Két Dragon Quest Heroes-epizód után az anyasorozat is Steamre került, az 1986 óta futó széria legújabb, Japánban már tavaly megjelent epizódja pedig igyekszik mindent megtenni azért, hogy a JRPG-rajongók éhségét csillapítsa. Persze ez nem a nyugatiasított, Dark Souls-szerű, sötétebb RPG, nem is a felnőttesebb Final Fantasy-vonal, ami fél éve a Windows Edition képében tündökölt, hanem bizony az a színes, őrült, sokszor vicces, de az érzelmek teljes skáláját felvonultató JRPG, amit a régióból megszokhattunk. Emiatt elsőre gyerekesnek tűnik, sőt tulajdonképpen az is, de valljuk be, szükség van ezekre a könnyedebb mesékre is, ráadásul a komorságfaktor így is megtalálható a történetben.
Felnövünk, majd hősnek állunk
Egy kis falu lakójaként egy fiatalember bőrébe bújva kell kiállni a nagykorúvá válás rituális próbatételét, aminek során egyértelművé válik: hősünk valóban hérosz, nem is akármilyen, hanem egy megjelölt, reinkarnáció útján megjelent személy, akinek egyedüliként van esélye a gonosszal szemben. Kis barátnője, a nagyon brit Gemma ugyan kifejezetten fájlalja távozását, de a fiú útnak indul a király és a főváros felé, hogy bizonyítsa származását, beteljesítse végzetét. Azonban a kezdeti szívélyes üdvözlést árulás és a hideg zárka váltja, miközben az uralkodó egy csapatot küld a főhős szülőfalujába. Persze rövid játékról volna szó, ha itt véget is érne a kaland, így egy szökést és némi útkeresést követően siker visszatérni a kiinduló pontra, ahol… a múlt és a jelen összegabalyodik néhány perc erejéig, majd nyilvánvalóvá válik, hogy az Echoes of an Elusive Age nem is annyira tündérmese, mint amilyennek tűnik.
Merthogy a lerombolt falut látva, illetve néha-néha a későbbiekben is sikerül kicsit elűzni a vidámságot, ami egyébként a dizájn terén végig ott van a programban. Ahogyan azt már megszoktuk, mindenféle őrült teremtmények állják a főszereplő (és később barátai) útját, a nyelvlógatós óriásgomba, a cuki denevér, a nyávogós kisebb és nagyobb macsek éppen úgy előfordul, mint mondjuk, a nyálcsorgató Frankenstein szörnyetege vagy a fejnélküli lovag. A harc körökre osztott, egyszerre négy tag állhat a ringbe, a harcosok a megszokott akciók, skillekkel fejlesztett mozdulatsorok és varázslatok mellett néha speciális támadásokra is képesek, sőt azokat össze is tudják hangolni. Van automata harc, lovaglás, ellenfelek irányítása, később még repkedés is, kovácsolás a jobb páncélokért és fegyverekért, maga a játék pedig természetesen külső nézetes, sőt kisebb nyitott zónákat kapunk egy nagy világ részeként. Eredetileg, mikor 2013-ban megindult a fejlesztés, még open world RPG-ként indult a projekt, de a történetvezetés miatt a csapat végül a felosztott területeknél maradt.
És jó is így, bár néhány szempontból némileg elmaradott a Dragon Quest XI. Miközben a látvány sokszor kifejezetten szép és egyedi, a dizájnvilág nem mindenkinek fog maradéktalanul bejönni, a zenék és hanghatások pedig nagyjából a kilencvenes évek közepét juttatják az ember eszébe, mintha csak a SNES lenne bekapcsolva. Persze ezzel sincs nagy baj, pláne akkor, mikor kiderül, hogy a játékidő 50-60 vagy akár 100 órát is simán felölel, így a meglepő pillanatokkal teli történetben is jócskán el lehet veszni. Hogy mindez PC-n is elérhető, az már csak hab a tortán. Kedves, kellemes, bár nem „kötelező”. Valahol olyasmi, mint a Ni no Kuni 2 volt, csak az talán könnyebben befogadható, több benne az egyéniség.
