Szóval, amikor Bate meglepett a Goodbye Deponia digitális példányával, tényleg zavarban voltam, mert a tavaly novemberben megjelent második rész óta annyi kalandot éltem meg mindenféle hősökkel, hogy bizony már el is felejtettem, hol hagytuk abba Rufus és Goal történetét. A múltidézésben a játék első félórája sem segített, hiszen pont ott vesszük fel a fonalat, ahol letettük – aztán szokás szerint szeretni való idiótánk megint végveszélybe sodorja barátait és az elysiumi fruskát, hogy aztán az ő megmentésekor találkozzon rajongói klubja (!) egyik tagjával, akitől pár tőmondatban végre begyűjtheti a „mi is történt eddig” infókat. Persze ez tényleg csak arra jó, hogy beugorjanak az emlékfoszlányok, nekem mindenesetre sikerült képbe kerülnöm.
Szóval a sztori nagyjából úgy áll, hogy az Ulysses nevű főgenya szeretné az égben lebegő Elysiumot az ígéretek földje, Utopia felé repíteni, ehhez Deponia felrobbantása pont elég energiát biztosítana, ami nyilván az odalent élők számra nem épp reményteli jövőkép (már ha egyáltalán van nekik ilyen...). Mindeközben az Organon parancsnoka, Argus, Goal vőlegénye, Cletus, illetve maga Rufus is a saját pecsenyéjét sütögeti, bár a szándékok, motivációk nem ennyire egyértelműek és világosak. No de hát ez Deponia, a vidám elmegyógyintézet, az abszurdum bolygója, és aki végigjátszotta az előzményeket, most már tényleg nem fog semmin meglepődni, találkozzék bármilyen idiótával és őrült szituációval is, márpedig mindkettőben bőven lesz részünk.
Ritka, mint a deponiai logika
A fentiekből gondolom az is egyértelmű, hogy a Goodbye Deponia tényleg egy közvetlen folytatás, így csak az fogja érteni, mi történik a játékban, aki végigélte a széria első két epizódját. Hozzáteszem, ebben a részben valamivel több párbeszéd van, elvégre mégiscsak egy trilógia szálait kellett elvarrnia a sorozat atyjának, Jan Müller-Michaelisnek, alias Pokinak, ezért csak az fog képben lenni mindennel, aki érti a játék nyelvét. Persze boldogulni e nélkül is lehet, hiszen a tárgygyűjtögetéshez-kombináláshoz, illetve a szokásos minijátékokhoz nem kell nyelvtudás, csak logika... illetve inkább türelem. Nos, igen, az eddigi felvonásokban is találkoztunk olyan megoldásokkal, amit csak egy deponiai elmeroggyant tudna megérteni-megmagyarázni, mindezt ebben az etapban négyzetre emeljük, majd megszorozzuk kettővel. Pontosabban hárommal. A három mágikus szám Poki univerzumában: a sorozat három részből áll, legutóbb Goal személyisége hasadt háromfelé, most pedig úgy a játék felétől három karaktert kell terelgetnünk három helyszínen. Erről többet nem akarok elárulni – az gondolom kitalálható, hogy az alapból is elég magas nehézségi fok ezzel ismét hatványozódik, hiszen ha elakadsz, nem elég újra mindenkivel dumálni és minden tárgyat kombinálni a környezet elemeivel, ezt még kétszer el kell játszanod, sőt, egy idő után hőseink már a cuccaikat is átadhatják egymásnak, így a permutációk száma a kritikus szinthez közelít.
Magas nehézségi fokot említettem, amit azért finomítanom kell: a szériáról írt előző tesztjeimben is leírtam, hogy egyik darab sem igazán ajánlható a műfajszüzeknek, és ez érvényes itt is, ám ez inkább Poki és csapata kritikája, hiszen ahogy arra már utaltam fentebb, néha sem a magas szintű logika, sem a nyitott gondolkodás nem elég egy probléma megoldására. Ilyenkor jön az említett vakrepülés, amikor megmarkolod a készletedben csücsülő papírrepülőt, majd mindenen és mindenkin végigpróbálod; az esetek egy részében ez persze mókás szituációkhoz és poénos beszólásokhoz vezet, ami azért csökkenti a frusztrációt. Én azért, ha választani kell, jobban szeretem azt, amikor a logikus gondolkodás, és nem a szerencse juttat át egy akadályon, főleg, amikor a megoldás annyira hihetetlen és abszurd, hogy úgy érzed, agyad mellékapcsolt, ledarálva pár fogaskereket, és most üresbe váltva gurul egy lejtőn. Jelzem, az első végigjátszás nekem 12 órámba telt, ami tisztes szám, bár megtippelni sem merem, ebből mennyi volt az ide-oda rohangálás, próbálkozás. A mérleget azért picit egyensúlyba billenti, hogy a feladatainktól eltérően a minijátékok ezúttal sokkal egyértelműbbek, ráadásul tényleg jópofák – igaz, van pár ismert logikai feladvány köztük, de például a „diszkós” puzzle, ahol kamerákat kell Goal útjából elterelni, egészen remek. Összességében persze azt kapjuk, amire számítottunk, és hogy ez kinek milyen előjelet jelent, azt ki-ki maga döntse el.
A szemnek kedves szemétdomb
A mechanizmus tehát nem sokat változott, ez a rész is egy klasszikus Deponia-játék, és ugyanez igaz a körítésre is. A grafika még mindig első osztályú, akárha egy egész estés rajzfilmet néznénk, az animáció is rendben van, a szinkron pedig szokásosan pazar. Újfent ki kell emelnem a Rufust életre keltő Kelly Shale nevét, aki egészen kiemelkedő munkát végzett, de a többiek is dicséretes teljesítményt nyújtanak. A fináléban szinte minden régi ismerős visszatér, de sok új, szokásosan őrült szereplő is becsatlakozik a bolygóközi bohózatba, röpködnek a sziporkák és a humorbombák, úgy a dialógusokban, mint a szituációkban, számos utalással, kikacsintással, és az egész úgy ahogy van, egy konzisztens, homogén egységet alkot – ez tényleg egy komplett sorozat, nincs benne olyan aránytévesztés, mint például a Ravenben, és ezt mindenképp a mérleg pozitív serpenyőjébe kell helyezni. S bár a legutóbbi részben azt írtam, jó lenne végre Elysiumban is kalandozni, és ez végül nem valósult meg, legalább vannak újabb helyszínek (amiből kiderül, Deponia tényleg egy szemétdomb, melyre leginkább a „hátborzongató” jelzőt aggathatjuk) – a dolgok mostani állása szerint az is lehet, hogy legközelebb már az égi városban folytathatjuk a kalandot.
Viszlát, Deponia! Viszlát, Deponia?
Hogy mi van? Nem ez volt a trilógia zárása? De, elvileg, viszont ez azért számomra nem egyértelmű. A sztoriról sajnos sokat nem beszélhetek, hogy elkerüljem a spoilereket, azt azonban mindenképp el kell mondanom, hogy a pedzegetett vérbő, abszurd és morbid humor mellett azért ez a felvonás sokkal több mondanivalót hordoz, erkölcsi kérdéseket feszeget, és gyakorlatilag elér Rufus barátunk jellemfejlődésének elysiumi magasságába, még ha ez nem is ennyire fekete-fehér. A morális dilemmát egyébként Goal fogalmazza meg a játék drámai (!) csúcspontján: lehet, hogy hősünk minden tette önző volt, mégis e lépések vezettek oda, hogy Deponia megmenekül. Lehet, hogy csak azért piszkálta fel az ellenállást, mert ez kellett ahhoz, hogy Goal magára találjon és Rufus hozzájusson a kódhoz, mely a mennyekbe repíti őt, mégis ha ez nem történik meg, a bolygó lakói tétlenül szemlélik saját pusztulásukat. Csakis a következmény számít, soha nem a szándék: ha a végeredmény pozitív, mindegy, hogy azt valaki milyen motivációktól hajtva érte el, sőt az is, hogy eme kedvező végkicsengésben mennyi volt az akaratlagos vagy akaratlan elem. A Goodbye Deponia remek példa arra, hogy mi történik, ha egy játéktervező tudja, mit akar, hová szeretne eljutni, és ehhez végig ragaszkodik. Ebből a szempontból tehát mindenképp dicséret illeti Poki barátunkat, még ha számomra a játék vége kicsit kérdőjeles is.
Nos, igen, bevallom, első nekifutásra nem tudtam beilleszteni a mozaik legutolsó darabját. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem is lenne a helyén minden, maximum, ha úgy van, ahogy gondolom, nyitva maradt a kiskapu a folytatásra – erre céloztam az imént. A magam részéről egyébként nem bánnám a dolgot, mert egy jól felépített univerzumról van szó, sok szerethető szereplővel, egy hamar szívünkhöz nőtt főhőssel, mindez látványos külsőben, jó szövegekkel, kellően beteg humorral. És ha klasszikus nem is vált a Deponia-trilógiából, mindenképpen ott a helye a kalandjátékok nagykönyvében, mint ahogy Rufusnak is kedvenc hőseink panoptikumában. Függöny, taps, viszlát, Deponia!
