Amikor először láttam meg a Gal*Gun: Double Peace -t, egyfelől ismét rácsodálkoztam a videojátékok sokszínűségére, másfelől úgy gondoltam, köszönöm szépen, de ezt kihagynám. Sokat látott tesztelőként ugyanis bár nem lepődöm meg a lufi méretű ciciken, amikbe megkapaszkodva kell elintézni ellenfeleinket (Stretch Panic), netán a visual novel jellegű modellfotózásokon (Sonicomi), esetleg a bikinis lányok trópusi szigeteken átélt luxuspihenésein (DOAX), de van olyan, aminél még én is csak a fejemet rázom. Ilyen a steames Radiator 2 (megálltam a fejlődésben), meg az Inti Creates készítette második Gal*Gun is, aminél feromonokkal kell lövöldözni a hajmeresztően visítozó iskolás lányokat, hogy azok elaléljanak. Ezt az angol forgalmazó mondjuk nem tudhatta, ezért aztán nagy lelkesen írogatott, hogy „Hello haver, van ez a marha jó cím, van kódom is, mit szólsz hozzá?”. Hát mondom, nem az én világom, abban sem vagyok biztos, hogy az olvasóink jelentik a célközönséget, de addig-addig fűzött a drága lélek, hogy végül beadtam a derekam. Most pedig mondhatnám, hogy életem legszörnyűbb óráin vagyok túl, de a nagy csavar a történetben az, hogy egy-két óra szemöldökhúzogatást követően azon vettem észre magam, hogy teljesen lefoglal a minél jobb eredmények elérése, és mosolygok, meg nevetgélek az őrült sztori miatt. Na, erre varrjatok gombot.
Angyalok és démonok
A Double Peace egyébként már 2015-ben megjelent, de csak Japánban, mindenhol máshol most vált elérhetővé, méghozzá PS4-en és PS Vitán. Volt egy előzménye is, az 360-on és PS3-on kiadott első epizód azonban nem jutott át sem Amerikába, sem Európába, ismerete azonban már csak azért sem lényeges az új részhez, mert alapjai tulajdonképpen szinte semmit sem változtak. A történet szerint egy fiú, Hodai bőrébe bújunk (indítás után választhatunk, hogy sportosak, okoskák, esetleg perverzek akarunk-e lenni), aki az angyali és démoni beavatkozásoknak hála hirtelen hatalmas népszerűségre tesz szert. Konkrétan minden lány őt akarja egy félresikerült közbelépés után, azonban a mi feladatunk az igaz Szerelem meglelése, amihez hosszú és rögös út vezet. A suli nőnemű egyedei viszont mindebben végig akadályoznak minket, ezért rövid úton hatástalanítani kell őket, amihez a feromonok kilövöldözése a megfelelő eszköz. Így, mint egyfajta rail shooterben, a kép magától halad, emberünk megteszi a szükséges lépéseket, mi pedig belső nézetből, az analóg karokkal, heves gombnyomkodás közben intézzük el zaklatóinkat.
Mert bizony nehéz azon fiatalemberek sorsa, akiket démoni megszállottságtól erőszakossá vált, netán szimplán csajos hölgyek követnek mindenhova. A semmiből előugró lányok szerelmes leveleket dobálnak, össze-vissza csókolják Hodait, domináskodva megtapossák, szóval semmi jóra nem számíthat, akinek nem elég jók a reflexei. Viszont feromonnal a veszélyes ragadozókat is le lehet teríteni, gyenge pontjaik megtalálása után akár egy-két lövéssel, sőt a sikeres találatokkal kapott erőt aztán lehet gyűjtögetni a speciális támadáshoz, ami a Doki-Doki módot hozza elő. Itt bizony egyetlen (vagy maximum három) hölgyet közelebbről szemügyre véve megjelenik egy kis kézikon, amivel aztán lehet bökdösni a különböző testrészeket. Arcot, hátat, feneket, meg akár érzékenyebb területeket, aminek hála a szerelem garantáltan fellobban. Siker esetén pedig a normál módra visszaváltva minden közelben lévő támadó elalél. Ez az extázis kell a győzelemhez, ez a siker kulcsa a hét, kisebb részekre felosztott fejezet során. Útközben lehet vásárolgatni mindenféle extrát, például plusz védelmet a taposás ellen, meg ideiglenes buffot az akciókhoz.
Laza kis perverzió
A Gal*Gun: Double Peace a visual novel műfajra jellemző párbeszédekkel együtt is letudható két óra alatt, ám több választási lehetőség is van (útvonalak, bizonyos válaszok, szerelmünk tárgya – több leány is rendelkezésre áll), aminek hála akár négyszer-ötször is neki lehet futni a kampánynak. Az ötletes „főellenfél-harcok” jópofák, van némi gyűjtögetés is, na meg ott a pontszerző ráadás mód is, ami a képernyő elé szögezheti a játékosokat. A PS4-es verzió persze jobban fut, mint a Vitás (itt az érintőképernyő szerepét a tapipad veszi át), plusz van benne egy „Anyuci bejött a szobába” kapcsoló, amivel másodpercek alatt RPG-szerű köntöst kap a játék, ezzel elkerülve a kellemetlen helyzeteket. Mert bizony akármennyire is szórakoztató ez a produkció, azért van egy kis pikantériája annak, ahogy lányokat juttatunk az extázisig, azok nyögdécselnek, sikongatnak, elalélnak, mi meg jól megtapogatjuk a testüket. Ráadásul oké, hogy egy fiatal fiút alakítunk, de mondjuk huszonöt-harminc felett már annak is van egy erősen perverz érzete, ahogy iskolás lányokkal tesszük mindezt. Barátnő és család társaságában tehát nem annyira javallott a program elindítása, pláne nem a 3000 forintos (per darab) kiegészítők feltelepítése után, amiknél a csajok mellei is megnőnek, illetve ráközelítésnél a ruhájukon is átlátunk. Mondjuk mindegy is, mert eleve vannak jelenetek a játékban, amik simán félreérthetők (például az ablakba szorulós).
Összességében érdekes tapasztalat volt a Gal*Gun: Double Peace többszöri végigjátszása. A külcsín elég csúnyácska, a grafika nem felel meg a mai elvárásoknak, a hangok tipikus japán játék érzetét keltik, illetve akárhogyan is vesszük, a játékidő nem túl hosszú, még ha rail shooterként jól is teljesít. Ezt észben tartva muszáj megemlítenem, hogy a 16 490 forintos ár nagyon sok a programért, a túlárazott DLC-k meg már-már felháborítóak némi mellplasztikáért cserébe. A negatívumokkal szemben viszont ott van az érzés, miszerint egész egyszerűen jó szórakozás lenyomni a sztorit, majd újraindítani azt a szerzett tapasztalatok után, ami jobb eredményeket szül, még izgalmasabbá teszi a „lövöldözést”. Szóval érdemes kivárni egy akciót, azután lecsapni a játékra, ha az egy kicsit is felkeltette valaki érdeklődését – személy szerint nem bántam meg, hogy bevállaltam a tesztet, mert az biztos, hogy tapasztalat ide vagy oda, de ilyen játékkal még nem nagyon találkoztam.
A játék PS4-es verzióját a PQube biztosította számunkra, köszönjük!
