Attól, hogy egy játékban akad néhány csápos szörny, meg olvashatatlan rúnákkal jelöljük a területegységeket és elvétve okkult szimbolikát is felfedezhetünk benne, mindez még nem lesz lovecrafti. Ugyanígy attól, hogy egy játékba beleerőltetjük az állóképesség-csíkot (stamina, ha úgy jobban tetszik), és ha nem figyelünk, akkor gyorsan meg lehet halni, attól az még nem lesz soulslike. És ez még csak a jéghegy csúcsa, mert az Elden: Path of the Forgotten még ezen felül is ezer sebből vérzik.
Ki az, aki mit csinál?
Az Elden: Path of the Forgotten roppant egyszerű felütéssel indít: valami mágusféle felszívódik egy portálon át, mi meg felmarkolunk pár gyilkolószerszámot, biztos, ami biztos alapon, és megyünk utána. Mindezt a sok történést írott vagy beszélt magyarázat nélkül tárják elénk – sebaj, gondoltam magamban naivan, mert hát a művészetekben nem ismeretlen a szavak nélküli elbeszélés. Az intró után erősen pixeles, de művészinek aligha nevezhető, teljesen jellegtelen és sivár tájakon, totális felülnézetben kelünk az Elfeledettek Útjára (gondolom), és főleg lila majomizéket, meg lila kutyaizéket fogunk gyilkolászni, elvétve pedig egy-egy denevér-kutyámajomizét is kardélre hányunk majd.
Na, jó, lesznek itt még csápos izék, meg kígyóizék, meg szellemizék is. De mivel a játék semmiféle jutalmazási rendszerrel nem bír (Zsíros tapasztalati pontok? Ugyan! Nyálcsorgatós loothalmok? Felejtsd el! Képességfa? Ne röhögtess!), így aligha motivál bármi arra, hogy azokra pazaroljuk az időnket, akik nem érnek a nyomunkba vagy nem találnak el. Ez pedig az előző bekezdésben említett három ellenféltípuson túl csupán a három főellenséget jelenti, akikkel feltétlenül harcolni kell, ami bizony elég karcsú felhozatal. Mondjuk, az egész mizéria nem tartott két óráig, szóval tényleg felesleges lett volna bármi ilyesmivel vesződni erre a kis időre…
Mindig van lejjebb
Azt hitted, ennyi? Hát nem. Sajnos nem. A játék semmit sem magyaráz el, de szerencsére némi gombnyomkodás után hamar kitapasztalható az irányítás. A „harcrendszer” a fölöslegesen beleerőltetett állóképesség szabályozta döf-elgurul-vár-visszagurul-döf fájdalmasan unalmas és fantáziátlan szintjénél nem lép tovább. A főellenségeknél sem. Eme mérnöki precizitással megalkotott menekülési és harci terv olajozottan működő gépezetébe csak a terep dobhat csavarkulcsot, amikor egy tereptárgy teljesen indokolatlanul akadályozza a mozgásunkat. Merthogy jó legyen, a sziklák, fák, kaktuszok és egyebek teljesen kiszámíthatatlan területen blokkolják az átjárást, ami, ha éppen nem is halálos, akkor is legalább rohadtul idegesítő.
A rendelkezésünkre álló, rögtön az elején összeszedhető három fegyver (balta, dárda, kard) közti különbség is marginális, általános felhasználásra a legjobb a nagy elérésű, biztonságot sugalló, túlméretezett fogpiszkáló, a különféle kutyi-izéket meg kis szerencsével baltával lehet egy csapásból elintézni. Ja, menet közben pár varázslatot is felszedhetünk, amit a minket ismeretlen okból követő galamb (?) segítségével lőhetünk el, további három gomb bevetésével. Ezek a kék bogyó, a pörgő pajzsbogyó, valamint a közelben mindenkit bántó vuduátok. Persze ezekhez nem árt felfedezni egy picit, de térkép hiányában a különféle tájakon való céltalan bóklászás közben nem lehet elvéteni őket. No meg találunk majd limitált számban gyógyító, staminát és manát visszatöltő cuccokat, és néha még kulcsot is kell keresni, ha egy ajtó valamiért nem nyílik.
A feledés útján
Ahelyett, hogy tovább szapulnám a játékot, mely témájánál fogva talán érdekesnek tűnhet, mégis minden létező mércét alulmúl, mondok róla jót is: legalább működik. Még ha története vagy mondanivalója nincs is, még ha hossza konvergál is a nullához, és mint játék abszolút üres és unalmas, helyenként fájdalmasan rossz is, legalább nem fagy ki, és elejétől a végéig működik. Ami egy mindössze egyemberes (vagy pár?) projekttől elismerésre méltó, de a lelkesedés sajnos nem pótolja az alapvető dizájnbeli hiányosságokat. Reméljük, Dylan J. Walker tanul a hibákból, és legközelebb – akár egy nagyobb csapat részeként – kiforrottabb művel lepi meg a nagyérdeműt. A magam részéről ugyan fájó szívvel, de az Elden: Path of the Forottennek még az emlékét is megpróbálom a Feledés Útjára küldeni, nektek meg csak abszolút végszükség esetén javaslom a megpiszkálását.
