A dupla expozíció az a jelenség, mikor ugyanarra a filmkockára két kép kerül
Az első Life is Strange még 2015-ben robbant be a köztudatba és teljes mértékben érthető, hogy miért vált azonnal megannyi játékos kedvencévé. A Telltale-féle modernkori kalandjátékos zsánert sikerült feldobni azzal, hogy sokkal közelibbnek, emberibbnek, hovatovább drámaibbnak érezhettük Max és Chloe közös kalandját. Az epizodikus felosztás miatt az egész olyan volt, mint egy minisorozat. Kaptunk az összes rész végén valami cliffhangert, miközben kellemes indie-zenék szóltak és próbáltunk egy hátborzongató eltűnés végére járni. A Life is Strange azóta nem sokat változtatott ezen a recepten. Az egész szériára egy szót tudnék mondani: cozy. Ez az angolban a meghitt, kellemes, hangulatos kifejezése, és én az összes Life is Strange esetében pont ezt érzem. A Double Exposure már az első előzetesével megvett, hiszen Max Caulfield visszatérésére nagyon régóta vártunk, azonban a Double Exposure mögött már nem a Don’t Nod áll, hanem a Before the Storm és a True Colors részeket is lepakoló Deck Nine – lássuk, mit sikerült összehozniuk!
Fotós kerestetik
Nem kevesebb, mint 10 év telt el az Arcadia Bay-ben történt események óta. Maxine nem hagyott fel a fotózással, sőt, immár profi szinten űzi, de olyannyira, hogy Lakeport kisvárosában a Caledon Egyetemen oktatja is a fényképészetet – itt pár képe ki is van állítva. 10 év alatt rengeteg minden történt Max életében, viszont arról, hogy Chloe-val (és persze Arcadia Bay-jel) mi történt, mi magunk dönthetünk egy beszélgetés során. A sokkal magabiztosabb – bár még mindig elég geek és megrögzött horrorfilm-fan – Max most már új arcokkal lóg, többek között Safival, akit nyugodtan nevezhet BFF-nek. Egyik este épp meteorhullást szemlélnek a decemberi égbolton, mikor Safi hívást kap és gyorsan lelép. Max nem sokkal később követi, azonban a kilátó felé borzalmas látvány fogadja: Safi vérbe fagyva fekszik a hóban. Megölték? És ha igen, akkor ki tehetett ilyesmit pont abban a városkában, ahol évek óta semmi jele a bűnözésnek? *sejtelmes zene*
Főszereplőnk már nagyon rég nem használta az időmanipuláló erejét, viszont most kiderül, hogy az már nem is egészen úgy működik, mint annak idején. Max egy alternatív valóságot képes megnyitni, kvázi átváltani két világ között: az egyikben Safi halott, a másikban viszont még életben van – de ugyanúgy veszély fenyegeti. Feladatunk, hogy kinyomozzuk, ki vagy mi állhat a háttérben, miféle rejtélyek lappanganak a Caledon Egyetem falai között és milyen piszkos kis titkokat őriznek a tanárok, a hallgatók vagy épp maga a rektor. Eközben foglalkoznunk kell Max magánéletével is, hiszen az egyik valóságban éppen gyászol, a másikban viszont próbálja megmenteni a nagyon is élő barátnőjét. Ebbe azért néha bele lehet kavarodni, és természetesen Safi barátai is másképp állnak bizonyos kérdésekhez, attól függően, hogy épp melyik idősíkban tesszük fel azokat.
A játékmenetet mindössze annyi dobja fel, hogy bizonyos pontoknál Max képes átváltani a két valóság között és át is vihet különféle tárgyakat. Például az egyik idősíkban meg akarunk vizsgálni valamit, de az túl magasan van, ezért a másik idősíkban meg kell keresnünk hozzá egy kisebb létrát, majd azt visszavinni és meg is van a megoldás. A Double Exposure főként ezekre épít, miközben öt fejezeten át bontja ki a történetet és dobál be különféle csavarokat. Maga az összkép ezúttal feleannyira sem sötét, mint az első résznél volt (ahol Rachel Amber keresése már-már egy true-crime sorozat irányába vitte el a sztorit), de azért szépen viszi előre az embert. Az epizódok kellőképpen hosszúak, pláne ha a játékos próbál mindent megnézni és gyűjtögetni a polaroid-fotókat. A korábbi részekben egyszerűbb volt a dolgunk, hiszen alaposan átnézni egy szobát nem volt nagy kunszt – most viszont ezt már kétszer is meg kell tennünk, köszönhetően az alternatív valóságnak. Helyenként fényképezni is tudunk, az elkészült képet pedig kiposztolni a Crosstalk közösségi platformra – itt néha egész poénos kommentek jönnek. A karakterek többsége meglehetősen klisés, a párbeszédek pedig olykor szörnyen bugyuták – például a transznemű professzor (Gwen) kifakadása egészen megmosolyogtató pillanat. Maxine szinkronhangja ismét Hannah Telle (aki néha egy az egyben Ashley Johnson) és ő ezúttal is fantasztikus, megtölti élettel a karaktert. Az Unreal Engine 5-nek hála maga a játék is sokkal szebb (külön kiemelném az arc-animációkat!), a havas, téli setting pedig továbbra is piszok jól áll a Life is Strange-nek.
Dicső visszatérés?
Megint kapunk kellemes indie-zenéket, a Double Exposure viszont már nem üt akkorát, mint az első rész és megértem azokat is, akik többet vártak tőle. Kissé értetlenül állok az indokolatlanul magas külföldi pontszámok előtt, ugyanis ebből a koncepcióból sokkal többet is ki lehetett volna hozni annál, hogy A és B valóság között mászkálunk és nyomozgatunk. Max visszatérése klassz, imádtam és a karakter tényleg elviszi a hátán az itt-ott azért belassuló és botladozó sztorit, viszont szerintem az egy vicc, hogy emiatt a játék miatt tolta odébb az eredeti Life is Strange fejlesztőcsapata a Lost Records: Bloom & Rage megjelenését. A Double Exposure egy hangulatos (cozy, ugyebár) rész lett a szériában, viszont nem lehet új mérföldkőként kezelni, mert annyi azért nincs benne. Hivatalos folytatásként kezelendő az első rész után, tehát minden, ami itt történik, az innentől a kánon része – ez főleg a hardcore-rajongóknak lehet érdekes. Én személy szerint élveztem ezt az öt fejezetet, de egyhamar nem ülnék neki újra csak azért, hogy lássam a többi végkimenetelt. Elsősorban Life is Strange fanoknak tudom ajánlani, de forradalmat azért nekik sem szabad várniuk.
