Merüljünk először el egy kicsit az előzményekben, nos, a Grand Ages: Rome címet 2009-ben a bolgár Haemimont prezentálta, amelynek pedig az Imperium Romanum és a Glory of the Roman Empire játékok taposták az utat, - a stúdión belül ezek egyébként egy sorozatot is alkottak, és a hajdani Caesar városépítő elemeit idézték fel/nyúlták le, kinek hogy tetszik. A Medieval viszont a Gaming Minds munkája, ez a német fejlesztőcsapat szippantotta fel annak idején a megszűnt Ascaron dolgozóit. És az Ascaron miről volt híres? Naná, hogy mindenkinek a Sacred ugrik be, pedig most a Port Royale és a Patrician sorozat az érdekes, ugyanis az új Grand Ages is erre a kereskedős, üzleti vonalra állt rá. Tehát a Rome és a Medieval nem rokonok, előbbi városépítő szimulátor, utóbbi viszont inkább egy grand stratégia, ahol a birodalom-építés kufárok kezébe került.
A birodalomépítéshez tér kell, ezt a 20 millió négyzetkilométernyi területtel rendesen oda is pakolták, gyakorlatilag a teljes európai kontinens, sőt a Közel-Kelet és a Kaukázus is belefért. 1050-ben aztán az iménti helyszínek egyikén alapítunk egy kisebb települést, és a kezdéshez a kampány, valamint a sandbox ágazat mellett akad egy 8 fős multiplayer is, már ha valaki gyors öngyilkossághoz készülődne, és ehhez még nézőkre is vágyik. A játék ugyanis baromi egyszerűnek tűnik, adott a település, ahol a földrajzi helyzettől függően kiválaszthatsz a 20 féle termékből ötöt, és ezt termeled látástól mikulásig, majd a felesleget elvagonírozod a szomszédba, hogy szaporítsd a készpénzállományt. Közben kreálhatsz egy útépítő brigádot, és egyetlen telepest, aki újabb várost tehet le, majd az új városban megint újabb figurákat vehetsz, és bőszen házalunk tovább a portékákkal. Ennyi? Hogyne, én is azt hittem, így a Bizánc környékén elinduló, amúgy ölég szerethető történettel megáldott küldetésláncnak például négyszer szaladtam neki. A csőd volt az útitársam, vagy jobb esetben sikerült egy stagnáló birodalmat összeütni, ami a nevetséges bevételeivel már az első komolyabb kihívásnál megroppant. Aztán leesett a tantusz, a növekedéssel együtt jár a kereslet-kínálat változása és ezen a banánhéjon könnyű elcsúszni, hogy a szűkülő piacokról, valamint az export-import kihatásairól már ne is beszéljek. Na, itt gondolom, sikerült elveszíteni az olvasók felét..., ha mégsem, akkor annyit hadd áruljak el, hogy ez a játék legzseniálisabb része, és ha ezt megérted, akkor a játék menthetetlenül beszippant.
Az gondolom nyilvánvaló, hogy az 5 termék-/városkorlátozás miatt mindenki behozatalra szorul a másik 15 cuccból, a luxuscikkekből − sózott hús, ruhanemű, díszek − kevésbé, a mindennapi fogyasztásra szánt gabonából pedig ajánlom, hogy mindig legyen valamennyi, mert az éhezés az egyik leggyorsabb út a leépüléshez. A többi egyszerű matematika, ahogy növeljük a termelést, egyre több polgárunk (dolgozó) lesz, nő az adóbevétel, de a fogyasztás is. Persze reflexből mohóvá válunk, mihelyst látjuk, hogy a szomszéd kétszeres áron viszi a sört, és rögtön újabb szinteket pakolunk a főzdére. A piac viszont nem így működik, az első néhány szállítmány feltölti a kiürült környékbeli raktárakat, aztán jön a pofára esés, majd a recesszió, és otthon ránk rohad a sok nedű. Visszaveszünk a sörből, de ekkor meg a gabona száll el − a sörfőzés alapanyaga, itt is csökkentjük a termelést, erre a városokból lelépnek a hajdani farmerek és sörfőzök, akik rendszeres fogyasztóként a másik 18 ágazat terményeit felszippantották. És megindul a lavina. Vékony a jég a jól működő piacgazdaság és a csőd között, miközben azt sem árt figyelembe venni, hogy a külföldi piacokon eladott áruk a közvetlen riválisokat látják el nyersanyagokkal. Remélem, látszik a profizmus, ugyanis néhány egyszerű elemből a német cég megcsinálta a majdnem tökéletes kereskedelmi szimulációt. Az árrések és a földrajzi távolságok függvényével lehetett volna még dolgozni − nem véletlenül hajtották az eleink is az osztrák, lengyel piacokra a jószágot, a fogyasztói dinamika folyamatos változása viszont példaértékű.
Lyukak a csillogó páncélon?
Valamit azért nem árt tudni, mielőtt sikítozva elindultok a pénztár felé, tehát a kereskedelem nagyszerű, de a diplomácia például már nem annyira, a hadviselés meg úgy en bloc förtelmes. A két lehúzó ágazat szapulása előtt, azt mindenképp ismerjük el, hogy a táj megjelenítése egyáltalán nem rossz. A teljesen 3D-s európai domborzat ideális a valós időt hetekben lepörgető játékmenethez, ám történelmi hűségről szó nincs − ezt mondjuk nem is kéri senki számon, ergo nincsenek országhatárok, és hol volt még 1050-ben Budapest (úgy 800 év hibádzik, bár ha Széchenyin múlik, akkor ma Honderű néven ismernénk a fővárost). Szóval néhány korabeli nagyváros imitációjával kell beérnünk, a hézagokat pedig mi pótoljuk ki, oly módon, hogy az új települések alapításánál a helyszínnek megfelelő városnevet dobja fel a játék. Nyilván előbb-utóbb kontaktusba kerülünk a szomszédokkal, és itt jön a képbe a diplomáciának csúfolt licitháború. 10 ezret ajánlok Zágrábnak az átutazási jogokért, amit a megjegyezhetetlen nevű polgármester (a neveknél csak az arcok idétlenebbek), röhögve elutasít, 20 ezer pénz már betalál, egyből szimpatikusabb leszek, ugyanennyiért kereskedelmi egyezményt is kötünk, sőt addig nyomhatom a fizetőeszközt a képébe, amíg el nem adja az egész várost. Értsd szó szerint, tokkal-vonóval megvehetsz egy várost. Köszi, ez aztán a cizellált megközelítése a nemzetközi kapcsolatoknak... A hadsereget látva pedig Clausewitz biztos megfordul a sírjában, maga az alapötlet − fejszés, íjas, kardos kompániák képzésével még nem elvetélt ötlet, ahogy a nagy és folyamatos fenntartási költség sem, de az évekig tartó csaták és ostromok, ahol ömlesztve beküldjük a darálóba a tömeget, aztán csak várunk, várunk és várunk a végeredményre, eléggé lelombozóak.
A katonásdi azért sem jött be, mert az elfoglalt városok egy másik kereskedelmi kirakós darabjai, tehát szinte sehogy sem passzolnak a miénkbe. Bontsuk vissza a termelési ágazatokat (ilyet is lehet)? Akkor inkább építek egyet a nulláról, oda, ahová én szeretném... Mindenesetre ez a rész nem igazán lett kiérlelve. Nem úgy a véletlenszerű események, vulkánkitöréstől az erdőtüzeken át a gyakori viharokig tényleg szép és ötletes jelenségek mutatják be, hogy természet anyánk is ott dolgozik a háttérben, sőt a városainkban rendszeres vendég a pestis, szóval a katasztrófa részlegre nem lehet panasz. Ez újabb jó pont a változó üzleti modellhez, hisz a fejlődést jelző mutató bánatos kókadozása itt csapódik le, amit meg a másik oldalról a városokban kompenzálhatunk 8 különböző épülettel. Teszem azt az egyházi részlegben (templom) akár fesztiválokat is rendezhetünk, szóval a dögvész utáni eszem-iszom igazi búfelejtő. A külföldi fórumokat olvasgatva a kereskedők beállításain fortyog a legtöbb vita, nevezetesen városonként egy darab ilyen úriembert kapunk, aki a kis szekerével ingázva szállít javakat az egyik helyről a másikra. Nos, egyes vélemények szerint a töketlen banda béna üzleteket csinál, mások szerint meg nem. Az igazság valahol félúton van, rengeteg múlik a tervezésen − szinte minden mutatót be lehet lőni, mikor mit, hol vegyenek, de a profitszerzés mellett ugyanolyan fontos, hogy mozgásban tartsák a helyi ipart is. És aki nem érez rá a beállításokra, az megszívja...
Szigorúan csak kalmároknak!
Az első tapaszok után találkoztam a játékkal, tehát jó sok hajszálat megspóroltam − állítólag ordas bugokat gyomláltak. Dicsértem a domborzatot, de azért lehetőleg ne nézzük nagytotálba a városokat és a katonákat, mert beleborzadunk, előbbiek szépek, de tök egyformák, utóbbiak meg sok kis paca egy zászló alatt. A kezelőfelület mondjuk, hogy múlt századi, a játékban szereplő arcoktól pedig nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek. Gazdasági szimulációként szerethetjük, elvileg ez a lényeg, nemde?!
