Túlzás persze azt állítani, hogy a Duck Game pusztán a régi emlékek megidézéséből táplálkozna. A program ugyanis egy arénajáték – amolyan Smash Bros módra –, és ráadásképp olyan mennyiségű őrültséget tartalmaz, amelyet ritkán látunk videojátékban.
KACSAVADÁSZAT FELNŐTTEKNEK?
Nem kell azon csodálkozni, hogy a játék készítői kicsit bátrabban mertek nyúlni a humor és a paródia eszköztárához, hiszen a Duck Game hivatalos Adult Swim Games licenc alatt fut, mint ahogy legutóbb a Jazzpunk is tette. Magyarul tele van olyan leginkább felnőtteknek szánt, meghökkentő, de ugyanakkor rajzfilmszerűen ábrázolt poénokkal, amit egy tipikus Adult Swim terméktől várhat az ember. Ám mindez csak a legfelső réteg, a Duck Game-et jegyző Landon Podbielski ugyanis nem csak a humorfaktorra alapozott: a program tollazatát leszaggatva egy kíméletlen, gyors és sokszínű arénajáték bontakozik ki a szemünk előtt.
Szerencsére az alkotó nem erőlködött a mostanában kötelező roguelike elemekkel, inkább a színtiszta darálásra helyezte a hangsúlyt. A program összeenged négy kacsának álcázott játékost, akik a legkülönbözőbb fegyverekkel és tereptárgyakkal keseríthetik meg egymás életét. A harcok során előkerül a shotgun, a minigun, egy jégkockavető, de a Világ Leglassabb PixelágyújaTM sem mindennapi kacsavadászati alkalmatosság. A Smash Brosszal ellentétben itt nem a power up bónuszokra gyúrt rá Landon barátunk (persze azok is vannak), hanem olyan fegyverválasztékra, amellyel Elmer Fuddnak sem kellett volna szégyenkeznie.
A Duck Game nemcsak látványában (erre még később visszatérünk), de irányítási szemléletében is követi a régi 2D platform- és akciójátékok stílusát. Magyarul begyakorolt mozdulatokra, és tanulási fázisra van szükség, hogy egy becsúszás, falon láncfűrésszel felpattanás (!), majd sikeres fragelés kombóját adott szituációban, a másodperc tört része alatt csuklóból rázzuk ki. A program egy komplett egyszemélyes módot is szentel annak, hogy ezeket a lehetőségeket betanulhassuk.
Tapasztalatunk alapján a Duck Game billentyűzetes irányítása felejtős, egy kontroller kötelezően ajánlott, ha szeretnénk a legtöbbet kihozni a lehetséges mozdulatokból. Sajnos az élelmesen kidolgozott alapokat nem kicsit zavarja meg az a fejetlenség, ami a négyfős haláltusákon zajlik. Az apróságokkal túlzsúfolt pályákon a taktikázástól is sokszor könnyes búcsút inthetünk. A meccsek a kelleténél többször fulladnak káoszba, és mivel az alap játékszabályban nincs respawn, ezért gyakran pikk-pakk vége is a menetnek a kósza lövedékek és robbanások miatt.
#HÁPOGÁSI
Imádjuk a klasszikusokat, de lassan az összes tollunk kihull már a független fejlesztők által erőltetett pixelparádétól. A Duck Game ráadásul nem a konzolos vonulatról merít ihletet, hanem a korai kilencvenes évek Amiga és PC játékainak stílusát képviseli, amivel nem lenne alapvetően baj, de sajnos sem az animációk, sem pedig a (sokszor művészi design oldalról is randa) hátterek nem törekednek a stílusban rejlő lehetőségek mélyebb kiaknázására, miközben gyakran a „bájosan gagyi” kategóriába is át-áthajlik az, amit a monitoron látunk. A hápogásunkat folytathatnánk a zenék lehúzásával, de speciel erre nincs szükség, hiszen az egyszemélyes fejlesztőcsapat finom, ropogós chiptune-jellegű témákat pakolt a kacsadarálás alá.
Kétarcú játék a Duck Game, mert sok szempontból zseniális, és ha minden klappol, akkor remekül szórakoztat. Adott szempontokat figyelembe véve azonban (letisztultság, látványvilág) volna még mit fejlődnie. Aztán ki tudja – lehet, hogy érdemes neked is egy próbát tenni a játékkal, mert a program Steam-oldala telis-tele van az elégedett felhasználók sokaságával. Mi szóltunk. Kvákk!
