„Ki kéne lőni az űrsiklót, de a rakéták még a bányában vannak” – ezzel a mondattal is kezdhetnénk a Giant Machines (jobb szó híján mondjuk így) történetét. Hősünk az egyszeri ezermester. Újonc egy nagy cégnél, ami bányászattal, szállítással, meg űrsiklók összeszerelésével foglalkozik, mégis ő az egyetlenegy dolgozó, leszámítva a főnököt. Teljesen reális, nem? Hogy miért nincs rajta kívül más? Hát mert az elődjét nemrég kirúgták. Igen, ezek szerint már ő is egyedül volt. Így lehet spórolni.
No, mindegy, szóval itt a feladat: ki kell lőni az űrsiklót, ám előtte még ki kell bányásznunk hozzá a szilíciumot, meg az uránt, ezeket el is kell ám szállítani a rendeltetési helyükre, miközben felszámolhatunk útakadályokat, vegyi tűzből menthetünk vegyszeres hordókat, és még a bedöglött munkagépeket is megszerelhetjük. Főnökünk lelkes, bár kissé arrogáns üzenetekben osztogatja a különbnél különb feladatokat, nekünk pedig több tonnás – olykor több száz tonnás – gépeket irányítva kell ezeket megoldanunk. Bár a sztori kicsit sem életszerű, de maga a játék annál szórakoztatóbb.
Ez súlyos
A Giant Machines tulajdonképpen egy szimulátor. A játék a világ hét legnagyobb munkagépének irányítását adja a kezünkbe, és ezt biza meglehetősen aprólékosan teszi, hiszen az indítástól a kezelésig mindent nekünk kell csinálnunk. A legtöbb gépet csak a slusszkulcs elfordításával lehet beindítani, sok esetben az aksit is mi tesszük a helyére, utána egy minimális logikai játékkal el kell érnünk az ideális amperszámot, hogy egy újabb, nem túl bonyolult fejtörővel felkapcsoljuk a biztosítékokat. És ez még az egyszerűbb eset, a kotrógépnél már az elindítás is egy külön misszió.
Persze az igazi móka az, amikor már dübörög a motor, és nekiállunk hegyeket elbontani, hófalakat ledönteni, csöveket elvágni, vagy éppen űrsiklót szállítani. Ezek ugyanis precíziós munkák. Egy vágógép, exkavátor vagy daru kezelése alsó hangon is nyolcgombos mutatvány. A karokat kitolhatjuk, behúzhatjuk, így fordíthatjuk, úgy hajlíthatjuk. Nem egyszerű, s bár a program enged némi tévedést, azért igencsak pontosnak kell lennünk. Márpedig nem könnyű pontosnak lenni, ha egy 108 tonnás daruval próbálsz meg egy 2030 tonnás űrsiklóra rákapcsolni egy 590 tonnás rakétát, ami 126 méter magasról csüng le. Ez pedig azt is eredményezi, hogy a játék lassú. Bár öt óra alatt ki lehet játszani a 14 küldetést, ennek java azzal megy el, hogy a mellettünk elhúzó csigákat számolgatjuk. Félreértés ne essék, ez nem hibája a programnak. Reális, hogy egy 13500 tonnás kotrógép nem megy többel 6 kilométer/óránál. De amikor ezekkel az irdatlan sebességekkel több száz métert kell megtenni, na, ott kell a türelem. És a fentebb említett precíziós mutatványok is sokszor igencsak időigényesek, szóval, aki gyors szórakozásra vágyik, az kerülje a Giant Machines-t!
Zenebona, videjó
A játék grafikailag felemás. A környezet csapnivalóan elnagyolt, ugyanakkor az óriás gépek egy indie játékhoz képest egész pofásan néznek ki. Szépek, részletgazdagok, minden iceg-ficeg rajtuk. Hangzás terén viszont erőteljes a program, és nem csak indie-mércéhez képest. Fejhallgatóval játszottam, és így pont olyan hangos, ahogy azt elvárhatja az ember ezektől a gépektől. Kellemesen változatos is, de amit igazán kiemelnék, az a rádióban szóló zene. Nem találtam arra vonatkozó infót, hány számot licenceltek a játékhoz, de az biztos, hogy sokat. Kétszer ugyanazt a zenét nem hallottam. És igen változatos a paletta, techno, rock, klasszikus, rap, mindenki megtalálhatja a számára megfelelőt. És itt jegyezném meg, hogy Csajkovszkij Hattyúk tava című muzsikájára manőverezni egy több száz tonnás dömperrel, az valami hihetetlen hangulatos.
Lerobbant a gép
Bár a játék roppant szórakoztató, sajnos nem minden hibától mentes. Sőt valahol még szerencse is, hogy ilyen rövid. Az első és legnagyobb gond, hogy némelyik küldetés iszonyú nevetséges. Az egyik legrosszabb ráadásul copy paste ismétlődik: először szilíciumot, majd uránt kell Missourin átfurikáznunk, miközben – nem vicc! – tornádó seregek üldözik szegény dömperünket. Mi meg száguldozzunk a 8 méter széles gépállattal úgy, hogy bármin fenn tudunk akadni.
Igen, sajnos a környezet nem sérülékeny, és hiába nyom az a dömper 500 tonnát és száguld 80-nal, egy nyamvadt stoptábla olyan számára, mint egy betonfal. Szerencsére egy ilyen ütközés nem tesz kárt ormótlan járgányunkban, merthogy azok sem sérülékenyek ilyen téren, de rükvercbe kapcsolni és lemászni a tábláról rendkívül nehézkes mutatvány.
Ugyanígy gázosak azok a küldetésszakaszok, amikor két lábon kell csinálni valamit. Az szórakoztató, amikor meg kell szerelnünk egy gépet – bár maga a feladat faék egyszerű. Fogd meg az A pontban az alkatrészt, és vidd el a B pontban lévő járműhöz, majd nyomd meg az E gombot és az alkatrész a helyén. De ezek még így is egész jól működnek. A gond az, amikor már fárasztóvá válik, hogy mindent mi csinálunk. Például – ez sem vicc! – a NASA-nál folytatott teleportációs kísérletek miatt bekövetkezett robbanásban nekünk kell a tűzből kihozni a vegyszeres hordókat, elvágni a gázvezetékeket, elzárni a vízvezetéket, és megjavítani a (tócsában álló) transzformátort. Ja, és eközben éppen visszük az űrsiklót A-ból B-be. Tovább nem is kell ragoznom…
Emellett a pályák iszonyú üresek. Az még hagyján, hogy mindent mi csinálunk, de amikor a szilíciumbányában vagy a NASA kilövőközpontjában sincs egy teremtett lélek sem, akkor az azért belerondít az összképbe. Oké, tudjuk, hogy a kormány nem támogatja kellő lelkesedéssel a NASA-t, meg a nagy cégeknek is több marad, ha kevesebb embert fizetnek, de az, hogy szó szerint senki sincs a játékban rajtunk kívül, az gáz.
Sőt technikailag mi sem vagyunk benne, ugyanis nincs testünk. A fejlesztőknek még arra sem futotta, hogy legalább egy pálcikaember ücsörögjön a vezetőfülkében, amikor külső nézetre váltunk. Ez különösen vicces, amikor a kis THUGZ-t vezetjük. Már belső nézetből is röhejes, ahogy a kormány magától fordul, de kívülről egyenesen kínosan fest a sofőr nélkül száguldozó kocsi.
Nem jó, de nem is rossz
Hazudnék, ha azt írnám, hogy nem csalódtam kellemesen a Giant Machines-ban és egy percig sem szórakoztatott. Minden hiányossága ellenére meglepően szórakoztató tud lenni. És pont ideális a hosszúsága is, mert mire bosszantóvá válnak a hibái, már vége is. Szóval, ha nem zavar a lassú, de szöszölős játékmenet és imádod a hatalmas munkagépeket, a Giant Machines 2017-et jó szívvel ajánlom – amint egy picit lejjebb megy az ára, mert 19,99 eurót nem ér meg, de egy ünnepi leárazás idején már érdemes lehet bezsákolni.
