Van új a nap alatt
...és létrehozott valamit, ami ugyanúgy élvezetes játékélményt biztosít (ha nem jobbat), mint építkezős/bányászós társai. Amint azt a játék címe is sugallja, a hangsúly a pálya minél nagyobb területének elfoglalásán és megtartásán van. Na de ha nincs mobil gyártósorunk vagy kaszárnyánk, honnan szerzünk katonákat? Nos, a válasz nagyon egyszerű. A térképen elszórva Leszállóhelyek (LH) és Győzelmi Helyek (GyH) találhatók, amiknek az elfoglalásáért és birtoklásáért AP-t (Akvizíciós Pont) kapunk. Amint ebből elegendő mennyiségű összegyűlik, egy külön menüben kiválaszthatjuk a bevetni kívánt egységeket, ezután a „Telepítés” feliratú gombra kattintva egy csapatszállító (róla külön boxban) leszállítja ezeket az általunk kiválasztott LH-ra.
Újabb fontos tényező, hogy a GC2-ben nincs egységlimit, ám ezt ellensúlyozandó a játékosnak kell gondoskodnia a megvásárolt haderő fenntartásáról. Ez mindössze annyit jelent, hogy a képernyő jobb felső sarkában van egy számláló, amin az elválasztó vonal bal oldalán az általunk birtokolt egységek száma, jobb oldalán pedig az látható, hogy a kasszánkba befolyó összeg hány százalékát is kapjuk meg valójában. Így tehát egységszám korlátozás nincs ugyan a játékban, de egy bizonyos mennyiségű katona telepítése után a vásárlás lehetetlenné válik, mert minden bevételünk azonnal a fenntartásra fordítódik. Természetesen ilyenkor a feladatok teljesítése még mindig él, mint alternatív pénzforrás, de ezekből nem lesz olyan sok, hogy tudjunk erre alapozni. Fontos megjegyezni, hogy ami egyszer bekerült a pénztárunkba, az már nem „úszhat” el fenntartási költségként.
Alapkiképzés
Koordináták beállítva, indulunk!
Azt hihetnénk, hogy a csapatszállítónak nincsen több dolga, mint hogy ledobja harcosainkat, aztán már távozik is a pályáról. Nagyobbat nem is tévedhetnénk! A csapatszállítók talán a legkidolgozottabb egységek a játékban. Persze nem ez lesz az elsődleges támadóosztagunk, de azért van rá lehetőség, hogy kihúzzuk vele magunkat a pácból, ha úgy hozza a sors. Utasíthatjuk ugyanis, hogy rövid időre maradjon a csatatéren, és ekkor rendes légi egységként viselkedik -- ez az idő az üzemanyagtank méretétől függ. A bezsebelt AP-ból különböző fejlesztések alkalmazhatók rajta, így kaphat erősebb páncélzatot, jobb fegyvereket, nagyobb rakteret vagy több naftát.
A talpasokat járműveink némelyikébe is beparancsolhatjuk, ilyenkor egyáltalán nem sérülnek, viszont ha a szállítóeszköz megsemmisül, őket is elveszítjük. Érdemes még figyelni a stratégiánk kialakításakor arra is, hogy az erdőkön csak a gyalogosok tudnak átkelni, és hogy a játékban szereplő minden egységnek van egy másodlagos módja is, ami például a bakáknál egy gránátvető -- igen hatásos -- bevetését jelenti, de van álcázó mezővel felszerelt homokfutó, ködgránátos tank, és még sorolhatnám napestig a lehetőségeket. Mindig gondolni kell arra is, hogy vannak olyan csapatok, amik csak másodlagos módban képesek támadni (ilyen például a raptor mesterlövész), illetve mások ilyenkor képtelenek mozogni. A játék kezelőfelülete egyébként igen barátságos és átlátható, bár én személy szerint bizonyos részeit nem használtam, mert az egérrel ugyanúgy el lehetett végezni az adott cselekvést, viszont például a támogató fegyverek csak innen érhetők el.
Végezetül pár gondolat a mesterséges intelligenciáról. Mivel nem kell a bányászatra és hasonló tevékenységre erőforrást fordítani, a gép teljes erejével az elgyepálásunkra „koncentrálhat.” Kevés előre beprogramozott cselekvése van (hála az égnek), ettől egy picit minden játszma más, mint az előző; ettől persze még nem lesz olyan, mintha hús-vér ellenféllel szemben játszanánk, de a taktikázás szükségessége mindenképpen nő.
Megsütve, átpirítva!
Volt szerencsém a magyar nyelvű verziót tesztelni (bizony, ilyen is van!), és minden hezitálás nélkül kijelenthetem, hogy a szinkronizált változat mérföldekkel megelőzi az angol nyelvű kiadást. A beszédhangok szerintem sokkal jobban illenek a szereplőkhöz, és nem elhanyagolható tény az sem, hogy a fordítás készítésekor bizony odafigyeltek anyanyelvünk változatosságára is, tehát nem kell nyakatekert mondatokra számítanunk, vagy a hajunkat tépnünk a szóismétlések miatt egy-egy párbeszéd közben. Természetesen találkozhatunk majd a játék világához kapcsolódó, inkább angol nyelvű, egyébként nem létező szavakkal, amiket nem fordítottak le a honosítók, ezeknél azonban jobb is, hogy nem próbálkoztak ilyesmivel, mert csak valami bődületes sületlenség lehetett volna a végeredmény -- arra viszont figyeltek, hogy hangzásukban magyarosítsák ezeket a kifejezéseket, így nem ütnek el a szövegkörnyezettől, ilyen például a lebegő tankokat jelölő hoverdin megnevezés.
Ellentétben sok más stratégiai programmal, katonáink nem csak néma bábok. Figyelmeztetnek, ha látókörükbe ellenség kerül, ha kilőnek egy ellenfelet, azt bejelentik, kvázi dicsekednek vele, és így tovább. Mindez egy nagy csata közben olyan hangulati plusz, amit még nem sok helyen láttam/hallottam. Sajnos ennek is megvan a maga árnyoldala, ami ugyan inkább vicces, mint idegesítő, de mindenképpen zavaró tud lenni -- például amikor tizenöt tankunk támad egy szerencsétlen gyalogost, még akkor is képesek kijelenteni, hogy „Körbevettek!”. Kellemetlenül tud hatni az is, amikor az ember pontosan akar elhelyezni egy csoportnyi tüzérséget, és azok nyugtázásképp már tizedszer harsogják, hogy „A pokol tüzére velük!”. Persze ez ellen nem sok mindent lehet tenni, a véges számú szöveg a stratégiai (illetve nemcsak stratégiai) játékok átka.
Az élményen az aláfestő zene is nagyot dob, szerzője pont eltalálta a szükséges stílust, a végeredmény pedig igazán remek lett. Megvan benne a kellő mennyiségű hősiesség, egy csipetnyi szomorúság és -- mintegy fűszerezésképp -- elég mozgalmas is, a három domináns hangszer a trombita, a dob és a hegedű. (Persze nem lehet mindent egy kaptafára készíteni, így vannak lassabb, inkább lehangoló számok is.) Jó hír azoknak, akiknek megtetszenek ezek a dallamok, hogy nagy részüket különállóan is meg lehet hallgatni, nem laposodnak el a játék képi világa nélkül (bár van egy-kettő, ami elég egyhangú önmagában). Aki pedig nem rajong a klasszikus zenéért, az se féljen, nem fogja magát komolyzenei hangversenyen érezni. Az effektekről nem sok mindent tudok mondani: kellemesek a maguk nemében és illeszkednek a játékhoz, bár némelyik talán meglepően fog hatni első hallásra. Ugyanez igaz a már fentebb említett idegen lények hangjaira is, bár az ő egységeiknek nincs annyi szövege, így többször fogjuk ugyanazt hallani tőlük. Egy szó mint száz, a készítőcsapat kitett magáért a hangok terén.
LH, GyH, HD
Bár a játékoknál nem a legfontosabb tényező a grafika -- hiszen egy szép játék nem sokat ér, ha élvezhetetlen --, de azért mégiscsak számít. Szerencsére a GC2-ben ezen a téren sem fogunk csalódni. Bár a játék még 2004-ben került a boltokba, a képernyőnkre kerülő képek még mindig szépnek nevezhetők, a kiadás után nem sokkal pedig a lenyűgöző kategóriát feszegették. Igaz, manapság már meglátszik a programon az idő vasfoga, egy-egy kellemetlenül szögletes modell vagy bántóan pixeles textúra képében, amiket csak a mostani programok minőségének fényében veszünk észre. Ilyenek leggyakrabban a városi környezetekben találhatóak, legrosszabban ugyanis a félig lerombolt lakóépületek sikerültek.
A fenti hibák legnagyobb része szerencsére csak igen nagymértékű nagyításnál jelenik meg -- ugyanis annyira ráközelíthetünk a csatatérre, amennyire eddig még példát nem láttam. Ha kedvünk szottyan, akár fejmagasságból is figyelhetjük az eseményeket. A növényzet és a környezet kifejezetten szép, a fejlesztők még arra is ügyeltek, hogy a tankok és emberek nyomai egy ideig megmaradjanak a talajon. Az egységek modelljei a legszebbek közt vannak, amikkel eddig találkoztam, természetesen az RTS-ek terén -- se nem szögletesek, se nem darabosak.
A gépigénnyel sem lehet probléma, a játéknak minden közepes teljesítményű számítógépen gond nélkül futnia kell. A program támogatja az 1920x1080-as felbontást is, úgyhogy ha valakinek történetesen 16:10-es vagy 16:9-es képarányú monitora van, az is élvezheti teljes képernyőn a csatározásokat. Érdekes, hogy bár játék közben a karakterek kifejezetten szépek, van néhány küldetés eleji és végi átvezető videó, amiben pont ellenkezőleg, nagyon csúnyák -- hála az égnek ilyenekből nincs túl sok. Muszáj még szót ejtenem az ég kinézetéről, ami szintén lenyűgöző, és a víz minőségéről. Ha a játékosnak van ideje felnézni az égre akció közben, elsőre biztos el fogja tátani a száját a látványtól, mivel az tényleg olyan, mintha kinéznénk az űrbe. Ugyanez igaz a vízfelületekre is: magas grafikai beállításnál bármilyen tárgy, ami csak megjelenik a pályán, a nézőpontunktól függően visszatükröződik. Összegezve tehát a Ground Control 2 szép, de mára kissé megkopott grafikájú játék, itt-ott egyedi látvánnyal.
Eközben a Hajnalcsillag Egyen…
Természetesen a fülbemászó dallamok és az élvezhető grafika mellé bátor és elszánt főhős, a főhős mellé pedig történet -- méghozzá érdekes történet -- is dukál. A játék eseményei során Jacob Angelus százados szerepét vesszük majd fel, aki amellett, hogy elszánt és bátor, még ráadásként elég rokonszenves fickó is --minden összeállt tehát ahhoz, hogy olyan alkotást kapjunk, amilyen nemrég a Mass Effect is volt. A svéd srácok persze ilyen messzire azért nem mentek el, de az egyszemélyes hadjárat alátámasztására egy hihető világot pakoltak össze, amelyben nem minden cél nélkül folyik a háború idestova negyven éve. Küldetéseink elég változatosak: frontális támadások, elkeseredett védekezések, de fogunk VIP-t is kísérni, sőt pár lopakodós misszió is helyet kapott, ahol mindössze három gyalogossal kell teljesítenünk a feladatokat. Miután nem akarok semmit lelőni előre a játék történéseiből, nem is mondok többet erről, aki kíváncsi rá, tapasztalja meg maga.
Mint említettem, adott egy részletes világ, amiben ugyan tudományos vagy filozófiai mélységekig nem mentek el a készítők, de azért nem lóg semmi a levegőben. Ez az univerzum rendelkezik -- ugyan kissé felületes -- történelemmel is; én most erre térek ki, mert a hadjárat során nem igazán tudunk meg róla sokat. Eszerint tehát 2093-ban az emberiség majdnem teljesen kiirtja önmagát tizenöt perc alatt. Ezután körülbelül háromszáz év alatt bolygónk lakói elfoglalják a galaxis kétharmadát. Két kolóniacsoport jön létre, a Külső- és a Belső Gyűrű. Ezeket egy természetes energiaáramlás választja ketté, amin keresztül csak bizonyos műholdakkal lehet kommunikálni. Végül a gyarmatok függetlenedése a Földtől egy óriási, intergalaktikus háborúba torkollik, mely során a két Gyűrű elszakad egymástól. A következő kétszáz évben a Belső Gyűrűben megalakul a Terran Birodalom, a külsőben pedig a Sarkcsillag Szövetség (SCS), ez utóbbi seregében szolgál főhősünk. 2699-ben a Terran Birodalom megtámadja az SCS-t. 2741-re, amikor a játék játszódik, az összes SCS-világ elesik, és csak a Hajnalcsillag Egy tartja magát az invázió ellenében, de már csak egy pusztító felszíni harcra van lehetőség. Ez tehát az állás a játék elején, és innentől már csak úgymond a végjáték van hátra...
Warhurst, vége!
Amennyiben kivégeztük a szólómódot, kipréselhetünk még egy kis plusz játékidőt a multiplayer lehetőséggel. Sajnos a játék online szervereit már lekapcsolták, így csak helyi hálózaton játszhatunk, vagy ha a program elfogadja, akkor valamilyen segédprogrammal, ami LAN hálózatot hoz létre két gép között interneten keresztül. Ha pedig esetleg megunnánk a gyári térképeket, még mindig nyitva áll, mint lehetőség, a lemezen található pályaszerkesztő, amivel kiélhetjük a bennünk lakozó kreativitást (Én személy szerint nem sokat tudtam kezdeni vele, mert minden harmadik kattintás után egy hibaüzenet kíséretében kilépett).
Összességében tehát elmondhatjuk, hogy a Ground Control 2 egy színvonalas játék, amit minden igazi stratégiarajongónak ki kell próbálnia legalább egyszer. Előreláthatólag folytatás nem lesz, pedig a történet vége kifejezetten alkalmas lenne rá. Ha a fejlesztőgárda egyszer mégis meggondolja magát és nekiáll a munkának, akkor szerintem ezen a játékmechanizmuson nem is kell nagyon változtatni -- ez így kerek egész és roppantmód élvezhető.
please :)