A helyzet az, hogy csak részben. Maga a Dishonored ugyanis még mindig remek szórakozás, egy egészen egyedi világgal, miközben az alkotóelemek a legjobb helyekről lettek összehordva az Arkane Studios munkatársai által. Dunwall whalepunk, mágiával és horrorisztikus elemekkel is rendelkező helyszíne kiváló központi elem, amihez a főhős, Corvo Attano is sokat hozzátett. Az árulással indító sztori (karakterünk éppen egy fontos küldetésről tér haza, mikor szeme előtt mészárolják le az uralkodónőt, majd a hatalomra éhes rebellisek jóvoltából a börtönben végzi, hogy hamarosan életét vegyék – ám szerencsére megjelennek a lojális segítők is, így elindulhatunk bosszú-missziónkra), a hozzácsapott misztikum és a változatos lehetőségek miatt szavunk nem lehet a receptre. Tetteink kihatással vannak a városra, a mindenre és mindenkire veszélyes patkányhordákra, ráadásként pedig ott vannak a nem kevésbé félelmetes fertőzöttek is. Vérmérsékletünk szerint lopakodva, csendben és ellenfeleink elkábításával is befejezhetjük küldetéseinket, azonban ha úgy döntünk, rengeteg gyilkolással és vérengzéssel is érvényesíthetjük akaratunkat, ami egyben egy sötétebb világképet is eredményez. Arról nem is szólva, hogy egy-egy feladatot rengeteg módon; másokra bízva, mások segítségével, vagy teljesen egyedül is megoldhatunk.
Emellett (illetve a több mint tízórás kampány mellett) van pár igen jól sikerül DLC is a csomagban. Noha a Dunwall City Trials inkább az öldöklést helyezi előtérbe és az akciót, a The Knife of Dunwall és a The Brigmore Witches visszahozza az alapjáték legszebb pillanatait, egyben pedig betekintést nyújt a másik oldalra is, mindezt úgy, hogy ismételten 10-12 óra tartalmat biztosít számunkra a három kiegészítés. Persze ezeket már megvehettük párszor, akár egy Game of the Year Edition képében is, avagy sok meglepetés nincs a dologban. Az meg alapvetően elvárható a PS4-es és XOne-os DE esetében, hogy a látvány kicsit részletgazdagabb. Jellemző, hogy a 60fps nem a pakk része, pedig a korábbi konzolos kiadások után talán ez lett volna az egyik legfontosabb „újítás”.
A belső számít
A Dishonored azonban még így is egy valóban remek belsőnézetes játék. Három év után éppen úgy megállja a helyét, mint megjelenésekor, grafikailag pedig ugyan nem a műfaj legszebbje, kellően egyedi világgal bír ahhoz, hogy ne ez legyen a legfőbb bajunk. Van benne elég változatosság, lehetőség, miközben igazán élvezetes is, tehát ha valamiért kimaradt valakinek az életéből, a DE megjelenése nagyszerű alkalom a pótlásra vagy éppen az ismétlésre. Amit fel lehet róni ellene, az mindösszesen annyi, hogy nevével ellentétben (ami inkább a PC-s kiadásra illik) ez csak egy felhúzott Game of the Year Edition a konzolos átíratok alapján, semmi több, ami miatt erősen üzleti döntésnek tűnik az ismételt piacra dobása, méghozzá a második epizód bejelentése után. Beszerzését azért így is tudjuk ajánlani, már csak a szuper design és a város néhol művészi megjelenítése miatt is, miközben a játékmeneti elemek kiforrottan, passzentosan illeszkednek össze, így remek egészet alkotva.
