Négy év várakozás nem tűnhet soknak, ha azt nézzük, hogy a Final Fantasy Type-0 (a Square Enix továbbra is verhetetlen a rémségesen értelmetlen játékelnevezések kategóriájában) eredetileg 2011-ben jelent meg Japánban, csakhogy ha ismerjük a háttértörténetét, máris más a helyzet. Eredetileg 2005-ben jelentették be (!), akkor még mint a több játékot és több platformot felölelő Fabula Nova Crystallis projekt részeként, Final Fantasy Agito XIII néven, a mobilokat megcélozva, ám az akkori hardverek gyenge képessége, és a Square Enix legendásan rossz munkaszervezése miatt előbb a Crisis Core fejlesztése vitt el minden erőforrást, aztán az egy helyben toporgás. A mobiltelefonok nem voltak túl erősek, a hajmeresztően ambiciózus ötletek (MMORPG-szerű felépítés, történet, melyet a játékosok döntései befolyásolnak, valós naptárhoz kötött események) szinte egyike sem volt megvalósítható a platformon, így az Agito addig lógott a levegőben, míg a PlayStation Portable japán sikeréhez komolyan hozzájáruló Crisis Core: Final Fantasy VII egyöntetűen pozitív fogadtatása után PSP-re nem váltott a fejlesztés, és megszületett az, ami végül Final Fantasy Type-0-ként került a boltokba. Csak épp kizárólag Japánban: a PSP nyugaton már az első években elhasalt, az SE ezért nem akart pénzt önteni az angol nyelvű lokalizációba, és az ezt váltó Vitában sem láttak nagy potenciált, így egy teljesen új konzolgeneráció megjelenése kellett ahhoz, hogy – egy már létező rajongói fordítás árnyékában – a világ többi része is megismerje a Fabula Nova Crystallis-saga utolsó előtti fejezetét. És az az igazság, hogy még ennyi év várakozás is megérte, a Type-0 ugyanis élvezetesebb, tartalmasabb, és sokkal inkább hasonlít a tradicionális FF-hez, mint a Final Fantasy XIII-trilógia.
M.A.G.U.S.
Pedig ugyanabban a világban játszódik, és igazából a felütése is olyan, amit már többször is láthattunk az FF több évtizedes múltja során: egy mágiában és technológiában fürdő kontinens, és egy agresszor, aki háborút szít. Az itteni terepet Orience-nek hívják, melyen négy nagyobb királyság osztozik. Minden nemzet szívét és irányultságát egy úgynevezett kristály adja: van itt technológiára, mágiára, tudományra és különleges lényekre szakosodott nemzet is. A bajt persze a legagresszívabb okozza: a technológia hajtotta Militesi Birodalom egy nap bármiféle hadüzenet nélkül betör Rubrumba, hogy fegyverrel, vérrel és áldozatokkal kaparintson meg új területeket, ám a haditerv félúton becsődöl: bár a mágiát sikerül elfojtani, a helyi katonai akadémia egy fiatal kadétokból álló csoportja valamiért mégis immúnis a blokkolásra, így képesek visszaverni az agresszorokat. Rubrum persze ettől még nem szabadul fel; a mi feladatunk az, hogy visszaszorítsuk a határokon túlra a támadókat.
Persze nem lenne Final Fantasy a Type-0, ha csak ennyire egyszerű története lenne: a nyolc fejezetből álló, kifejezetten hosszú, alsó hangon is legalább 20 órás kampány során árulások, váratlan fordulatok, ismert és ismeretlen szereplők bonyolítják az eseményeket, egy a széria kései darabjaihoz méltóan érdekes, és több ízben is felnőttesebb témákat boncoló sztori alatt, hiába tinik a főszereplők.
RENDŐRAKADÉMIA
A többes szám már csak azért is indokolt, mert a felvezetésben említett kadétcsoport tényleg nem egy-két főből áll, hanem 12-ből. Nevesített főszereplő így igazából nincs is: bár úgy tűnhet, hogy a történet legelejétől irányítható, kártyákat forgató Ace az, akit magával ragad a sodrás, a Type-0 játékmenete úgy épül fel, hogy minden nevesített karakternek ugyanannyi idő és szereplés jusson, vagyis egyáltalán nem úgy működik, mint bármelyik másik Final Fantasy.
Van ugyanis egy központi helyszín, maga az akadémia. Innen indul minden misszió, itt lakik minden kadét, minden oktató, itt van minden fontos helyszín, és itt töltjük a játékidő jelentős részét is, már amikor nem épp egy misszión vagyunk. A Type-0 le sem tagadhatná a kézi konzolos gyökereit, küldetései 5-15 percesek, melyeket száz és száz jóval egyszerűbb, totálisan opcionális minifeladat színesít, illetve egy, a Personára emlékeztető iskolarendszer. Vagyis lehet fiúkkal-lányokkal ismerkedni, a könyvtári könyveket bújva a világ történetét megismerni, vagy olyan, az idő múlását eredményező párbeszédekbe bonyolódni, melyek teljesen új feladatokat vagy helyzeteket nyitnak meg. Az időnek itt igazából tényleg van szerepe is, minden egyes misszió előtt adott mennyiségű (általában 12 óra) keretből lehet gazdálkodni. A legnagyobb beszélgetések két órát vesznek el, és a mellékfeladatok is időzítettek, vagyis mindig egy adott pont előtt kell őket letudni. Szerencsére a számláló nem valós időben fut, egyáltalán nem kell kapkodni, és mivel tényleg minden, nem a történethez kapcsolódó tevékenység opcionális, ezért nincs kényszer sem, aki akar, szimplán csak mehet előre az árral.
Ez persze nem annyira jó ötlet, elvégre egy japán szerepjátékban mindig a karakterfejlesztés a legfontosabb, itt meg van egy tucat emberünk. Tapasztalati pontot kizárólag azok kapnak, akik ott vannak a csatatéren, így folyamatosan cserélgetni kell a szereplőket azért, hogy mindenki valamennyire egy szinten legyen. Körülményesnek és nehéznek hangozhat, de nem az, csata közben is bármikor le lehet váltani a hősöket (sőt, az elhalálozásukkor muszáj is), rengeteg mellékküldetés van, ahol tápolhatók, és az összes létező küldetést végtelenszer újra lehet játszani, úgyhogy itt tényleg mindenki kiélheti a grindelési vágyait.
Persze ez az egész nem lenne túl élvezetes egy béna harcrendszerrel, de szerencsére erről szó sincs. A Type-0 a Crisis Core valós idejű harcrendszerét használja, vagyis inkább emlékeztet egy akció-szerepjátékra, mint egy hagyományos jRPG-re. A relatíve nagy csatatéren bármerre lehet mozogni, és muszáj is, hiszen az ellenfelek is célzottan, vagy területre ható támadásokkal operálnak. Mindig csoportosan támadnak, és mindegyiküknek vannak gyengeségei. Ez lehet egy adott elementálra való érzékenység, esetleg közeli vagy távolsági harcstílussal szembeni gyenge ellenálló-képesség. A kulcs ezek, és a masszív sebzést biztosító védtelen momentumok kihasználásában rejlik. Minden szereplő teljesen eltérő eszköztárral rendelkezik (összesen három támadó és egy védekező mozdulattal), és ezek értelemszerűen több szinten fejleszthetők, ahogy a viselt felszerelés is. A karakterek ilyetén való istápolása pont olyan, mint egy hagyományos FF-ben, és remekül is működik: hiába a nagy csapat, igazából élvezetesebb őket irányítani, felfejleszteni, mint a sztoriorientált FF-ekben a maroknyi hőst.
TISZTES MUNKA
A Type-0 ezért, és az elképesztően sok tartalmat rejtő, piszkosul élvezetes játékmenete miatt is az egyik legszórakoztatóbb Final Fantasy-játék, amely az elmúlt években megjelent – ha már szépnek nem nevezhető. Mivel PSP-s átiratról van szó, ezért a végeredmény csak a legnagyobb jóindulattal nézve vállalható; a helyszíneket minimálisan sikerült felcicomázni, inkább a karakterek lettek egy hangyányit szebbek. Igazából nem is a tálalás fáj, hanem a hiányzó multiplayer mód, amely a portolás áldozatául esett, vagy az angol szinkron, amely szokás szerint arra sarkall, hogy inkább a japán hangsávot válasszuk. PS4-en és Xbox One-on amúgy sincs túlkínálat japán szerepjátékokból, és ha már rögtön egy ennyire jót raknak elénk, ugyan miért panaszkodnánk?
