Húszéves múlt a Gabriel Knight-trilógia első része, a Sins of the Fathers. Nehéz nem szuperlatívuszokban beszélni róla: remek időzítéssel érkezett egy olyan korba, amikor a műfaj kvázi a csúcson volt, ráadásul egy teljesen új fejezetet nyitott, sokakat inspirálva a későbbiekben. Ha megnézzük az 1994 előtti point ’n’ click kalandjátékokat – csak a legnagyobbak: Monkey Island, Day of the Tentacle, Indiana Jones and the Fate of Atlantis, King’s Quest stb. –, mindegyik osztozott valamiben, és ez a humor volt. Ezek a játékok kiváló történeteken keresztül nevettették meg és szórakoztatták az embereket. Velük szemben a Gabriel Knight más volt. Egy horrorírót állított főszerepbe, aki New Orleansban él, egy könyvesboltot vezet segédjével, a csinos Grace-szel, és közben misztikus, rejtélyes ügyeket old meg.
Noha Gabriel Knight sem mellőzte a humort a maga módján, a Sins of the Fathers különböző gyilkosságokon keresztül a vudu-mítoszt helyezte a történet középpontjába, és a narratívából nem mellőzte a horrort sem. Sötét tónusaival és érettebb, keményebb atmoszférájával így zömmel olyan stíluselemekhez nyúlt hozzá, amik a kilencvenes évek derekán már nem voltak ismeretlenek a kalandjátékosok számára, de inkább az alternatív, művészieskedő kivitelezést alkalmazó fejlesztők sajátjának tudták be, gondolok például a nemrég szintén aktuálissá vált Tex Murphy-sorozatra, vagy az első Gabriel Knight után mindössze hónapokkal később érkező Phantasmagoriára.
INDOKOLT LEPOROLÁS...
A sikeres első részt 1995-ben és 1999-ben két további követte, és főleg az utóbbi, Blood of the Sacred, Blood of the Damned című alkotásra emlékeznek vissza ma már sokan úgy, mint a trilógia legjobb darabjára, noha a grafikája már a megjelenésekor is régiesnek számított, és az irányítást is szokni kellett. Mégis, az idő próbáját kiállta, és egy elképesztő történetet kínált a játékosoknak, így aztán nem meglepő, hogy még ma is elő-előveszik a stílus rajongói. Már csak emiatt is indokolt lehetett felújítani a Sins of the Fatherst, ami bizony mostanra jócskán megöregedett; emlékszem tavaly nyáron, egy unalmasabb hétvégén elővettem, és ugyan remekül eltöltöttem vele három-négy órát két napban, de azért kénytelen voltam belátni, hogy csak az emlékek maradnak mindörökké időtállóak
...FELEMÁS EREDMÉNY
Ezért fáj aztán végképp leírni, hogy a felújított kiadásból valami rettentően hiányzik. A történet ugyanaz, a szereplők és a helyszínek szintén (noha apróbb változtatások észrevehetők), mégis, a hangulat lapos, a játékmenet a legkevésbé sem lebilincselő, és az egész valahogy érdektelen. Lehet, hogy ami húsz éve remekül működött, az ma már kevés? Nem hiszem, mert ilyen történeteket ma is olvasunk, ilyen játékokkal ma is játszunk. Lehet, hogy egyszerűen a felújított változat nem felel meg napjaink elvárásainak? A korszellemet mellőző szinkronhangok és a rettentően kellemetlen 3D-s animációk biztosan hibáztathatók, noha a háttérképek kellemesek. Lehet, hogy igazából titokban mind a Gabriel Knight 4-re várunk, és nem hoz lázba minket egy ilyen kiadás? Na, részemről ez biztosan hangsúlyos.
A bónusztartalmak viszont elég sokat kompenzálnak. Kapunk egy vadonatúj, elég jó képes történetet Jensentől, amit a főmenüből bármikor elérhetünk, de ami ennél is finomabb: minden egyes helyszínen a bal alsó sarokban lévő csillagra kattintva előhívhatjuk az adott jelenethez mellékelt régi szkeccseket, leírásokat, magyarázatokat, de még hangfájlokat is meghallgathatunk, melyekben Jensen mesél a kilencvenes évek elejéről és Gabriel Knight születéséről. Ezek kiválóak, és a rajongókat végigrángatják a történeten újra. Minden más azonban sokkal kevésbé élvezetes.
Talán majd valamikor egy negyedik résszel mindent helyrehoznak a készítők. Sok esély nincs rá, de Jensen sosem adja fel, már több mint tíz éve küzd érte. Hátha egyszer valamelyik kiadó lát fantáziát benne...
