A Dread X Collection, ahogy arra nemrég egy, a korábbi részeket összefoglaló cikkemben is kitértem, az utóbbi évek egyik legérdekesebb, legizgalmasabb horrorjátékos kezdeményezése lett. A Dread XP kiadó által, az időszakos game jambe meghívott fejlesztők feladata, hogy szűkös időn belül egy megadott téma alapján készítsenek egy rövid demót – vagy akár fél-egy óra alatt végigjátszható játékot –, a legelborultabb, legérdekesebb mechanikákkal és témával, amit csak el tudnak képzelni. Az Abbey ‘Scruncho’ Smith által dirigált ötödik kollekció témája a kísértetjárta, elátkozott szórakoztatóipari egységek és termékek, központi hubja pedig egy elhagyatott, Chuck E. Cheese-jellegű étterem, a földönkívüli témájú Outpost 3000. Névtelen, születésnapos hősünknek sebesen el kell menekülnie innen, ehhez azonban előbb vissza kell szereznie és ki kell bontania az ajándékait – lényegében a kollekció tizenkét játékát.
Ez a szál opcionális, és a menüből választható Free Play opció segítségével bármikor belevethetjük magunkat a tizenkét játék bármelyikébe, ám a Christopher Yabsley (The Fruit, Pigsaw) által konstruált étterem a furcsa minijátékaival gyakorlatilag a tizenharmadik címként funkcionál, és kifejezetten érdemes a játékokat előbb ezen keresztül megnyitogatni. Ezeket nem is kötelező végigvinni ahhoz, hogy bonthassuk a következőt, és gyűjtögethessük a háttértörténetet felfedő képregény lapjait, pusztán játszanunk kell velük valamennyit.
Fesztiválok, galériák, karneválok
A gyűjtemény első játéka a Hunsvotti, Roope Tamminen-től (Lakeview Cabin), mely egy Fehér éjszakákra hajazó finn fesztiválon játszódik, 1888-ban. A falusiak által megvetett és lenézett főhősünk feladata hét százszorszépet dobni a kútba, hogy a folklór szerint megpillanthassa jövendőbelije arcát – miközben a falusiak többsége igyekszik különböző módokon terrorizálni őt, amit látása fokozatos monokrómba torzulása jelez. Ha ez eléri a legvégső stádiumot, ünneprontó ‘hunsvottinak’ titulálják, és az egész falu vadászni kezd rá. Bár a lehetséges végkimenetelek hagytak maguk után némi kívánnivalót, ez összességében egy kellemesen nyomasztó és elborult indítódarab.
Ezt követi Shakles-től (Totem), az idegborzoló ASMR-hanghatásokkal operáló Gallerie, melyben hősünknek egy multidimenzionális invázió színhelyéül szolgáló galériában kell felvennie a harcot az idegenekkel, és hol szörnyek elől menekülnie, hol a játék számára konstruált saját nyelvre építő logikai fejtörőket megoldania. A koncepció azonban erősebbnek érződött, mint maga a tényleges megvalósítás. A Darkstone Digital (The Mortuary Assistant) a The Book of Blooddal készült, melyben karneváli dolgozóként tevékenykedő főhősünk birtokába egy vérrel írt, okkult kötet kerül, ezáltal pedig egy néma, maszkos démoni lény célpontjává válik, akit minden áron távol kell tartania. A generátorok kapcsolgatásán, bújkáláson, menekülésen, ajtók zárásán alapuló játékmenet erősen emlékeztetett a Five Nights at Freddy’s koncepciójára, ám ez sem érződött túlzottan erősnek vagy egyedinek.
Lényegesen jobb benyomást keltett a Stroboskop (Sylvio) játéka, a Karao, melyben főhősünk egy olcsó karaoke bárban töltött este során véletlenül egy másik dimenzióba (vagy csak egy idegen invázió kellős közepébe) kerül. Egy klasszikus, a PS1 korszakát idéző, hagyományos FPS-ről van szó, mely a HROT-hoz hasonlóan nyomasztó, sárgás, kelet-európai látványelemekkel operál. A gyűjteményből az egyik kedvenc darabom az ezt követő Rotten Stigma lett a VisceralError-tól (The Gallagher Case), mely klasszikus, TPS túlélőhorror. Az eltűnt gyerekek rejtélye után nyomozó, okkult szekta és amorf szörnyek által uralt sportközpontban játszódó kaland nagyon erősen hajazott a klasszikus Silent Hill-részekre és zseniális nosztalgikus és rémisztgető elemeket vonultatott fel. Kevésbé tetszett Nikk F.-től (SCP: Nukalypse) a Spirit Guardian, egy elhagyatott óvodában játszódó bujkálós horror, mely nem nyújtott sokkal többet a Granny és Emily Wants To Play jellegű, jumpscarekre építő, ezerszer látott koncepcióknál.
Elátkozott retró játékok
Ezt követte másik személyes kedvencem, a FYRE Games (Summerland) We Never Leftje, mely lényegében játék a játékban. A főhős az eltűnt unokatestvére után nyomozva megkísérli végigjátszani annak házi fejlesztésű Kaland Játék Kockázat/Bandersnatch/Choose or Die! jellegű szöveges horror kalandjátékát, váratlan következményekkel és rengeteg kikacsintással a horrorfilmrajongók számára. Hasonlóan egy furcsa videójátékra koncentrál a Philisophic Games (Axis Mundi) alkotása, a Vestige is, melyben a szülői házba visszalátogató főhős egy régi konzol és videójáték kapcsán (melyben egy túlvilági csontvázfutárnak kell a bicaján ülve üzeneteket átadni a még élő rokonoknak és barátoknak) kénytelen szembenézni egy elfojtott, és nagyon is fenyegető formát öltő traumatikus eseménnyel. A point-and-click jellegű navigációra építve feladatunk a videójáték szintjeinek teljesítése, miközben automatikusan el kell fordulnunk és menekülnünk, ha a házban ránk vadászó túlvilági alak automatikus pislogásaink hatására elkezdene manifesztálódni.
A colorfiction (0°N 0°W, Ode to a Moon) játéka, a monokróm színekkel operáló, leégett nightclub körül forgó Resver, a gyűjtemény legegyedibb darabja – de egyúttal sajnos a legkevésbé nyomasztó vagy horrorisztikus. Nem úgy iwilliams (Haunted PS1 Madvent Calendar 2021) alkotása, a Ludomalica, mely egy elátkozott, Jumanji-jellegű társasjátékra épül, és minimalizmusa ellenére is a legtöbbször hozta rám a frászt a tesztelés során, csak épp fináléja sikerült kissé lagymatagra. Matt Reeves (Family is Nothing) fejlesztése, a Beyond the Curtains egy kihalt bábszínház grandiózus díszletei mögött játszódik, és bár játékmechanikailag nem mutat fel túl sok újdonságot – az antagonista bábok lényegében úgy működnek, mint a Dr. Who síró angyalai – álomszerű, bizarr atmoszférája és pályafelépítése egy nagyon erős és hangulatos darabbá teszik. Az utolsó cím, a Phantom Sloth Games (The Bends) INTERIM-je pedig egy logikán és fizikai ügyeskedésen alapuló pszichedelikus metahorror, melyben a Hollywood-i sikerről ábrándozó hősünknek a nézettség és a hírnév meglehetősen gyilkos metaforáival kell szembenéznie egy szürreális tévéműsor forgatásán. A látványvilág ütős, és a bedobott ötletek is nagyon elborultak és hatásosak, a megvalósításon azonban lehetett volna még csiszolni, elsősorban a játékmechanikák és opciók elmagyarázása tekintetében.
Az egyetlen problémát a technikai malőrök jelentették – a Resverben egyszer kiestem a pályáról, egy alkalommal összeomlott a videokártyám drivere, a játékok és a hub közötti váltások pedig még SSD-ről is meglepően lassúak. A kollekció összességében elég vegyes, durván 70-30%-nak mondanám az erősebb, emlékezetesebb és a felejthetőbb, gyengébb darabok arányát. A gyűjtemény egészként, koncepcióját és összhatását tekintve azonban fantasztikus darab, mely alacsony árcímkéjével gyakorlatilag kötelező a horrorjátékok kedvelőinek. Az ötlet pedig továbbra is életképes, és jómagam őszintén remélem, hogy még számtalan további felvonást és hasonló próbálkozást láthatunk az elkövetkező években!
