A szebb időket is megélt sorozat első részével szinte mindenki játszott. 2000-ben hatalmas újítás volt, a GT Interactive fejlesztése új fejezetet nyitott az autós játékok terén. Nem volt benne garmadányi vezethető jármű, de nem is kellett, hiszen a rendelkezésre álló, bivaly amcsi benzinfalók addig valahogy kimaradtak a divatos szimulátorok és NFS-ek köréből. Eszméletlen hangjuk volt. Újdonság volt a 3D-ben pompázó, szabadon bejárható város, és bár a történet már akkor sem érdemelt különdíjat, valahogy mégis szívesen hajtottuk darabossá az amúgy is pixeles v8-as verdákat. Jelen sorok írója konkrétan fél évig kocsikázott az ország első emberével, míg egyszer sikerült elmenekülni a piranha módjára támadó rendőrhadak elől, de hatalmas játékélmény volt bömbölő motorral, hetven mérföld körül befarolni a kétszer négysávos tengerparti útra, nyomomban a helyzetet teljes mértékig félreértő kollégákkal, kukák között cikázva.

Rossz ómen

Sajnos a sorozat további részei már nem sikerültek ilyen jól, azzal pedig, hogy a briliáns alapötletet a készítők – talán az időközben magát kultuszjátékká kinövő GTA nyomására – felhígították némi rosszul megtervezett és leprogramozott gyaloglós lövöldözéssel, megadták a kegyelemdöfést a már amúgy is padlón térdelő alkotásnak – mesélik azok, akik a bugtengeren hajózva képesek voltak élvezetes, vagy épp ordibálós-csapkodós perceket eltölteni az újabb eresztések előtt. A Driv3r néven futó epizód azóta is talán a PC-s történelem egyik legbogarasabb játéka, meg is lett a jutalma egy jókora bukás és a nemzetközi szaklapok 21 és 51 százalék közt szórt értékeléseinek képében. Ilyen előzmények után lássuk, mit tett le az asztalra a Ubisoft és a fejlesztésért felelős Reflections.

Párhuzamok

A játék sztorija röviden összefoglalható. A legérdekesebbnek mondható alkotóelem a címből – párhuzamos vonalak – sejthető, a történet sava-borsát az a nem várt momentum adja meg, mikor a játék felénél hősünk kezén bilincs kattan. A következő, két és fél évtizednél kicsit hosszabb időt egy huszáros vágással intézzük el, hiszen a börtönben csak az igazán kivételezettek vezethetnek autót. 2006-ban szabadulunk tehát, és a hűvösön töltött idő hatására azonnal neki is látunk, hogy alaposan elrontsuk korábbi haverjaink napját. Nem egy világbajnok kerettörténet, de mikor társaink behúznak a csőbe, és ott állunk megfürödve, az igenis frusztráló, az ember tényleg alig várja, hogy móresre taníthassa a mocskokat. Az átvezető animációk tulajdonképpen ízlésesek, bár ide a rozsdás bökőt, hogy az általunk megszemélyesített fiatal, a hülye napszemüvegével és a durván elnagyolt pacipofival nem lesz helyezett a „Legnépszerűbb játékkarakter 2007” döntőjében. Persze kit érdekelne, ha ez lenne a játék egyetlen nagy hibája.

Ismerős helyek

No igen. A srácok mindent beleadtak, ami a grafikát illeti, de még ez is kevés. New York utcáit járva részletesen kidolgozott környezetet figyelhetünk meg, házakat és sikátorokat; sajnos a parkokat készítő munkatársak már nem voltak ilyen lelkiismeretesek, szegényes textúrák, pár csenevész fa, némi rekettyés – ennyi. Vannak azonban olyan bíztató részletek, mint a bronxi utakat szinte elborító szemét, vagy a tényleg sikátorszerű sikátorok, amiken nem is biztos, hogy olyan nagy ötlet keresztülszáguldani, mert bár a ládák és raklapok könnyen törnek, a tipikus amcsi szemetes konténerek elég masszívak, magam jó párszor buktam el küldetést egy-egy ilyen elefántpuszi miatt, ráadásul az igazi pech az, mikor mi csókoljuk homlokon a kukát, a rendőrök meg minket, és olyankor „ott állunk egy gödörben, se előre, se hátra”. Ha piros gombot nem is, egy restartot szinte azonnal nyomhatunk, mert mire kirutinozzuk a verdát a slamasztikából, már csak futhatunk a pénzünk után.

A legidegesítőbb jelenség, amit sikerült leprogramozni a készítőknek, a játék motorjával megoldott „feladatismertetésben” résztvevő karakterek mozgása. Értem én, hogy szegényeim ultralazák, és az ultralazaság velejárója a majomszerű gesztikuláció és a ruganyos járás, de ilyen animációt utoljára a Mortal Kombat első részében láthattunk, a „Fight!” vezényszó elhangzása előtt. A karok fura tartásban a mellkas előtt, enyhén görnyedt hát, és valami bizarr kört leíró mozgás, ami a roggyantott térdből indul, de a teljes felsőtestet igénybe veszi. Ha ez motion capture, akkor legalább a készítők sokat röhögtek, én inkább gyorsan átléptem ezeket a kínosan béna jeleneteket.

Ellenben ha belemélyedünk hősünk kalandjaiba, láthatunk szép dolgokat. Én nem jártam New Yorkban soha, ezért csak a Google térképét hívhatom segítségül, de ezzel a szegényes helyismerettel felvértezve azt mondom: na igen, valami ilyesmi lehet autózni a Nagy Almában, és bár tisztában vagyok azzal, hogy a valódi naplemente életszerűbb szürkés rózsaszínnel festi be a manhattani épületek falát, ettől még nagy élmény áthajtani a Queensboro hídon – főleg, mikor nem szirénázik mögöttünk egy hordányi kék vitéz, vagy nem lövik sz… szitává a drága pénzért feltuningolt kocsinkat a feldühödött bandatagok.


Az elmúlt húsz év, amit nagyrészt számítógépes játékok nyüstölésével töltöttem, megtanított arra, hogy ha a grafika nem is visz mindent, még lapulhat adu a játékélmény paklijában. Használható járművekben nincs hiány, ráadásul az így-úgy megszerzett két- és négykerekűeket tuningolhatjuk és finomhangolhatjuk is, persze pénzért. A fő szál küldetései nem rosszak, sőt vannak kifejezetten érdekesek is, mint mikor a budapesti belvárosból is ismert „lopóautóval” kell meglovasítanunk három, a város különböző pontján álló verdát, vagy mikor a főnök kérésére biztosítanunk kell, hogy az általa támogatott autó nyeri a hat körös versenyt. ’78-ban vidám kis feladatokat kapunk, hiszen akkor még feltörekvő bandatagok vagyunk, persze ha tudnánk, amit akkor még nem, akkor nem ugrálnánk olyan vidáman a felspécizett mocinkkal háztetőről háztetőre, és bizony talán jobban összehaverkodnánk az őrökkel, miközben a konyhaszolgálaton dolgozó cimborát szabadítjuk ki a helyi börtönből – de a minimum egy foghegyről odavetett „bocs, hogy eldózeroltam a falat idefelé” lenne. Ki tudja, melyikükkel futunk össze a Sing Singben eltöltött tízezer-kettőszáznegyvennégy napunk alatt.

Járt utat a járatlanért…

Őszintén megmondom, nekem az egész addig tetszik, amíg az autóban ülünk. A játék szinte minden gyengesége akkor jön elő, mikor gyalog vesszük nyakunkba a várost. Szubjektív dolog ez, tudom, de nekem egy Driver nevű programban ne kelljen már gyalog mennem és lövöldöznöm. Mi lesz a következő lépés? Kerékkulcsot csomagolnak a szimulátorokhoz, esetleg az anyahajót is nekünk kell vezetni a Lock On újabb részeiben? A suszter maradjon a kaptafánál, ahogy nagyapám mondogatta, aki történetesen tényleg suszter volt. Ettől, hogy néha caplatnunk is kell, a játék nem lesz más, mint egy újabb GTA-klón, ráadásul abból is csak egy szegényesebb eresztés. Nincs akkora hatalmunk a történet felett, mint a Rockstar alkotásában, nem állhatunk neki bringával csapatni, és nem ehetünk pizzát sem, hogy dagadék gengszterré nőjünk. Sőt úgy általában elmondható, hogy a Driver: Parallel Linesban nem létezik mellékszál, csak van egy kisebb kupac dolog, amit mellesleg megcsinálhatunk, hogy legyen lé az újabb kocsi tuningjára, vagy hogy elérjük a hullatolvaj szintet, amihez amúgy ördögien sok mérföldet kell leautóznunk. Ebben némi nehézséget okoz a játékban használt teleport-megoldás egyszerűségének csábítása, de a használathoz érdemes elolvasni a kapott használati utasítást – elsőre korántsem egyértelmű. A küldetések felvétele például két lépésből áll: egyszer egy filmszerű animációban megnézhetjük, hogy épp melyik haverunk rángat bele minket egy újabb balhéba, vagy ha 2006 után vagyunk, akkor éppen melyik exhaverunkat fogjuk a disznók elé dobni; aztán ha ez lement, akkor már a játékban kell idegesítően pontosan leparkolni az adott küldetés villogó sárga körében. Lehet használni itt is a már említett teleportot, azonban vigyázat, ha nem figyelünk, jó eséllyel kezdünk kocsi nélkül olyan küldetést, amihez azért gyalog lassúak vagyunk, és akkor jönnek a gondok, tudjátok, kirángatni valakit egy arra járó kocsiból, persze ügyelve, hogy a zsaruk ne szúrjanak ki, meg a többi macera.


Az egyetlen pont a játékban, ami igazán kedvemre való, az a zene. A hangokról amúgy sok pozitívumot nem tudnék mondani, nekem minden járgány hangja egyformának tűnik, de a muzsika, az csillagos ötös. A ’78-as részeknél érdemes odaültetni aput is a gép mellé, csak óvatosan, nehogy leverjen valamit a nagy léggitározásban. A manapság játszódó részben én többször nyúltam a csatornaváltó gomb után, de ízlések és pofonok.

Azt hiszem, ezzel jellemezném magát a játékot is. Vannak benne borzalmasan elrontott, vagy éppen csak hibásan elgondolt részletek, de vannak jó pillanatok is, és örvendetes, hogy nem hagyták ki a poénokat, amiket egy olyan ember lő el, aki kihagyta az utóbbi huszonnyolc év fejlődését. Hagyni kell egy kis időt, hogy magával ragadjon a játék, és nem árt, ha szemet hunyunk a furcsa grafika felett – de ettől még összességében csecse darab ez, könnyed hétvégi szórakozásnak, közepes mennyiségű szódával elmegy.