálva (döntéshelyzetek és beszélgetések), ahol ténylegesen befolyásolni lehet a történet végkimenetelét.

Kihívás ugyanis nincs, ahogy igazából játékmenet sem, hiszen nem kell tárgyakat gyűjteni és kombinálni, logikai feladványokat megoldani, vagy bármi olyat csinálni, ami videojátékra emlékeztet - de a vizuális novellákat nem is ezért szeretjük, főleg, ha galambok a főszereplői. PRRRR!