Bevallom őszintén, a Dragon Forge tesztjének elvállalásakor nem nagyon néztem utána, hogy „mégis mifajta jószág ez”. Éppen csak annyi győzött meg, ami a leírásában szerepel, azaz lényegében egy városépítő-gyártásautomatizáló játék – hurrá, gondoltam magamban, végre fantasy környezetben is játszhatok a The Riftbreaker, a Satisfactory és persze a nagy ős Factorio valamelyik leszármazottjával. És itt a kulcsszó: gondoltam. Én kis naiv.
Hát, ez nem Kansas
Még akkor sem nagyon gyanakodtam, mikor elindult a játék és a főmenü animált háttere szaggatni kezdett, ami – legnagyobb meglepetésemre – magyar nyelven köszöntött. Sebaj, egy kis grafikai állítgatás, majd az új játék indításával megalkothattam saját kis sárkányomat, méretének, színének, szemének és a szarvainak testreszabásával. Aztán jöttek sorban a meglepetések, jók és rosszak is vegyesen, ami miatt egy komplett hullámvasút volt a tesztelés időszaka.
Kezdődött az egész ott, hogy meg kellett állapítanom, hogy hát bizony, ez a játék nem túl szép, de a főmenüvel ellentétben legalább nem is szaggat. Aztán a tutorial alatt feltűnt, hogy a magyar nyelv jobbára eltűnt, és csak nyomokban és tőszavakban bukkant elő újra, ahol pedig mégis hosszabb szöveggel találkoztam, ott valószínűleg a színes betűs keresőprogram fordító funkciója segíthetett. Majd a tárgylistában kutakodás közben rá kellett ébrednem arra is, hogy a kilépés gombot sikerült tökéletesen mélyre elásni. Következőként arra is rá kellett döbbennem, hogy a sárkánnyal ugyan felszállni és repülni lehet, de leszállni csak akkor, ha elfogy az állóképessége (vagy inkább röpképessége…?). Végezetül belém mart a felismerés, hogy ez se nem Factorio, se nem Riftbreaker, hanem egy mobiljáték.
Merthogy a feladatunk annyiból áll, hogy különféle gyémántokat gyártsunk és áldozzunk fel az oltáron manáért; ezt a folyamatot automatizáljuk a goblin haverjainkkal, akikből, ha többet szeretnénk (és szeretnénk), akkor kaja kell, aminek a receptjéhez még több gyémánt kszükséges. Meg az új gyémánt-receptekhez is még több gyémánt kell, és ahogy az egyre komolyabb példányok több darabból tevődnek össze, például egy gőz-kőhöz tűzre és vízre is szükség van, melyekhez külön labor és külön goblin kell. Mindez pedig arra megy ki, hogy újabb elzárt területeket nyithassunk meg, ahonnan új nyersanyagokat szerzünk, hogy újabb receptekhez, felszerelésekhez és épületekhez szerezzük meg a hozzávalókat.
A mobiljáték-érzetre még jobban ráerősít az, hogy a mana távollétünkben, offline is gyűlik, és jutalomként a termelését gyorsító egyszer használatos eszközöket is kapunk. Azonban a Dragon Forge mentségére legyen mondva, hogy mikrotranzakcióktól és túlzott várakoztatástól teljes egészében mentes. Sőt, maga a játékmenet eléggé addiktív: folyton van mit csinálni, gyűjtögetni, farmolgatni – az már más kérdés, hogy a monoton erdőirtás és sziklazúzás kinek mennyire számít szórakozásnak.
Merthogy a harc például semennyire sem, az is biztos. Sárkányunk irányítása eleve nem kifejezetten reszponzív, ellenfeleinket megcélozni nehézkes; ha mégis sikerül, lövéskor automatikusan feléjük mozdulunk, ami a „körözős-lövöldözős” harci tánc küllői közé azonnal villáskulcsot dob. És akkor ott vannak az ehhez kapcsolódó bugok, a random teleportáló ellenfelek, a nem működő hitbox, a mozgás furcsaságai, és ami még nem jutott eszembe. Egy komplett rémálom, de tényleg. Mégis, időről időre azon kaptam magam, hogy „csak még ezt megcsinálom, azt még megnézem, ennyit még összegyűjtök…”. Szóval nem lenne ez rossz, ha nem lenne ennyire összecsapott és kókány munka, és ha a grindelés helyett kicsit több érdemi tartalommal, mondjuk értelmes küldetésekkel töltötték volna meg.
Eltekintve attól, hogy a leírás alapján abszolút másra számítottam, a Dragon Forge nem hozta az elvárható szintet. A mese tanulságát levontam, és holnapra pedig annak rendje-módja szerint el is felejtem, hogy egy-két hónapon belül egy újabb hasonló kaliberű játéknál ismét elmondhassam: a borító és/vagy leírás alapján választani nem szabad, gyerekek! Függöny le, fogmosós macihangok be!
