Egy posztapokaliptikus világban járunk a XX. század derekán. Az emberiség túl van az atomháborún, a bolygó elsivatagosodott, élet-halál harc dúl minden csepp benzinért és maradék konzervért, a gyengékre pedig csapatokba verődött gazfickók vadásznak. Ebben a vészterhes korszakban próbál túlélni a nemeslelkű Kenshiro, egy halálos harcművészet örököse. Története a szerelme utáni hajszára összpontosít, miközben régi harcos testvérei és ellenségei is próbálják útját állni. Az írók csavartak egy kicsit az eredeti művön, így nem egy az egyben zajlik le újra Ken életútja, bár bizonyos központi karakterek és helyszínek természetesen feltűnnek. Sok mindent visszaemlékezésekből tárnak elénk, és nagyrészt az ehhez a címhez írt filler szereplők kerülnek előtérbe. A több mint tíz éve Yakuza-szoftvereket szállító stúdió egy biztos alapra húzta rá Ken játszóterét, és vett kölcsön sok mást a bejáratott, háztáji franchise-ból.
Japán alvilág helyett forró sivatag
Adva van egy jókora városban kalandozós, sűrű harcokkal tarkított játékmenet, valamint a fejlesztők hozzácsaptak a formulához egy kis sivatagi autókázást, persze csak korlátolt keretek között. A Yakuza-párhuzam viszont itt még nem áll meg, hisz a szinkronszínészek is zömmel ugyanazok, ezért elég vicces hallgatni például Kenshiro és Yagi beszélgetéseit, akiknek itt a Yakuza két főszereplője adja orgánumát. Aki behatóan ismeri és szereti a Yakuza-szériát, az sok kedvencet ismerhet fel a stábból, akik tökéletesen megállják a helyüket ebben a környezetben is. Sőt, még a minijátékok között is található átfedés, hiszen egy teljes kaszinó lett átemelve a Fist of the North Star világába, ami ugyan kissé helyzetidegen, de az Eden városában bevezetett saját valuta jelenléte talán kiváltja eme fényűzés létjogosultságát, nem beszélve a város saját generátoráról.
Amikben sajnos egyértelműen rendre alulmarad a program, az a grafikai megvalósítás és a Yakuza-játékokra jellemző aprólékosság. Egy világégés utáni lepusztult civilizációban persze nem a részletgazdag városnegyedeket kérem számon, de ettől sokkal jobban is kidolgozhatták volna az épületeket és a környezetet, mert néhány helyszíntől még a PS2-es korszak is elszégyellné magát. Valamivel jobb képet mutat az éjszakai látkép, ami színes neonfényekkel lett megspékelve, illetve a szereplők is javítják a jóindulattal is csak átlagosnak ható összképet, mert ők bizony szépen, az animéhez hűen lettek megrajzolva.
Oda csap, ahova köll!
A Fist of the North Star egy sónen, így a kemény bunyók jelenléte a stuff egyik legfontosabb eleme. A gore kedvelőit már a bevezetőben kilóra megveheti ez a fajta túltolt vérengzés, hiszen Kenshiro harctechnikája a testre gyakorolt nyomáspontok megfelelő találatán alapul, így roncsolja, robbantja szét kénye-kedve szerint szerencsétlen áldozatait. Egy pofonegyszerű harcrendszert használ a program a kombózásra: megfelelő nagyságú trauma okozása után az ellenfél teste sokkos állapotba kerül, így ráengedhető egy szaftos kivégző technika, ami felerősíthető némi QTE-vel. Ezek egytől egyig rendkívül erőszakosak, a később feloldható mozdulatsorokról már nem is beszélve.
Ken olyan hírhedt mozzanatai csalhatóak elő, mint a százöklös sorozás az „ATATATATA!” kiáltással, vagy a két ujjal elkapott és a delikvens kobakjába visszarepíthető nyílvesszőhárítás. Szinte minden ellenféltípusra van egy dedikált counter, továbbá egy jól beütemezhető azonnali kivégzés, minek után a szerencsétlenek egyedi halálhörgéseket hallatnak. A látványos, könnyedén elsajátítható küzdelmekből tehát nem lesz hiány, hiszen mind a városba, mind pedig a sivatagba autózva instant csépelhető őrjáratokba lehet botlani. Hősünk továbbá speciális kihívásokban vehet részt a helyi arénában a párbajokon vagy csoportos meccseken, fejvadászként pedig körözési plakátokon látható erőszaktevőket csíphet nyakon a busás jutalom fejében. A szavatosságra szerencsére nem lehet panasz, mert a felsoroltak mellett rengeteg ötletes melléktevékenység várja a játékost. Az olyan alapvető dolgokon túl, mint a piacon barterezés, vagy az éttermek látogatása, még helyet kapott több érdekes programlehetőség is. Az orvosi klinikán fehér köpenyt húzva egy ritmusjáték keretein belül vidám zenékre gyógyíthatjuk az embereket, és gyomlálhatjuk ki a gyanús alakokat. Egy bárba betérve mixernek állva keverhetjük kontrollergyilkos minijátékokban a finom koktélokat, és ápolhatjuk a lakosok lelkét jó kocsmároshoz hűen. A legnagyobb falat pedig az éjszakai életben virágzó Nightclub menedzselése lesz, ami szintén ismerős lehet a Yakuza Zero és Kiwami epizódokból. Ken puccos öltönyében toborozhatja és dolgoztathatja a vállalkozó kedvű lányokat, kiknek nagy részét bizonyos melléktörténetekből ismerhetjük meg – ezeknek hála közel száz küldetés áll rendelkezésünkre, amiket szépen adagolnak a fősztori mellett. Nemes lelkű harcművészünk a felsoroltakat a lehető legnagyobb komolysággal végzi, és becsülettel helyt is áll. Persze, ahogy az eredeti műben, úgy itt is elcsattan pár tucat pofon, mert ahogy a Yakuzákból már megszokhattuk: hiába a szeretet és önzetlenség, végül mindenre az erőszak a legjobb megoldás.
Welcome to this crazy Time
A tőzsgyökeres Hokuto no ken-rajongók nem lesznek maradéktalanul elégedettek, hiszen egyes fontos karakterek mellőzése vagy karakteridegen cselekvéseik kettétörhetik az illúziót. Ezt a keserű pirulát nekem is sokáig kellett szopogatnom, hogy lassacskán íztelenné, majd pedig idővel prémium minőségű, finom cukorkává váljon. Mert bizony, ahogy akármelyik Yakuzára, úgy a Lost Paradise-ra is rendesen rá lehet kattanni, szempillantás alatt eltelik harminc óra, és azt veszi észre az ember, hogy régi SEGA kabineteket keresgél a sivatagban, magnókazettán hallgatja a Super Monkey Ball és a Binary Domain dallamait vezetés közben, és vadul gyűjti az alapanyagokat, mert a harcokban előnyt kovácsoló talizmánokat csak így tudja fejleszteni. Közben azért a klubbot is kéne menedzselni, de még azt az időre menő kincset is be kéne húzni a pusztában, nem beszélve az olyan újonnan felfedezett dolgokról, mint a méteres rozsdás acéldarabbal történő baseball, ahol a labdát a felénk száguldó motoros punkok képviselik. Hét konzolgeneráció alatt nem sikerült méltó adaptációt szállítani a Fist of the North Starból, de időről időre megpróbálták lehúzni a rajongókat egy-egy gyenge alkotással (lásd: PS3-as musou játékok), most pedig a PS4-es Lost Paradise végre feledteti az elmúlt évtizedek csalódásait.
A maximális élvezhetőség ugyan kompromisszumhoz kötött, de ahogy a Ready Player One filmnél is, ha a néző el tudott vonatkoztatni a könyvben leírtaktól, akkor teljesen jól szórakozhatott. Pont így Ken sztorija is csak egy erős vázként képviselteti magát, olyan, mint egy színdarab, amit a rendező a saját ízlése szerint alakított át: nem jobb vagy rosszabb, hanem más, de legbelül tartalmazza az eredeti mű minden esszenciáját. A potenciál ott van benne, és a folytatásra is készen állhat, hiszen ebben a világban bőven maradt még tartalom (fel nem használt karakterek, Ken későbbi évei). Addig is a Göncöl ökle egészen biztosan feltűnik a jövőre érkező, nagyszabású Jump Force videojátékban, hogy összecsapjon további sónen sztárokkal.
